„Aki a háborúról megfeledkezik, az egészen biztos, hogy veszélybe kerül.”

Zsang-csü: A tábornagy metódusa

A pacifista ész kritikája

A középkorhoz kötött sötétséggel szembeszálló felvilágosodás programja az emberi ész (és nem az értelem) egyetemes terjesztése volt. Ahol ugyanis a cáfolhatatlan ráció terjed, ott nincs helye babonáknak, igazolhatatlan szokásoknak és irracionális meggyőződéseknek. Amint a mocsarakat, úgy az emberek hiedelmeit is lecsapolták. Maradt a puszta ész, a csupasz föld.

A XVIII. század tudományos–technológiai fejlődéséből táplálkozó racionalizmus módszere (már ekkor) a nyilvántartás volt. A kényszeres katalogizálás kiválóan megfelelt a racionális ésszel leírt jelenségek, tárgyak és eszmények regisztrálására vonatkozó igénynek. Főként, hogy az Aufklärung a descartes-i programból fakadt, vagyis a természet kíméletlen megismeréséből, a világot működtető nagy titkok leleplezéséből, majd eztán a megszerzett és tárolt tudás emberi ész általi felhasználásából.

Logikus hát, hogy a felvilágosodás legfontosabb dokumentuma az Encyclopédie. Nemcsak szerzői kiléte és a benne olvasható racionalista tartalom miatt fontos a francia felvilágosodás alkotása (amelynél az angolszász–skót felvilágosodás sokkal türelmesebb és mérsékeltebb volt), hanem azért is, mert már műfajánál fogva egyenlő volt a világról ésszel szerzett tudás összefoglalásával. Amint alcíme is üzente, a gyűjtemény nem más, mint „a természettudományok, a művészetek és a mesterségek szótára”, amelynek szerkesztési elveit egyébként a Francis Baconnal kezdődő tudományos szisztematizáció sugallta. Szorosan ide kapcsolódik, hogy a világnak kizárólag az ész alá rendelése és az egyetemes tudás kereshetővé tétele jelenti a Google alapelvét is.


 

Az ész joga felülírt minden más, ésszel nem igazolhatót és empíriával bizonyíthatatlant, beleértve az erőszakot is, amelyet a barbárság megnyilvánulásának, régmúlt korok ósdi eszközének tartottak, amely nem segíti elő a természettudományos diskurzusok mintájára elképzelt társadalmi és nemzetközi problémarendezésben alkalmazott észérvek érvényesülését. Úgy vélték, ahová behatol a felvilágosodás fénye, ott nem marad helye az „értelmetlen erőszaknak”. (Azzal az összefüggéssel nem törődtek, amit később Mark Twain mondott, hogy ti. a fáklyák nemcsak világosságot, de tüzet is okozhatnak.) Ennek kései, de egyenesági leszármazottja napjaink kibernetikai észbe vetett bizalma, amely algoritmusok, tévedhetetlen számítógépek, hűvös szerverszobák és digitális felhők hálózatán keresztül menedzselné a világ dolgait. De mindegy is, melyik változatot vesszük alapul, a Diderot-féle materializmust vagy a Szilícium-völgy kognitív kapitalizmusának radikális anyagelvűségét, ezek célja minden esetben a konfliktusok semlegesítése, a problémák intenzitásának küszöb alatt tartása, az erőszak egyáltalában vett lehetőségének megszüntetése és a politika mint „veszélyes üzem” bezárása.

A felvilágosodás programja által inspirált – eredetét a nominalista-vitában, a szekularizációban és az iparosításban lelő – modernitás ehhez hasonló elveken alapul. A modernitás gondolati alapja a végtelen haladás hite, amelyet a tudományos és technológiai vívmányok egymást követő és mind tökéletesebb apparátusa hivatott bizonyítani. Mint ilyen, a modernitás következetesen ki kell, hogy zárja a háborút, amely – bár a haditechnikai újítások révén minden polgári technológiai fejlődés alapja – destruktív és nem szolgálja a progressziót, azaz a végtelen, békés fejlődést.

Nem véletlen, hogy a felvilágosodás fogalmát definiáló Kant volt az, aki Az örök béke (1795) címmel az erről szóló univerzális vágyálmot is megfogalmazta, mégpedig filozófiai igénnyel. Kant a háborút eleve abszurditásnak tartja, amellyel szemben az egyetemes békét tekinti elérendő és az idők végezetéig – elsősorban béke- és államközi szerződések, valamint a hadseregek megszüntetése révén – fenntartandó állapotnak. Miután azt ő is elismeri, hogy „a békeállapot az emberek között, akik egymás mellett élnek, nem természeti állapot. A természeti állapot inkább a háború állapota”, így az örökké tartó békét csakis mesterségesen, azaz olyan intézmények működtetésével lehet biztosítani, mint amilyen a minden országban bevezetett köztársasági államforma, az államok föderációja („népek szövetsége”), a mindenkire kiterjedő hospitalitás, a nyilvánosság ereje és a jog uralma. A békevágy kortárs intézményesítésében ehhez képest láthatóan semmi újdonság nincs, csak az előbbi eszközök egyikét-másikát jó ideje liberális demokráciának, „a javak és emberek szabad áramlásának”, diszkurzív demokráciának és transzparenciának nevezik, hogy a „globális fékek és ellensúlyok rendszeréről” és más homályosságokról már ne is beszéljünk. A mögöttes illúzió ugyanaz: örök béke, háborúmentes világ, feltétlen erőszakellenesség – antipolitika.

Kant filozófiai terve tudottan a természet rendje és a történelem menete ellenében fogalmazódott meg. Állítása szerint a háború, bár oka az ember alaptermészetében rejlik (a gonoszság, a bírvágy vagy a konfliktusok vezetnek hozzá) és a világban uralkodó szűkösség váltja ki, ésszel megszűntethető és a természet rendjére egyébként nem jellemző örök békével váltandó fel, amelyet – ha puszta emberi akarattal nem megy – intézményekkel, megállapodásokkal és felügyelő testületekkel kell biztosítani. Mindez szembe ment azzal a régebben megfogalmazott hagyománnyal, amelyet Hobbes nevéhez szokás kötni (Leviatán. 1651). Az európai vallásháborúk tapasztalatai alapján Hobbes is a természeti állapot – azaz a viszály (homo homini lupus) – megfékezésére tett javaslatot, mégpedig a szuverenitást egyedül birtokló állam révén. Kantéval szemben az övé azonban korlátozott terv volt, hiszen csak az államon belüli ellenségeskedés (felekezeti villongás, forradalom, polgárháború) megfékezését célozta, ennél tovább viszont nem ment. Számára a világállam és a világbéke elképzelhetetlen volt. Hobbes elképzelése szerint az államon belül uralkodó társadalmi béke fölött kizárólag a szuverenitás birtokosa őrködik, ám az államok között ilyesmi lehetetlen – ha belül béke is van, az államok között a háború lehetősége továbbra is fennáll. Hobbes tehát élesen elválasztotta az államon belüli és az államok közötti viszonyt. Más szavakkal: nem keverte össze a kívánatost a lehetségessel.

A nemzetközi kapcsolatok elméletének két ősmintájával van itt dolgunk, amelyek antropológiai felfogása alapvetően különbözik. Bár mindkettő elismeri, hogy a természeti állapot a háború, a felvilágosodás programjából eredő szekuláris, idealista felfogás ezt intézményekkel elkerülhetőnek (és ezért morálisan megparancsoltnak) véli; az emberi természet megváltoztathatatlanságából kiinduló, a teológiai pesszimizmusból eredő realista iskola viszont maximum korlátozhatónak (és korlátozandónak), de meg nem szüntethetőnek tekinti a háborút. Utóbbi érvelése szerint a természet rendje és az ember természete egyaránt konfliktusossá teszi az együttélést, amelynek azonban csak egyik feloldási kísérlete az erőszak, mely utóbbinak ismét csak egyik, méghozzá szervezett, fegyveres formája a háború. Az ezutóbbiakat szabatosan megállapító Carl von Clausewitz (A háborúról. 1830) közismert meghatározása szerint a háború a politikai konfliktus fegyveres eszközökkel való folytatása, s ennyiben a háború mindig politikai kérdés, deklarálása pedig politikai döntés eredménye.

Posztmodern hadiállapot

A harminc éves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai béke a világpolitika precedense lett: létrehozta a szuverén nemzetállamok kialakulásának lehetőségét, a háborúzást kizárólag az államok jogának nyilvánította, tabuvá tette a polgárháborút és törvényekbe foglalta a nemzetközi jogot, s mindezekkel összefüggésben az erőszak alkalmazásának monopóliumát kizárólag az államnak adta. A modernitás háborúval kapcsolatos szabályai ezennel megszülettek.

A sokáig csiszolódó és 1945-ig változatlanul érvényben lévő szabályok szerint a háborúkat államok, ill. azok egyenruhát, felségjelzést viselő hadseregei vívják egymással, kezdetét hadüzenet jelzi, a háború beálltát nyilvánosan deklarálják, a harcot meghatározott politikai cél érdekében vívják, a hadicélok elérése vagy valamelyik hadviselő fél összeomlása után pedig békét kötnek, de olyat, amely a további háborúk kialakulását lehetőség szerint megakadályozza. A napóleoni háborúkat a Szent Szövetség így is zárta le, egy évszázadra viszonylagos nyugalmat teremtve a kontinensen, az I. világháborúhoz vezető konfliktusokat viszont a Versailles-körüli békék nem szüntették meg, sőt újakat teremtettek, amelynek következménye húsz év múlva a II. világháború lett.

Noha két ízben is történtek lépések egy olyan testület létrehozására, amelynek tagjai a világ államai és ezek kollektív döntéseket hoznak, a háborúkat sem az I. világháború után létrehozott Népszövetség, sem a II. világháborút követően életre hívott ENSZ nem akadályozta meg. Amint Carl Schmitt 1932-ben fogalmazott: „A Népszövetség éppúgy nem szünteti meg a háborúk lehetőségét, ahogyan az államokat sem törli el.” Ez nemcsak azt jelenti, hogy ameddig szuverén államok lesznek, addig lesznek háborúk, hanem azt is, hogy ameddig ember él a Földön, addig – hiszen a háború a természetből, mindenekelőtt az emberiből fakad. Az ENSZ története egyébként is a meg nem akadályozott háborúk, a humanizmus álcája alatt gyakorolt korrupció és a nagyhatalmi cinizmus története.

A világtörténelem kényelmetlen igazsága a háború, amelyről veszélyes felelőtlenség tudomást nem venni. Oswald Spengler életének utolsó, 1936-os üzenete éppen erről szólt: „A kérdést, hogy a világbéke lehetséges-e, csak a világtörténelem alapos ismerője válaszolhatja meg. Aki azonban ezt ismeri, annak mindenekelőtt az embert is ismernie kell: milyen volt és milyen lesz mindig is. Hatalmas a különbség […], hogy a történelmet úgy szemléljük, hogy milyen lesz, vagy milyennek szeretnénk, hogy legyen. A béke nem több vágynál, a háború azonban tény, és a történelem menete soha sem törődött az ember kívánságaival. Az élet harc, akár a növények, az állatok, vagy éppen az ember világát tekintjük. Harc egyének, társadalmi osztályok, népek és államok között, akárha gazdasági, szociális, politikai vagy katonai formában is vívják.”

A modernitás problémáját az okozza, hogy egy továbbra is hobbesi világban akarnak kantiánus célt megvalósítani. Míg a nemzetközi szereplők változatlanul önérdekkövető nemzetállamok és terjeszkedő birodalmak, az óhatatlanul bekövetkező konfliktusok elismerése helyett a béke mindenáron való megőrzéséről beszélnek. Hogy ez hová vezet, azt mindennél jobban mutatja, hogy Chamberlain „békítési politikája” (appeasement) Hitler étvágyának növekedését, a détente pedig a szovjet érdekszféra ’70-es évekbeli bővülését eredményezte. Akik ennek a gyakorlatnak véget akarnak vetni, nem héják és „háborús uszítók”, hanem olyan realisták, akik nem veszítették el a józan eszüket.

A modernitás alapvetése a ’60-as évek végétől kezdve fokozatosan szertefoszlott: az ész mindenhatóságába és a tudományos–technológiai fejlődés pozitív voltába vetett hitet már a II. világháború borzalmai is megingatták, de leginkább a kultúrában és a művészetekben érvényesült az a törekvés, hogy a felvilágosodás óta meghatározó észelvű paradigmát lecseréljék – valami másra vagy éppen semmire (anything goes). A természetéből fakadóan nehezen megmagyarázható és alig tetten érhető, ellentmondásos posztmodern alapvetően a modernitásra jellemző „nagy narratívák” szétbomlását és a kisebbségi elbeszélések versengését jelenti, amelyben többé nincs helye a kizárólag ésszel megállapított kereteknek és racionális viszonyítási pontoknak. Jean-François Lyotard 1979-es megfogalmazása szerint a [posztmodern állapot] szaggatott, katasztrófákkal járó, nem pontosítható, paradoxiális. Megváltoztatja a tudás szó jelentését […] Nem ismertet produkál, hanem ismeretlent. […] Ki van zárva [belőle] a nagy elbeszélésekre való hivatkozás”. Figurális helyett nonfiguratív festészet, funkcionális helyett amorf építészet, Történelem helyett történetek, valóság helyett szimuláció, felettes én helyett tudattalan. De menjünk tovább: nemzetállamok és birodalmi struktúrák helyett egymást kölcsönösen átható nemzetalatti és transznacionális közösségek, cseppfolyós identitások, államhatárokat áthágó áramlások.

A modernitás racionális kódjának feltörése után az értelmetlen „olvasatok” és a diskurzusok diskurzusairól folytatott diskurzusok végtelensége ugyanolyan létjogosultságot kapott, mint bármilyen szóösszetétel, ami egy megszokott fogalom elé „posztot” ragaszt. (És akkor a „transz” előtag hódító útjáról most ne is beszéljünk. [Jön a transzmodernizmus?]) A posztmodern persze nem jelentette a modernitás elé való visszatérést, pláne nem ellenfelvilágosodást, esetleg egyenesen a varázstalanított világ mágikussá tételét, csak az egységes modern kép széttöredezését, az addig uralkodó lineáris szerkezet szeszélyes dekonstrukcióját. Bár az enciklopédiákba foglalt racionális tudás elemeire hullott, az irracionális tartomány megannyi értékes elemét (mítoszok, szokások, vallásos hit) nem restaurálták, maximum a maguk körében ismerték el helytállóságukat. Ez a kulturális relativizmus vezetett a posztmodern-félmegoldáshoz, amelyben a csoda nem kapta vissza jogait, de új világmagyarázat sem született – ha már a modernitás egysége felbomlott, semmilyen más egység se legyen. Mindennek következtében a ráció, az irracionális és az esztelenség egyszerre van jelen korunkban.

A posztmodern beköszöntével együtt a vesztfáliai konvenció is kihívásokkal nézett szembe. Erőszakot persze ez előtt sem csak államok alkalmaztak: az elmúlt kettőszáz évben a fegyveres összecsapások háromnegyede nem konvencionális módon zajlott, vagyis az egyik oldalon állami hadseregek, a másikon irreguláris erők (felkelők, gerillák, kalózok, partizánok, terroristák) álltak. Ám míg az 1775 és 1945 között vívott felkeléseknek csak a negyede volt sikeres, a II. világháború óta végbementeknek már a 40 százaléka! Ehhez kapcsolódik, hogy a II. világháború utáni konfliktusok egyre kevésbé államok között, mint inkább államokon belül zajlanak (1945 óta egészen pontosan 80 százalékuk), méghozzá forradalmak, polgárháborúk és felkelések formájában. Noha erre magyarázat lehet a hidegháború számos dekolonizációs küzdelme, de a helyzet 1989/91 óta sem javult, sőt. Amiről szó van, az az állami erőszak-monopólium krízise. Miután az állam kiejti kezéből a puskát, ezernyi kéz nyúl utána. Posztvesztfáliai viszonyok között térnek vissza a prevesztfáliai problémák.

Világpolgárháború

A bipoláris korszak óta posztmodern irregularitás jellemző, amelynek révén számos nem állami fegyveres csoport (bűnözők, kalózok, gerillák, terroristák) jelenik meg, miközben az állam is rákényszerül arra, hogy az aszimmetrikus hadviselés metódusait használja (felkelés-elleni különleges műveletek, hibrid háború).

Minden joggal kijelenthetjük, hogy a vesztfáliai konvenció, akárcsak a modernitás uralkodó nagy narratívája, szertefoszlott, sőt a konfliktusok tekintetében a racionalizálhatóság esélyei is csökkentek, miután a politikai erőszak hisztérikussá, sőt cél nélkülivé vált és vírusszerűen terjed (autógyújtogatás, kamionos merényletek, „késes intifáda”). A globalizáció és az infokommunikáció fejlődése közepette nem egyszerűen a „civilizációk összecsapása” következett be a „történelem vége” helyett, hanem az amorf konfliktusok százada és a permanens hadiállapot kora. A „globális falu” (Marshall McLuhan) ígéretének teljesülése helyett planetáris libanonizáció zajlik, amelyben az „értékek globalizációja” mellett legalább ennyire meghatározó a helyi konfliktusok nemzetköziesedése és a Gonosz heterogén formában való visszatérése (Jean Baudrillard). A korszakunk horizontját mindenestül meghatározó technológiai innováció a katonai fejlesztések – különösebb erőfeszítés nélkül bármikor remilitarizálható – polgári használatára adnak módot (drón, internet, mobiltelefon, smart city, vezető nélküli autó), a megsemmisítés gyorsasága és precizitása pedig lehetőséget ad a „tiszta háború” (Paul Virilio) megvívására.

A „világbéke” ezenközben jogtudósok és bölcselők elméleti feltételezéséből szépségversenyek közhelyévé lett. A felvilágosodásból eredeztethető „örök béke” vágya ebben az évszázadban sem valósul meg, amelynek oka kizárólag az illúzió visszacsapásában keresendő. Mint egy inverz önbeteljesítő jóslat: az „örök béke” vágya folyamatos háborúzáshoz vezet. Már Schmitt is felvetette szeminális alkotásában (A politikai fogalma. 1932), hogy az I. világháború előtt jellemző korlátozott háború átadta helyét az ideológiailag motivált totális háborúknak, amelyek természetükből fakadóan az ellenség megsemmisítéséig tartanak, hiszen a küzdő felek relációját nem a viszonylagos, hanem az „abszolút ellenségesség” jellemzi. Ehhez társul, hogy míg a közép- és koraújkorban a hadviselés időben és térben is korlátozott volt, hiszen az egyház által szabályozott naptár eleve kevés napon tette lehetővé az összecsapásokat, a közlekedés és az infrastruktúra fejlettségi szintje pedig jelentősen korlátozta a mozgást s ezen kívül még az időjárási viszonyok is limitálták a háborúkat. Ennek következtében a százéves háború tulajdonképpen inkább békékkel és tűzszünetekkel sűrűn megszakított csatasorozatot jelent, a Treuga Dei pedig az advent és nagyböjt egész időszakán kívül végül már szerda estétől hétfő reggelig tiltotta a hadakozást. A technológiai fejlődés és a szekularizáció ennyiben tehát a háború kiterjedéséhez vezetett.

Az államok belpolitikai gyengülése, a hadseregek mint idejétmúlt testületek leszerelése, a háború megindításától való félelem, a konfliktusok becsületes megvívásának demokratikus diskurzusra cserélése abban a hiszemben történt, hogy a háború – ha sajnos természetes dolog is – különböző diplomáciai, jogi és gazdasági apparátusokkal megelőzhető. Hogy biztosítást lehet kötni háború ellen. E mesterkedések többnyire az uralkodó liberalizmus etikai dimenziójából fakadtak, és a nyomásgyakorló moralizálás, a gazdasági kényszerítés és a körmönfont jogászkodás formájában jelentek meg. A háború azonban továbbra sem tűnt el, csak folyton kizsarolják a békét.

Végül már a „háború” szó is kerülendő lett, így lett az 1999-es jugoszláviai bombázás „humanitárius intervenció”, a háborúban álló felek „nemzetközi közösség” általi hasztalan ruandai és boszniai elválasztása „békefenntartás”, más esetekben az intenzív fegyveres összecsapásokat „a harcok kiújulásának” nevezik, a nyomásgyakorlást pedig „gazdasági szankciónak”, a folyamatos fegyveres összetűzéseket „regionális krízisnek”. Eközben az állami erők sem vállalják a háború kimondásának ódiumát és „terror-ellenes hadműveletről”, esetleg „pacifikációról” beszélnek, miközben a mexikói drogkartellek elleni hatósági fellépés valóságos háború méreteit ölti, az amerikai zavargások helyszíneire pedig katonai haditechnikával felszerelt rendőröket vezényelnek ki, mintha polgárháború zajlana. A világcsaló eufémizmusok minden esetben azt szolgálják, hogy ne kelljen tudomást venni a háború beálltáról, és az ijedős politikai elit megmeneküljön annak a felelősségétől, hogy kijelentse: háborúban állnunk. Ma is elmondható, amit Georges Sorel a XX. század alaphangját megadó művében (Gondolatok az erőszakról. 1908) egyes liberális–reformista csoportokról írt: „jobban szeretnek fizetni, sőt veszélyeztetni országuk jövőjét, mintsem a háború borzalmával szembenézni.”

Napjainkban a hadüzenet hiánya nem magyarázható kizárólag azzal, hogy de facto nincs kinek hadat üzenni. Még a 2001-es afganisztáni bombázásnak és szárazföldi hadműveleteknek is találtak áttételes, de világos célpontot: a szeptember 11-ei merényletet végrehajtó al-Kaidát rejtegető tálib rezsimet. A négy kontinensen aktív Iszlám Állam a korábbi (akár iszlám) terror-csoportoktól eltérően fővárossal rendelkező államot (pontosabban kalifátust) alapított, állami felségjelvényt, saját pénzt és hírügynökséget használ, rémtetteit vállalja és tevékenységét ő maga is háborúnak nevezi. Ennek ellenére bizonytalan, hogy már háborúban állunk-e, vagy pedig még békében élünk, amelyben ugyan a szokottnál nagyobb a harci zaj. Minden bizonnyal arról van inkább szó, hogy ha valami háborúnak néz ki, akkor az az is. Az a fél pedig, aki azt nem hajlandó tudomásul venni és deklarálni a hadiállapot beálltát, ezáltal elválasztani egymástól a barátot és az ellenséget, gyöngíti győzelme esélyét, vagy még inkább: előnyhöz juttatja ellenségét.

Ne feledjük: az elmúlt kicsit több mint negyedszázadban Magyarország hét szomszédja közül négyben zajlott fegyveres konfliktus: 1989-ben a romániai forradalom idején, 1991 és 1995 között a délszláv válság során Horvátország és Jugoszlávia között, 1999-ben az addig Szerbiához tartozó Koszovóban, ill. a NATO bombázta Szerbiát, most pedig 2014 óta Ukrajnában. A Budapesttől légvonalban mindössze 1400 km-re fekvő Mariupolban lőnek. Aki manapság békeidőről beszél, nem mond igazat.

A szíriai és a kelet-ukrajnai polgárháborúhoz hasonló proxy-háborúk, a résztvevők kilétének megállapítását nehezítő stratégiák (hibrid hadviselés), az új típusú terrorizmus, a zombi-háborúk, vagyis a lezártnak gondolt, de folyton újjáéledő konfliktusok (Afganisztán, Irak, Jemen, Líbia) és a zavaros hátterű, rendre kiújuló zavargások (Franciaország, USA) mind-mind a konfliktusok összezavarodására és lefolyásuk értelmezésének lehetetlenségére utalnak. A fegyveres konfliktusok milyensége arra utal, hogy a világháborúk korát magunk mögött hagytuk és beléptünk a világpolgárháborúéba. A modernitás háborúval kapcsolatos „nagy narratívája” (= világháború) ugyanis széthullott, de helyette nem a végleges béke köszöntött be, hanem egy posztmodern fraktális háború. Ma már nem államok között, hanem államokon belül zajlanak a háborúk, a konfliktusok többnyire fegyveres felkelések formáját öltik, a lokális krízisek globalizálódnak és a globális problémák mindenfelé helyi jelleget öltenek. Ebben a helyzetben nemcsak az állam veszíti el az erőszak monopóliumát és a konfliktus lezárása bizonyul reménytelennek, hanem már a konfliktus megnevezése is. A háború természete rég megváltozott, de immár szerkezete is bizonytalanná vált; hiszen egyre nehezebb megmondani, hogy kik viselnek hadat egymással, hol húzódnak a frontvonalak, mikor kezdődik és mikor van vége egy-egy háborúnak. Vége van-e egyáltalán?

A háború limitálása érdekében az első feladat, hogy létezését kénytelen-kelletlen tudomásul vegyük. A második, hogy helyileg és időben lokalizáljuk, majd kijelöljük a szervezett erőszak által elérendő célt, de mindenek előtt: deklaráljuk a hadiállapot beálltát. Hadüzenet nélkül a történelem nem tagolódik békeidőszakra és háborús állapotra, és a kettő határvonala – mint annyi minden más, például hogy kik a hadviselő felek és meddig vívják a háborút – végzetesen elmosódik. Aki gyáva hadat üzenni, arra ítéltetik, hogy örökké háborúzzon.