„Jézus Krisztus szeretetére a szüleim tanítottak. A Szűz Mária iránti tiszteletet a szalézi atyák sugalmazták. Egyébként nekik köszönhetem papi hivatásomat.”

                                                                                                               Szent II. János Pál pápa

 

Hosszú és rögös volt az az út, amelyet Karol Wojtyła bejárt mindaddig, amíg rá esett a kardinálisok választása. A rómaiak, sőt az egész világ első pillantásra meglepetten vették tudomásul, hogy Róma új püspöke nem olasz, a média a vasfüggönyön túlról jött főpásztort emleget, Moszkvában pedig egyenesen riadalmat okozott, hogy lengyel a pápa. A Péter székéig vezető út kezdetén, a világháború idején, a német megszállás alatt Karol kőbányában dolgozott, verseket írt, barátaival színházat csinált, a krakkói illegális szemináriumban tanulva kötelezte el magát a papi hivatás mellett. 1946-ban történt felszentelését követően fiatal papként Rómában tanult és ekkor lett az emberközpontú bölcselet, a keresztény perszonalizmus híve. A nehéz ötvenes években a lublini katolikus egyetemen etikát tanított fiataloknak, akiket a szép és tiszta életre, a szerelem és a felelősség vállalására bíztatott. Sugárzó személyiségét és briliáns tehetségét felismerve nyert kinevezést harmincnyolc esztendősen Krakkó segédpüspökévé, 1964-től pedig ő volt az ősi királyi székváros érseke, 1967-től bíboros. Következetesen szállt szembe az egyház és az emberek, a lengyel munkások érdekében a kommunista rezsimmel. A világegyházban ismertté a II. Vatikáni Zsinat idején lett, amelynek tanácskozásain különösen a Gaudium et spes, az egyház és a modern világ viszonyát új módon tárgyaló dokumentum vitájában tűnt ki nyitottságával, szellemi-lelki frissességével, modern hithűségével, szókimondó radikalizmusával, kíméletlen ateizmus-kritikájával, és ez lehetett a fő oka és indoka, hogy az 1978-as második konklávén ő nyerte el bíborostársai bizalmát.

De Karol Wojtyła, a professzor, püspök, bíboros tudós ember is volt, amit bölcseleti főműve, a Személy és a cselekvés igazol. Nézeteinek kiindulópontja az volt, hogy az ember, mint Isten teremtménye és képmása szabad és megismételhetetlen méltósággal bíró Személy, aki másokkal, embertársaival, végső soron Istennel is kölcsönös kapcsolatba lépve létezik és valósítja meg önmagát. Másokhoz, az embertársakhoz fűződő viszonyának alapja pedig nem más, mint a szeretet; ez fűzi Istenhez, Krisztushoz, ez határozza meg a többi emberhez való kapcsolatát, ez a forrása annak, hogy csak közösségi kötelékek között, párbeszédes cselekvésben tud élni.


Nem volt ez más, mint egy sajátos szeretetfilozófia, amelynek a gyakorlatba való átültetése Karol lelkiségének vezérelve maradt pápaként is. De nem hagyott fel a szépírói ambíciókkal sem: drámája, Az aranyműves boltja a modern ember erkölcsi dilemmáit szembesítette a keresztény értékekkel; versei egyszerre hordozták a hit szépségét és a szépség hitét. Amikor 1978 októberében megválasztották, első üzenete Krisztus szavát idézve az volt az emberek felé, hogy „Ne féljetek”, és ez a biztató derű hatotta át egész későbbi szolgálatát. De legalább ennyire magabiztos megnyugvás és bizalom sugárzott utolsó szavaiból is, amikor környezetének beszámolója szerint szenvedései végórájában azzal a vigasztaló és megnyugtató felszólítással búcsúzott munkatársaitól és minden jóakaratú embertársától, hogy „Hagyjatok elmenni az Atya házába”.

E két felszólítás között egy olyan pápai életmű született, olyan lelki-szellemi út rajzolódott ki, amelyet bejárva a messze földről érkezett pásztor, Karol Wojtyła Istennel, Krisztussal való találkozásra hívott minden jóakaratú embert. Tanítása és személyiségének kisugárzása révén új önbizalmat és missziós lendületet adott az egyháznak, megfogalmazta az emberi személy méltóságának hitünk alapját, istenképiségünk lényegét jelentő elvét, hirdette a szeretet civilizációjában megvalósuló jövő reményét, a fiatalokhoz, a jövőhöz fordulva örökifjú egyházról beszélt, de szeretetteljes határozottsággal beleszólt a világtörténelem menetének alakításába is. Népszerű, mindenkivel szót érteni képes, sokat, egyben a legtöbbet utazó pápa volt, aki apostolként, misszionáriusként, békeszerzőként, korunk eleven lelkiismereteként járta be a világot. Több mint száz alkalommal kelt útra, megfordult minden földrészen, közel másfélszáz országot érintve. Számunkra különösen emlékezetes, hogy két alkalommal hazánkba is ellátogatott. A Hősök terén elmondott szavai szerint „István király ezt a házat ezer évvel ezelőtt őseiteknek építette, és rajtuk keresztül a magyarok minden nemzedékének, akik azóta követik egymást országotokban. Tovább élnek ők, és tovább folytatják ugyanannak a háznak az építését, amelynek az alapjait Szent István vetette meg.” De a pápa máshová is a hit, a remény, a szeretet üzenetét vitte, az emberek pedig, akik hatalmas tömegként gyűltek köréje, hallgatták, figyeltek rá és megszerették. Személyének hatása rendkívüli volt; nem véletlen, hogy meghatározó szerepet tudott játszani abban a lelki-erkölcsi feltámadásban, amely 1989-ben elsöpörte a kommunista világrendszert, a vasfüggönyt, megszerezte egyének és közösségek, az egyház, a hit szabadságát Kelet-Európa népei, egyházai számára. Politikai véleményét, amely mindig a szeretet és felelősség morális elveiből indult ki, soha nem rejtette véka alá; szenvedélyesen ítélt el minden háborút, erőszakot, elnyomást, kíméletlenül bírálta a nyugati világ erkölcsi hanyatlását, gazdasági rendjének embertelen vonásait, óvta Kelet-Európa népeit attól, hogy morális önfeladással igyekezzenek idomulni a szekuláris liberalizmus markában vergődő nyugati világhoz. Szavaival még a hitnek konokul ellenállókra, politikusokra, tudósokra, egyszerű közemberekre is képes volt hatni.

Lényét áthatotta, szinte sugárzott róla Krisztus és az emberek odaadó szeretete, és az a máriás, imádságos lelkület, amelyet ifjú korából és lengyel hazájából hozott magával. De kiváló közszereplő, a média, a nyilvánosság felhasználásának mestere is volt, aki ha kellett, együtt táncot az őt ünneplő fiatalokkal, indián fejdíszt öltött, más hitek, vallások képviselőit ölelte magához, mosolygott, tréfált, nevetett, de a népszerűtlenséget is vállalta, ha a hit és az erkölcs fontos kérdéseiben kellett kiállnia. Közben pedig ez a pápa, II. János Pál „az igazság szabaddá tesz benneteket” evangéliumi útmutatása szellemében, enciklikák egész sorában fáradhatatlanul tanított. Már első körlevelében, Az Ember megváltója kezdetűben megfogalmazta azt, hogy az egyház mindenkori küldetése és az ő személyes ars poetikája „elvinni Krisztust az emberhez, és az emberben ajtót tárni Krisztusnak.” Értelmezésében Isten népének küldetése vezetni és visszavezetni az embereket az útra, amely Krisztus felé vezet, egyben szolgálni az ember, minden ember, a világ javát azzal a szolidáris szeretettel, amelyet a Megváltó hozott közénk. Ezt a programot tettek követték: II. János Pál megreformálta a Kúriát, kiadta az új egyházi törvénykönyvet, a Katolikus Egyház Katekizmusát, meghirdette a világ, különösen a Nyugat újraevangelizálásának programját. Lendületét nem törte meg, hogy még pápasága elején, 1981-ben sanda politikai szándékok által vezérelt merényletet kíséreltek meg ellene. Életveszélyes állapotban került kórházba, de csodával határos módon – vagy ahogy ő maga vallotta, a Szentlélek erejének és a Szűzanya pártfogásának köszönhetően – felépült.

A világért vállalt felelősség hatotta át, amikor körleveleinek trilógiáját adta közre a társadalmi élet kérdéseinek vizsgálatáról; tanította, hogy a földi lét középpontjában az embernek, a munkálkodó embernek, nem pedig a tőkének, a haszonnak, a hatalomnak, a fogyasztásnak kell állnia, akinek méltóságát itt a földön az igazság, az igazságosság, a szolidaritás, a szubszidiaritás tudja szolgálni. Ezeken keresztül vezet az út a bűn struktúráinak legyőzése, a kommunista rendszerek bukása utáni egypólusú világrend, a gátlástalan vadkapitalizmus és konzumvilág erkölcsi és emberi pusztításainak felszámolása felé, hogy felderengjen az ember evilági jövőjeként a szeretet civilizációjának közeledte. Ehhez azonban a mai, morális válságban vergődő világban evangéliumi szellemű és emberközpontú erkölcsi megújulás kell, amelyről Az igazság ragyogása kezdetű körlevelében fejtette ki a gondolatait. Itt világosan megfogalmazta, hogy „az Evangélium tárja fel az embernek és erkölcsi útjának teljes igazságát”, és az embereknek, hallgatva a lelkiismeret szavára, nem szabad hátat fordítaniuk annak a ténynek, hogy az igazság mindig egy, amelyre szilárd értékek épülnek. Ezeknek az értékeknek a hierarchiájában az élet sérthetetlen, minden más értéket megalapozó és felülíró alapértéke áll, amelyről Az élet Evangéliuma kezdetű körlevelében fejtette ki az egyház soha nem évülő tanítását. Mindezt pedig Hit és ész kezdetű utolsó nagy körlevelében azzal támasztotta alá, hogy „a hit és az ész két szárny, amelyekkel az ember felemelkedik az igazság szemlélésére”.


II. János Pál pápa megválasztása utáni első látogatása hazájában, Lengyelországban, 1979. június 2-10. A képen szülővárosában, Wadowicében mond beszédet

II. János Pál pápa emberi, erkölcsi nagyságának, egyházfői kiválóságának, töretlen hitének, történelmi formátumának legnagyobb elismerése, a feléje áradó és általa egész életében visszaigazolt szeretet bizonysága volt, amikor temetési miséje közben skandálni kezdte a gyászoló tömeg: „santo subito, azonnal szent”, így jelölve ki, ismerve el az elhunyt helyét Krisztus közelében és az utókor emlékezetében. A Wojtyła pápára való emlékezés pedig negyven évvel megválasztása után is azt az élményt idézheti fel bennünk, mekkora öröm, boldogság, kegyelem és megtiszteltetés volt, hogy a kortársai lehettünk életünk egy szakaszában az azóta a szentek sorába emelt II. János Pálnak.

 

(Kép forrása: itt)