Élt a tajgában egy jó ember, Tanakán volt a neve. Három fia és egy lánya volt, de egyik gyerek sem élt az apjával; a tajga különböző részein pásztorkodtak. Egyszer az öreg  Tanakánnál megszállt a távoli városból egy ember, és azt kérdezte:

- Azt hallottam Tanakán, hogy téged jó embernek nevez a nép. Mondd meg nekem, miért hívnak téged jónak?

- Azért, mert nem tagadok meg semmit az emberektől; a madarakkal megosztom utolsó morzsámat is; tiszta vízzel itatom a vadállatokat, soha senkivel nem ellenkezem.

- De hát miért nem élnek veled a gyerekeid? Hiszen jó vagy!

Tanakán nem válaszolt rögtön az idegen embernek; mélyen elgondolkozott, a kemencének támasztotta fejét s öreg hangja megremegett, amikor beszélni kezdett.

- Sok-sok éve már, hogy én, akárcsak az apám, itt élek, ezen az elhagyott tájon. Ide sohasem világított a nap, az emberek elkerülték ezt a tájat. Hideg és nyirkos idő - ez jellemzi az én szülőföldemet. Mikor a gyerekeim felcseperedtek, így szóltak hozzám: »Apám, ne átkozz meg minket, de mi elmegyünk és magadra hagyunk. Nem akarunk meghalni anélkül, hogy ne lássuk a ragyogó napot. Elmegyünk megkeresni a boldogságunkat.« S elmentek a tajgába. Azóta semmit sem tudok a gyerekeimről.

Az idegen ember végighallgatta az öreg Tanakánt, majd így szólt:

- Most már látom, hogy te valóban jó vagy, Tanakán. Mondd, mit adsz a földbirtokosnak, akinek a földjén élsz?

- Ami megtetszik a sátramban, azt vidd el - válaszolta a jó Tanakán.

Az idegen ember körülnézett a sátorban, halomba gyűjtötte az összes mókus- és rókaszőrmét, majd így szólt:
- Ezekért nem fizetek semmit. Minden darab a kincstárba megy. Tőled még sohasem szedtek prémadót, ravaszul elrejtőzöl itt, de isten látja ravaszságodat.

Tanakán nem felelt semmit a gonosz embernek, de amikor az elutazott, a szél haragos dalba kezdett.

Tanakán ekkor felemelte lehorgasztott fejét és hangosan így szólt:
- Miért ver engem az ég ilyen nehéz sorssal? Hiszen az én szívem jó.

Teltek-múltak az évek. Senkivel sem találkozott Tanakán az elhagyott tájon. Lábai elgyengültek már, a sok éhezés megtörte az erejét.

Egyszer, egy nyári reggel zajt hallott kelet felől. A hangok egyre közeledtek. Megremegett Tanakán, szíve sebesen dobogott és öreg szeme csodát látott. A magas, havas hegycsúcsok mögül vöröses fény tört elő, amely szikrázva szóródott szét a havon. Majd a füst és ködfelhő fátyolán keresztül Tanakán megpillantotta a napot. Meleg lett, fény öntötte el a tájat. Tanakán öreg lábai meginogtak, térdre esett, szemében örömkönnyek csillogtak.

A ragyogó fény nyomában új, ismeretlen emberek jöttek, mögöttük pedig nagy szarvascsordákkal Tanakán gyerekei vonultak. Mikor az öreg meglátta három fiát és a lányát, szívét jóleső meleg öntötte el. Olyan hangosan kiáltott fel, hogy a lánya megremegett.

- Mondjátok meg, ki az az ember, aki elküldte erre az elhagyott tájra a ragyogó napot!

- A nagy Sztálin - feleltél az emberek.

És a szél felkapta ezt a szót és szétszáguldott vele a tajga végtelen síkságain.