A szenvedés karmestereinek nem számított egy ember élete. A keserű igazság az, hogy százezer, vagy sok millió emberi lény sem számított. Nekik nem számított. De ha mi utódok sem igyekszünk megszámlálni veszteségeinket, nem igyekszünk minden erőnkkel nevet adni a nyomorultul elpusztult névteleneknek, úgy végképp megfosztjuk az áldozatokat emberi mivoltuktól. Az embernek ugyanis – legyen a sors bármilyen kegyetlen hozzá – úgy illő, hogy neve és története is legyen.


 

A második világháború során és azt követően a győztes szovjet csapatok mintegy hétszázezer magyar állampolgárt vagoníroztak be. A vonatok lágerekbe tartottak, ahol jó esetben napi 1200 kalória tápanyagot biztosítottak a legkeményebb kényszermunkát végző százezreknek. A lágerekben tífusz és egyéb betegségek pusztítottak. A kínzások és kivégzések mindennaposak voltak. Gázkamrák nem voltak, de az orosz tél semmivel nem volt kegyesebb azokhoz, akik éhezve, legyengülve, betegen érkeztek meg több heti vonatút után. Ez a tél nem egy korszerű hadsereggel bánt már el, hát még a fűtetlen vagonokba bezsúfolt milliókkal!

Ha vagononként 100 fővel számolunk, úgy egy 350 kilométeres vagonsort kell látnunk. A vagonsor keletről begördül, majd megtelik hadifoglyokkal, civilekkel, asszonyokkal, gyerekekkel, a náci koncentrációs táborokat épphogy túlélő zsidókkal, és kigördül kelet felé. Az elhurcoltak átlagéletkora 25 év. Hétszázezer magyar állampolgár tűnik el, minimum kétszázezer örökre.

Így festene egy felszabadítás? A történész hiába érvelne, hogy a kommunista rémtettek által megtizedelt ukrán falvak is felszabadítóként köszöntötték a náci Németország bevonuló csapatait, ahogy a megszállt, majd a nyilas rémuralomtól fuldokló, háborúba ájult Magyarországon is sokaknak felszabadítás volt a szovjetek érkezése. Mindez azonban nem változtat a lényegen: ordas eszmék katonáit ordas eszmék katonái szorítottak ki, megszállást megszállás követett.

Nem hiszem, hogy nagyot tévedünk, ha a XX. századra olyan történelmi sűrítményként tekintünk, amely magába olvasztotta az emberiség két-háromezer évnyi történelmének minden jellegzetességét. Földrésznyi birodalmak keletkeztek és olvadtak el, egész népek hagyták el kényszerből lakhelyüket, miközben despota elnyomók milliókat hajtottak rabszolgaságba. Mindeközben számítógépek rögzítettek adatokat és műholdak keringtek az űrben. Mindezt azonban ezúttal alig száz esztendő alatt kellett átélnünk, érthető hát, hogy tart még a sokk.

A mi feladatunk ennek a sokknak a feloldása, és ennek a századnak a bemutatása. A háborúk mindenkori győztesei az elmúlt száz évben ritkán ismertek irgalmat. Az ókori mondás, „Vae victis – Jaj a legyőzötteknek” igazságtartalma súlyosabb volt, mint valaha. Itt az idő, hogy feldolgozzuk ennek a szomorú korszaknak ezt a szeletét is, mert emlékezés és gyászmunka nélkül jaj a túlélőknek is!

Elhangzott a Rabszolgasorsra ítélve c. időszaki kiállítás megnyitóján. A tárlat 2015. október végéig tekinthető meg a Terror Háza Múzeum előtti közterületen.