Egészen a legutóbbi időkig csakis a gyerekektől volt szokás elvárni, hogy másvalakinek a bőrébe bújjanak: játsszák azt, hogy félelmetes oroszlánok, alakítsák Nagy Sándort vagy Supermant. Manapság viszont a felnőttek előtt is szabad a pálya; ők is eldönthetik, micsodák-kicsodák, s minek tekintse őket a külvilág.

A brit Egyetemi és Főiskolai Szakszervezet (UCU) jelentése szerint mindenkinek lehetővé kellene tenni, hogy feketének tekintse magát, függetlenül bőre színétől. Eszerint bármely lángvörös hajú, szeplős egyetemi oktató fekete-afrikai származásúnak minősítheti magát, s a legkomolyabban megkövetelheti, hogy kollégái annak is tekintsék. Ha pedig valaki nem volna hajlandó eszerint eljárni, egykönnyen magára vonhatja a gyűlöletbűntett vádját.


Az UCU mindenekelőtt abban a vitában igyekszik kimondani a döntő szót, hogy vajon a biológiai értelemben vett férfiak nőként azonosíthassák-e magukat, s elvárhassák-e, hogy így is kezeljék őket. Messzehangzó igen a válasz. Az ember nyugodtan nőnek minősülhet akkor is, ha nincs méhe, sem egyéb női reprodukciós szerveknek nincs birtokában. De a szöveg itt nem áll meg. Az ember immár azt is szabadon eldöntheti, fehér bőrű-e vagy fekete, esetleg kínai. „Szabályzatunk arra kötelez, hogy szakítsunk a diszkrimináció, az előítéletesség és a sztereotípiás magatartás minden válfajával” – olvassuk a jelentésben. Továbbá „Az UCU-nál hosszú múltra visszatekintő hagyomány, hogy tagjaink szabadon határozzák meg identitásukat, légyen az fekete, fogyatékkal élő, LMBT+ vagy női”.

Amikor az UCU az emberek önidentifikációs jogáról ír, voltaképp azt fejtegeti, hogy mindenkinek joga van előírni, mások minek kötelesek tekinteni őt. Ebből a nézőpontból nemi kromoszómáink, biológiai, testi adottságaink és kulturális eredetünk többé-kevésbé elhanyagolható tényezők, ha az a feladat, hogy meghatározzuk önazonosságunkat. Az önidentifikációban az identitás egyfajta szerepjátékká válik. Afféle szabadon építhető valami, mint amikor egy játék részesei vagyunk, amelyben a cselekmény során tetszés szerint bármely szereplő gúnyáját magunkra ölthetjük.

Valaha az UCU jelentésének olvasói így fakadtak volna ki: „Ugye tréfálnak?” Némely józan kommentátor talán még ma is meghökkentőnek minősíti a dokumentum legerősebb állításait. Ámde immár az elképesztőnél elképesztőbb új identitások egyre csak szaporodnak, így aztán a közönség lassanként hozzászokott, hogy időnként megjelenik a színen egy-egy újabb, sose hallott identitás.

Nem is oly rég még megdöbbenéssel és meglepődve értesült a többség arról, hogy a Facebook 71 választható nemi identitást ajánl fel nekünk. Aztán egymás után jelentek meg sorban az egyre újabb transznemű személyes névmások. Egyes körökben a hím-, illetve nőnemű harmadik személyű személyes hévmás, a he és a she használata nemsértő kulturális bűncselekménynek számít. És jöttek, csak jöttek a felvilágosult újak, a zie, a sie, az ey, a ve, a tey, melyek meghaladják az emberiség kétneműségét állító he és she szűklátókörűségét. És mivel az új identitások kultuszának a média egyes részlegei egyre nagyobb teret szentelnek, egyre több ember törődik bele, hogy az identitásmánia velünk marad.

A nemi és származási identitás önmeghatározásának jogát széleskörű kulturális támogatottság övezi. A közönség és a magánszervezetek olyan készségesen állították át szóhasználatukat például a hivatalos kérdőívek szerkesztésekor és kitöltésekor, hogy az önidentifikáció intézményesülését bízvást feltartóztathatatlan folyamatnak tekinthetjük.

A társadalmat robbanásszerűen növekvő mértékben foglalkoztatja az identitás és az önidentifikáció, s ettől gondolkodásunk és szóhasználatunk szélsebesen változik. Itt van például egy nemrégiben kitalált fogalom, „a születéskor kijelölt nem”. Mára már számos intézmény és médiafelület zavartalanul használja, azt üzenve ezzel, hogy biológiai nemünk önkényes és lényegtelen valami. A fogantatáskor eldőlő biológiai nemet hivatalosan átmenetinek minősítik és ezzel eltüntetik, megfosztják értelmétől. A születési bizonyítvány így identitáspreferencia-dokumentummá válik, s ebből az következik, hogy az újszülött neme alighanem megváltozik majd, ahogy a gyermek felnő. A „születéskor kijelölt nem” kifejezés azt az ígéretet hordozza, hogy a felnövekvő gyermek, illetve serdülőkorú fogja megválasztani a maga – remélhetőleg nemileg semleges – identitását.

A nemsemlegesség ideológiáját „modern felfogású” szülők tekintélyes csoportja tette már magáévá, s ők anélkül nevelik gyermekeiket, hogy megmondanák nekik, melyik nemhez tartoznak. Ezek a szülők meggyőződésük szerint ily módon megadják gyermekeiknek azt a lehetőséget, hogy maguk döntsék el, kik akarnak lenni. Valójában a nemileg semleges gyermeknevelés a szülők felelőtlenségéről árulkodik. Ahelyett, hogy segítenének gyermekeiknek biológiai adottságaik megértésében, ahelyett, hogy felelősséget vállalnának gyermekeik identitásának fejlődésért, a jellemfejlődés minden terhét a gyerekre hárítják. Látszólag nyitott szellemről tanúskodik az az álláspont, hogy „hagyjuk a gyerekre”, valójában azonban ezzel kizárólagos helyzetbe hozzuk a fiatalok identitásának alakításában a popkultúra és a kortárs befolyás zavarba ejtő keverékét. Ahelyett, hogy útbaigazítást és iránymutatást adnánk gyermekeinknek, magukra hagyjuk őket, hadd birkózzanak magukban a társasági oldalak, a fogyasztói kultúra és az identitáspolitika zűrzavaros világának hatásaival.

A munkahelyeken és a felsőoktatási intézményekben az emberek nagy nyomásnak, sőt szankcióknak vannak kitéve abban az esetben, ha nem hajlandók átvenni a nemileg semleges szóhasználatot. Gyakori, hogy az emberek jegyzéket kapnak azokról a szavakról, amelyeket használniuk ajánlatos vagy éppen nem ajánlatos a munkahelyükön. A nyelvrendészet egyik legkellemetlenebb példája, amikor óvodákat és elemi iskolákat vesz célba. Ezeket az intézményeket arra szólítják fel, hogy a felejtsék el az előző generációk értékeit és nyelvezetét, s nemileg semleges kultúrában szocializálják a kisgyermekeket. Ausztráliában a La Trobe Egyetem már 1995-ben tiltotta mintegy húsz szó használatát, például már akkor nem volt tanácsos „fiúkról” és „lányokról” beszélni, az egyetem ugyanis a feladatának tartotta a hagyományos nemi szerepek meghaladását. A szabályszegőket pénzbírsággal büntették, úgy kezelték őket, mintha trágár kifejezéseket használtak volna.

Nem véletlenül került a hangsúly a gyermekek szóhasználatára. A nyelv megtisztításának az a célja, hogy megváltoztassák az emberek magatartását. A nyelv az a közeg, amely mentén rendbe szerveződnek az emberi kapcsolatok, és formát ölt az emberek valósága. Így, aki nemileg semleges kultúrára és szóhasználatra szoktatja a gyermekeket, annak az a célja, hogy megváltoztassa a gyermekek kötődését identitásukhoz és egyenesen létükhöz. Azt mondják nekik, hogy biológiai tulajdonságaik lényegtelenek és szabadon megválaszthatják, milyen neműek akarnak lenni. Ez a magatartás a gyermekek iránti felelőtlenség, mert felkavarja, összezavarja a fiatalok egész nemzedékeit. Így aztán annak a kisfiúnak a szerepébe kell helyezkednünk, aki leleplezte a ruhátlan királyt, azt kiáltván: „a király meztelen!”. Nem szabad engednünk, hogy az önidentifikáció harcosai ajkunkra forrasszák a szót. Ki kell mondanunk, hogy az ember biológiai nemén mit sem változtat az identitásjáték.

 

(Kép forrása: itt)