Vannak bűntények, gyilkosságok, amelyekből egy forgatókönyvíró húszrészes filmsorozatot kreálna, s amelyek némely eleme felér a Keresztapa zseniális mozijának egy-egy jelenetével. Nekünk is van ilyen valós történetünk, bár tudnánk nélkülözni. Például az, hogy 1998. február 11-én délután csúcsforgalmi időben, a budapesti Margit utcában egy járókelő felkiált, nézd csak, lövik a Mercit! A profi bérgyilkos semmi esélyt nem adott az autóban ülő személynek a túlélésre. Az áldozat Fenyő János volt, az egykori fotográfus, a gyilkosság idején egy hazai sajtóbirodalom tulajdonosa, aki a nyolcvanas évek közepén röpke időt töltött az Egyesült Államokban, majd ott „megvilágosodva”, a rendszerváltoztatással járó gazdasági kuszaság vonzására, visszatért eredeti terepére. Saját szavai szerint ezer dollárral kezdte, ebből, no meg a helyzetből és helyismeretéből, sajátos képességeivel nyolc év alatt 15 milliárd forintnyi vagyonra tett szert.


A maffiafilmekbe és annak létező világába illő kivégzés, leszámolás jogszerűen megfogható okáról, a megbízó nevesítésével – hisz ott van mindennek a gyökere – a nyomozóhatóságok két évtizedig nem tudtak boldogulni. Legalább is úgy tűnt a külvilág előtt. Ha előterjesztettek is vádemelési indítványt, mint Kovács Lajos, az egyik főnyomozó 2002-ben utalt erre nekem, tovább nem jutottak. Pedig szavai szerint már a kilencvenes évek végétől, több mint százan dolgoztak az ügyön. A felső tízezer tagjáról volt szó és ilyen „minőségű” áldozat még nem volt Magyarországon. Mi több, – teszem hozzá – a politikai kapcsolatokról is, s egy olyan személyről, aki szorgalmazta, hogy Brüsszelben Európa Érdemrendet kapjon és bejusson Clinton elnök adománygyűjtő vacsorájára. Annak idején a főnyomozó ezt is mondta nekem: „Nem kizárt, hogy az áldozat belegázolt egy olyan embernek az érdekszférájába, aki nem tudott neki megbocsájtani. És ez olyan befolyással rendelkező egyén lehetett, akinek lehetősége volt áttételes kapcsolatokon keresztül megrendelni a gyilkosságot.”


A szerző 2002-ben, a témában megjelent könyve

Teltek az évek, hol altatták az ügyet, hol limitált erőkkel ugyan, de lehetőséget kaptak a nyomozók a további munkára. Minden szakmában vannak bennfentesek, én suttogóknak hívom őket. E körben olykor felmerült Gyárfás Tamás neve, hisz ország-világ előtt zajlott a késhegyig menő küzdelem, amely Gyárfás Tamás neves sportújságíró, a Nap TV producere és Fenyő János között zajlott, aki még az állami televízió szervezeti és gazdasági átalakítása előtt meg akarta szerezni a csatornát. Mindez az 1995-ös és 1996-os években durvult el. A Népszava Gyárfás üzleti ügyeit, adócsalását rendre feszegette tulajdonosi utasításra, Gyárfás viszont nem használta erre a televíziós műsorát. Fenyő látványosan brutális, pisztolyt mutogató „üzleti” stílusával ellentétben, ő egy udvarias, fegyelmezett, simulékony, védekező karaktert testesített meg – legalábbis – a külvilág előtt. Amit az olvasó, a televízió néző nem láthatott, tehát nem tartozott a közre, a politikai, a rendőrségi, az  államigazgatási kapcsolatok, amelyek ezeknek befolyásos baloldali szereplőihez kötötték mindkét személyt. Gyárfás az akkori MSZP felső köreiben volt kedvenc, Fenyő ezen túl az SZDSZ-szel színesítette pártfogó köreit.

Amikor 1996-ban cikksorozatomban a Nap TV körüli iszapbirkózásról írtam, elsősorban írásos anyagokból, dokumentumokból tájékozódtam, s csak ezután váltottam szót Gyárfás Tamással. Nem volt indulatos, sem személyeskedő, sem bőbeszédű. Akkor már az Úszószövetség vezetői tisztjét töltötte be. Naivitásomnak tudható, hogy el nem tudtam képzelni erről az emberről – mint sok évre rá kitudódott – hogy a szervezett bűnözés egyik figurájával, Portik Tamással üzletel? Igaz, ez a figura akkor a legálisnak feltüntetett olajkereskedelemmel, valójában milliárdos csalásokkal (Energol Rt.) foglalkozó cég egyik vezető embere volt. Feltételezem, nem csak én lehettem gyanútlan. Mert kinek fordult meg a fejében, hogy úszósportunk, nemzeti büszkeségünk ügyeiben döntő szerepet játszó személy ilyen körökben is járatos? Amúgy Gyárfás Tamás 2017-ig töltötte be ezt a pozíciót. Nem szólva arról, hogy ma is magas nemzetközi szinten képviseli hazánkat az úszósportban.

Az igazság az, hogy az eltelt évek folyamán szakmai körökben sustorogtak róla ezt-azt, de ilyesmire sosem adtam. És tessék: 2019. július 30-án azt olvasom, hogy a Fenyő-gyilkosság ügyében Gyárfás Tamás ellen felbujtóként, előre eltervelt emberölés gyanúja matt vádat emeltek.

Eszembe jut a jelenet és a rövid beszélgetés, amikor a Fenyő János halála utáni időkben ismét felkerestem. Tudott az elterjedt szóbeszédekről, mondta, kényes a helyzete, nem szeretné, ha úgy tűnne, neki valamelyest elégtétel Fenyő erőszakos halála. Annak ellenére, hogy a néhai mindent megtett volna személyes tönkretételére és el akarta venni azt, amit ők kitaláltak, megcsináltak és sikerre vittek – tette hozzá.

Csaknem egy emberöltőnyi idő telt el azóta, amikor e két ember párharca s térnyerése zajlott a hazai médiában, az üzleti életben. Hátteréül az állami vagyon lebontása szolgált. A vevők vagy működtetők néhány év alatt akartak tulajdont szerezni, a maguk hasznára fordítani, milliárdokat nyerni a vadkapitalizmus durvább vagy finomabb módszereivel élve. A kivégzett Fenyő János a nyerők látványos módszereivel hasított, s tett tönkre embereket, míg az őt szolgálók – nem voltak kevesen – megkapták jutalmukat. Ezer fős fogadásán a politikusok, közéleti emberek pózoltak vele, de amikor erre rákérdeztem, tagadták, mintha szégyellték volna a kapcsolatot. Gyárfás Tamást óvatosnak ismerték, ő a színfalak mögött maradt, de neki is volt takargatnivalója. Akárhogy tamáskodom, neki is kellett a korrupciót s egyéb sikamlós ügyeket rendjén valónak tartó politikai közeg, morál, amely magabiztosságát adta, támogatta.

A korszak viszonyaira jellemző, hogy a két fél egymást lejárató kampányában az akkori miniszterelnök, Horn Gyula közbelépése teremtette meg a látszatbékét. Ha itt tartunk, eszembe jut, hogy ő volt az is, aki a témakörbe vágó cikksorozatom visszatartását nem helyeselte. De, ha visszanézek az akkori helyszínekre, emberekre, a kollégák értetlenségére, elszigeteltségemre, a visszatérő kérdésre, miért foglalkozom „ezzel”, utólag fogom csak fel, milyen ingoványos terepen jártam. És milyen jó, hogy ha sejtettem is a romlottságot, nem akartam elhinni, mennyire átsző mindent. A szakmát, az emberi viszonyokat, a gazdasági életet.

Ha majd egyszer valaki, egy mélyebben gondolkodó ember az iratok mögé néz, meggyőződésem, nem csupán egy rendkívüli gyilkossági ügyet lát. Az átmenetünk fájó és restellnivaló kisérőjelenségeit, amelynek, remélem, egyszer csak eltűnnek az árnyai.