Vincente Mostre – A mórok kiűzetése Dénia kikötőjében


A spanyol közvélemény neurotikus reagálása összefüggésbe hozható azzal a több évszázaddal ezelőtti tragédiasorozattal, mely végül a mórok deportálásához, Észak-Afrikába való átszállításához vezetett az Ibériai-félszigetről. Ezt a fájdalmas történetet kevéssé ismerjük, a magyar közvélemény a zsidók és a spanyolok kiűzését hajlamos egyformán megítélni, és a spanyol abszolutizmus bűnéül felróni. Holott a zsidók históriája 1492-ben vett katasztrofális fordulatot (Ferdinánd és Izabella rendelete értelmében július 31-ig kellett vagy kikeresztelkedniük, vagy elhagyniuk Spanyolországot, erről a napról is megemlékeznek a zsidók Tisha b’Av gyászünnepén). Ugyanakkor a mórok kiűzéséről szóló királyi rendeletet 1609-ben, több mint száz évvel később adták ki.

A zsidóknak el kellett tűnniük, mert az uralkodó elit a soraiba befurakodott ellenségeknek tekintette őket. (Aztán kiderült, hogy keresztség felvétele után sem őrizhetik addigi helyüket a spanyol társadalomban, erről az inkvizíció gondoskodott.) Ugyanakkor a félsziget déli részén élő, iszlám vallású, nagyobbrészt földművelő móroknak, akik a kora középkortól telepedtek meg az Ibériai-félszigeten, egészen más sorsot szántak. Az egyház jóval nagyobb türelmet tanúsított áttérítésük során: Kasztíliában 1501-ben, az aragóniai korona országában csak 1526-ban kötelezték őket a kereszténység felvételére. Persze, az állam nem tekinthetett el a megkeresztelésüktől, hiszen akkoriban a vallási tolerancia a multikulturalizmussal együtt ismeretlen fogalom volt. A „legkatolikusabb” spanyol királyok, mindenekelőtt II. Fülöp, aki a 16. században a világ leghatalmasabb uralkodója volt, a mórok asszimilációját, s spanyol társadalomba való beillesztését tűzte ki célul. Földesuraik, az egyház hathatós segítségével ugyanolyan jobbágyokat akartak faragni belőlük, mint a birtokaikon élő spanyolokból.

Ez a törekvés azonban kudarcot vallott, súlyos konfliktusok sorozatához, évtizedekig tartó polgárháborús állapotokhoz vezetett. Az eseményekről részletesen ír Fernand Braudel francia történész A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című monumentális munkájában. Braudel hangsúlyozza: az asszimiláció kudarcáért felelősséget nem lehet egyoldalúan egyik félre sem hárítani. A spanyol földesurak, a papok, egyáltalán a hatóságok sorozatos önkénykedésükkel sok helyen tették pokollá mór jobbágyaik életét, akiket kizsákmányoltak és elnyomtak. De akkoriban többé-kevésbé mindenütt ugyanez volt a sorsa a pórnépnek, mely azután Európa szerte több helyen (Németországban és Magyarországon is) felkelt urai ellen.

De a lecsillapíthatatlan lázadás, mely több mint egy évszázadon át tartott, mégis páratlannak tekinthető, és nyilvánvalóan összefügg a mórok által titokban megőrzött és gyakorolt iszlám vallással. 1502-ben mór felkelés tört ki Granada Albaicín városrészében, majd partizánháború kezdődött a Sierra Bermeja hegyvidéken. Ugyanez ismétlődött meg 1526-ban a Sierra de Espadánban, 1563-ban és 1609-ben Valenciában, 1575-ben és 1614-ben Aragóniában, 1580-ban Kasztíliában, 1609-ben Muela de Cortes vidékén. 1568 karácsonyán megint fellázadtak a mórok Granadában, majd 1584-ban újra. Vagyis véget nem érő háborúskodás zajlott a mórokkal, pontosabban a moriszkókkal, hiszen formálisan már mind felvették a katolikus hitet. De egészen 1614-ig, a mórok végleges kiűzéséig le-lecsapnak a mór rablók, a monfik „akik immár nem találnak menedékre a földesuraknál vagy a templomokban, a hegyekbe veszik be magukat, összejátszva a gandulokkal, a városi csavargókkal és a berberiai vagy török kalózokkal”.

A mórok harca a reconquista végétől, Granada elestétől kezdve reménytelen volt az akkori világ legerősebb állama és hadserege ellen. Választhattak az asszimilálódás és az öngyilkosság (pontosabban a kiűzetés) között. Természetesen a korabeli viszonyok között az asszimiláció alapvető feltétele volt a katolikus hit felvétele, és a vallás tiszteletben tartása. De sem a földesurak által gyakorolt kényszer, sem a papok prédikációi, de még a keresztény spanyol jobbágyok spontán térítő mozgalma nem érte el célját. A mórok egyszerűen nem voltak hajlandók beilleszkedni a katolikus spanyol társadalomba, inkább folytatták kilátástalan küzdelmüket. A békés mór földművelők, akik nem fogtak fegyvert, élelemmel, rejtekhellyel támogatták a felkelőket, ezért a királyi hatalom a tömeges áttelepítés módszeréhez folyamodott Spanyolországon belül. Míg aztán újra fel nem ütötte a fejét a mozgolódás, nem lepleztek le titkos mecseteket, és nem érkeztek jelentések titkos, éjjeli hitszónokokról. Ugyanakkor nagy számban került sor „vegyes házasságra” is spanyol és mór jobbágyok között: gyermekeik mentesültek az 1609-es kiűzetési rendelet alól.

A történet vége ismert: 1609 és 1614 között kiűzték a moriszkókat, mindenekelőtt a városlakókat, és ezzel sikerült helyreállítani a társadalmi békét. Szinte a teljes spanyol hadiflottát mozgósították, azzal szállítottak át Marokkóba mintegy 300 ezer embert, ami összevetve a korabeli Spanyolország 8 milliós népességével nem sok, de így jelentős veszteség volt. Falvak tömege, és több város is elnéptelenedett, a kiűzöttek közötti iparosok, kereskedők hiánya fájdalmas veszteséget jelentett.

Fernand Braudel a következőkben foglalja össze a feloldhatatlan, és tragikusan végződött konfliktus okát. „A moriszkók beolvaszthatatlanok maradtak. Spanyolországot nem a faji gyűlölet vezette (ez, úgy tűnik, soha nem jelenik meg ebben a küzdelemben), hanem a kultúra, a vallás gyűlölete. És gyűlöletének kitörése valójában tehetetlenségének elismerése. A moriszkók vidéktől függően egy, két, három évszázad elteltével is megmaradtak a hajdani móroknak. Mindent megőriztek: ruházatukat, vallásukat, nyelvüket, bezárt házaikat, mór fürdőiket. Elzárkóztak a nyugati kultúra elől, s ez a vita lényege.”