Már a jaltai konferencián megfogalmazódott, hogy hadifoglyokkal építtessék fel a Szovjetuniót, és erre a nyugati hatalmak is áldásukat adták. A jegyzőkönyvek szerint a kérdés így hangzott el először:

„Roosevelt elnök: Felmerül a német munkaerő felhasználásának a kérdése. Ő, Roosevelt, szeretné tudni, hogy a Szovjetunió mennyi német munkaerőre tart igényt. Ami az Egyesült Államokat illeti, nincs szüksége sem német gépekre, sem német munkaerőre. Sztálin azt válaszolja, hogy a szovjet kormány tervet készített az anyagi jóvátételre vonatkozólag. Arra viszont a szovjet kormány még nem készült fel, hogy megtárgyalja a német munkaerő felhasználásának a kérdését.”

Vajay Tibor 1945-ben hadifogságba esett ludovikás tiszt elbeszélése szerint, amikor meghallották, hogy vége a háborúnak, feltették a kérdést fogvatartóiknak: mikor engedik el őket. A szovjetek válasza szerint a világháborúnak csak Európában lett vége, a Távol-Keleten még folytak a harcok. Amikor a Japán elleni háború is véget ért, vonatra rakták Vajayék csoportját is. Kezdeti eufóriájuk azonban mély kétségbeeséssé változott, amikor rádöbbentek, hogy – a szovjet kétszínűségre jellemző módon – a vonat nem nyugat, hanem kelet felé igyekszik.

A Szovjetunió Kelet-Európa megkérdőjelezhetetlen uraként került ki a háborúból, étvágya azonban nem csökkent, hanem tovább nőtt. A szovjet bürokrácia különböző módokon tulajdonképpen kiszélesítette a hadifogoly fogalmát is: az elfogott ellenséges katonákra vonatkozó bánásmódot szinte azonnal kiterjesztették például a leventeként besorozott, és Németországba hurcolt kamaszokra, végül pedig a polgári lakosság férfijaira, de példátlan módon még a nőkre is. A málenkij robot, a „kis munka” tehát nem mást jelentett, mint polgári lakosság a rabszolgasorba taszítását. Minden teljesen önkényesen zajlott: ha valaki megszökött a sorból, az első járókelővel igyekeztek őt helyettesíteni. A szovjet parancsnokoknak nem számított, hogy több hadifogolyot ejtettek, mint ahány katona valójában harcolt ellenük, hiszen korlátlan mennyiségű emberanyagra volt szükségük, emellett úgy beállítani, hogy több embert győztek le, mégiscsak nagyobb dicsőséget jelentett. Ha pedig a romok között kevés hadifoglyot találtak, hát civilekkel töltötték fel a kvótát.

Körülbelül 694 ezer magyar állampolgárt vittek a Szovjetunióba kényszermunkára, akár hadifogolyként, akár egyszerű civilként. Közülük mintegy 240 ezren soha nem is tértek vissza. A hadifogság minden háború velejárója – a magyarokat azonban a hadifogság kiszélesített fogalmának leple alatt valójában rabszolgának hurcolták el.