„Oroszországban előtörnek a sehogy el nem fojtható ösztönök,

az embereket pedig valójában pusztán saját önző, csaknem állati felbuzdulásuk hajtja,

melyet a közjó meghatározásainak legkülönbözőbb lepleibe bújtatnak.” 

Alekszej Tolsztoj

 

Száz évvel ezelőtt, 1917 őszén Pétervárott a hatalom az utcán hevert. Az Ideiglenes Kormány képtelen volt akár csak a rend látszatát is fenntartani Oroszországban, az így keletkezett hatalmi vákuumot a német hadvezetőség által hazaszállított Lenin vezette bolsevikok töltötték ki. A sikertelen nyári puccskísérletüket követően maga Lenin sem akarta elhinni, hogy ezúttal ilyen könnyen kezükbe kerül a hatalom. Trockij írt erről: „Lenin el volt ragadtatva, aminek felkiáltásokkal, nevetéssel, kezét dörzsölve adta jelét, majd hallgatagabb lett, elgondolkozott és így szólt: „Hát, talán így is lehet, mindegy, csak legyen miénk a hatalom.” (Mihail Heller - Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem II. A Szovjetunió története. Osiris-2000, Bp. 1996. 28. o.) A hatalom megragadása viszonylag egyszerűen sikerült a bolsevikoknak. Olyannyira egyszerűen, hogy „Oroszország” (az idézőjel azért is indokolt, mert Oroszország esetében ebben az időszakban inkább beszélhetünk történelmi−földrajzi fogalomról, semmint működőképes, nemzetközileg elismert állami entitásról) és a pétervári lakosság az első napokban észre sem vette, milyen jellegű változás következett be az ország élén. Ugyanez igaz az orosz társadalom jelentős részére is; a bolsevik hatalomátvétel következményei csak az 1920-as években jelentkeztek az egyes közösségekben.


Szovjet−Oroszországban 1920-ban a városi lakosság 58%-a, míg a vidéki alig 33,5%-a volt írástudó. Ez azt jelenti, hogy a háborút követően, a nagyjából 160 milliós lakosságszámú országban több mint 100 millió ember egyáltalán nem tudott írni-olvasni. A népesség túlnyomó része, több mint 140 millióan a parasztsághoz tartozott. Többségük olyan családokban nőtt fel, ahol a szülők, vagy még inkább a nagyszülők még örökös jobbágyok voltak. Az értelmiség jelentős része vagy életét vesztette a háború és az utána következő zavaros időszak alatt, vagy a polgárháború éveiben hagyta el hazáját. Az 1920-as évekre az új állam társadalmát egy, a kulturális támaszát elvesztő, a háborúba, a polgárháborúba és az azzal járó, idővel hétköznapivá váló terrorba végképp belefáradt műveletlen népréteg alkotta. Ez volt az a közeg, amelynek az új politikai berendezkedéshez kellett idomulnia, és ez volt az a közeg, amelyhez a bolsevik elitnek is alkalmazkodnia kellett volna. „Úgy esett, hogy a világ legradikálisabb forradalma láthatóan kezdte felvenni annak a környezetnek a színezetét, amelyben lezajlott.” – foglalta össze Andrej Szaharov orosz történész (Andrej Szaharov: A forradalmi totalitarizmus történelmünkben. In: Uő.: Az orosz történelem új terminológiája. Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp. 2000. 72. o.). 

Már Lenin halálát megelőzően nyilvánvalóvá vált, hogy a tényleges hatalom a grúz származású Joszif Sztálin kezébe kerül. Az 1930-as évekre az általa vezetett alacsony műveltségű, főként a birodalom peremterületeiről érkezett „csizmás emberek” vették át az ország vezetését, míg a lenini értelmiségi gárda, lassan, de biztosan eltűnt a politika színpadáról, majd az évtized végén koncepciós perekben elítélve, a Ljubljanka pincéiben fejezték be életüket. 

Nyikolaj Bergyajev szerint „a bolsevizmus nem más, mint az orosz nagyhatalmi törekvések, az orosz imperializmus harmadik megjelenési formája” (Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete. Századvég, Bp. 1989. 130. o.). Sztálin példaképei: a Szibériába utat nyitó IV. (Rettegett) Iván és az Oroszországot európai nagyhatalommá alakító I. (Nagy) Péter cár voltak, akik mind a birodalomépítés, mind pedig az ennek előfeltételeként számon tartott gyorsított ütemű modernizáció kérdésében is mintát nyújtottak a szovjet diktátornak. Az 1930-as években megkezdődött az ország erőszakos iparosítása, ezzel párhuzamosan a kolhozosítás és a vidéki életforma elsorvasztása, amely az egész szovjet társadalmat érintette. Az őrületes tempót diktáló iparfejlesztést nem követte a társadalom, az emberek erre való felkészítése, bár erre, ilyen sebesség mellett esélyük sem lett volna. 1927-ben még a földet vaspapucsos nehézekével felszántó muzsik képe jellemezte Oroszországot. Majd huszonkét évvel később felrobbantották az első szovjet kísérleti atombombát, 1954-ben pedig megkezdte működését a világ első atomerőműve Obnyinszkban. Nyugat-Európában az első ipari forradalom 1769-ben vette kezdetét. 1945-tel, az atomkorszak beköszöntével a sorban a negyedik követte. Ami Nyugat-Európának 154 éven át tartó folyamatos fejlődési pályát jelentett, az a Szovjetunióban huszonkét év alatt erőltetett menetben, felemás eredményekkel ment végbe. Azt, hogy mindezért milyen árat kellett fizetnie a Szovjetunió népeinek, felbecsülni sem tudjuk. Mindez azonban nem volt újdonság az orosz történelemben, amelynek lapjaira számtalan „nagy ugrást” jegyeztek már fel a történészek. „Oroszország megkerülte az újkori történelmi fejlődést, a szekularizációt, az egyes kulturális területek elkülönülésének folyamatát, a liberalizmust és az individualizmust, a polgárság és a kapitalista gazdaság diadalát, s közvetlenül a középkorból jutott mai állapotába.” – írja Bergyajev az oroszországi állapotokról (i.m. 152.o.). Az alig egy emberöltő alatt lezajlott technikai–gazdasági fejlődéssel a szovjet társadalom képtelen volt lépést tartani. Mindazoknak, akik egész addigi életüket a föld mellett töltötték el, a rendszer nem tudta (nem is akarta) megmagyarázni, hogy miért kellett lakó- és munkahelyet, s ezzel együtt életstílust is váltaniuk. Azért nem világosították fel őket, mert csak csavarok voltak a gépezetben, ahogyan a dehumanizált kommunista rendszerekben minden ember csupán egy eszköz volt, amelyet a „szent” cél érdekében bárhol és bármikor felhasználhattak az állam vezetői. 

Ennek eredménye az lett, hogy a szovjet emberek sem tudták komolyan venni a Szovjetunió által elért eredményeket. Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő Csernobili ima című kötetében, az egyik interjúalany említi, hogy az atomerőműben dolgozó technikusok egész egyszerűen csak „szamovárnak” vagy „kotyogónak” hívták az erőművet, munka után pedig rohantak haza a háztájiba, ott érezték igazán jól magukat, a gyökereknél, nem pedig a technikai modernizáció csúcsának tekintett erőműben. Tették mindezt az atomerőmű dolgozói, akik a korszak munkásarisztokráciájának számítottak. Az 1986 áprilisában bekövetkezett katasztrófában csúcsosodott ki az erőltetett iparfejlesztés és az azzal lépést tartani nem tudó társadalom tragédiája. De tekinthetjük a birodalom bukása jelképének is, mert a gorbacsovi glasznoszty, a „nyíltság politikája” önmagát megcáfolva teljes hírzárlatot rendelt el a katasztrófa kapcsán, ezzel emberek százezreit veszélyeztette Szovjetunió- sőt, Európa-szerte. Az utolsó főtitkár ezzel bebizonyította, hogy krízishelyzetben ő is csak a jól bevált, már megszokott eszközökkel tudja a „rendet” fenntartani. Márpedig a Szovjetunió története bővelkedik krízishelyzetekben. „A mi államunk mindig is hadiállapotban volt. Az első perctől kezdve. Nem békeidőre volt kitalálva.” – jegyzi meg Alekszijevics egyik névtelen interjúalanya (Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink. Európa, Bp. 2015. 148. o.).  

Az orosz környezet döntő hatása az első pillanattól tetten érhető volt a szovjet típusú marxizmuson. Az idézett statisztikákban láthattuk, hogy az új szovjet állam alapját olyan, önhibájukon kívül mélyről érkező emberek alkották, akik vagy akiknek a szülei, nagyszülei írástudatlan emberek voltak. A humán értelmiségétől megfosztott, igazodási pontként szolgáló középosztály híján az orosz társadalom támasz nélkül maradt magára, kiszolgáltatva a hatalomra törő bolsevikoknak. Utóbbiak számára kiváló alapot jelentett ez a társadalom, kihasználván annak alacsony szellemi színvonalát, mélyen gyökerező ortodox hitét, amely alkalmas volt arra, hogy a cél érdekében emberi ésszel föl nem fogható áldozathozatalra kényszerítse alattvalóit. 

A marxizmus olyannyira idegen volt 1917-ben az orosz társadalomnak, mint az a porosz vasúti kocsi az orosz vaspályának, amely Lenint és elvbarátait áprilisban Pétervár felé szállította, s amely az európai és az orosz vasúti nyomtávkülönbség miatt nem is tudott Oroszország területére belépni. Az országba importált marxizmus azonban igen, bár átállítva, az oroszországi viszonyokhoz idomítva, amit a bolsevikok el is végeztek. Munkájukat egy másik vasúti vagon, a tepluska szimbolizálja, amellyel emberek millióit szállították a szovjet Gulag szigetvilág valamelyik táborába.

 

(A képeken a Terror Háza Múzeum november 7-én nyílt, Az akció fedőneve: Lenin – Német pénzzel Oroszország ellen c. kiállítás két vonata látható.)