Az összefogás a magyar sportéletben is megmutatkozott, hiszen klubszínektől függetlenül segítették egymást a nehéz helyzetbe jutott sportolók. A 1950-es évek sportvilága – a diktatúra szürkesége ellenére – roppant színes volt. A Rákosi-rendszer saját antidemokratikus, diktatórikus hatalmát igyekezett a sport támogatásával, a benne rejlő népszerűséggel palástolni. A fővárosi, és a vidéki élcsapatok, egyéni sportolók sorra aratták nagy sikereiket. Az úszók, az atléták, a vízilabdázók, az ökölvívók és a labdarúgók egyaránt a közönség kedvenceivé váltak, ám kétségtelen – hiszen a világ ilyen – a futballisták bizonyultak a legnépszerűbbnek.

A Sebes Gusztáv által megálmodott, és menedzselt csapatra a kor embere hamar ráragasztotta az Aranycsapat emblémát.

A kispesti vagány, Puskás Ferenc vezetésével pályára futó együttes lábai előtt hevert a világ: az olaszok leiskolázása Rómában, az '52-es olimpiai aranyérem Helsinkiben, a Wembley-ben lőtt hat gól az angoloknak, és a hét találat a visszavágón elcsendesítette a világot. Megértették, új futballnagyhatalom született, és ahogy az angolok nevezték őket, a magic magyars a lett a világ legjobb csapata. A mindenki által imádott csapat sorozatosan telt ház – 80-100 ezer ember – előtt játszotta meccseit, öt csatárral vezetett támadójátéka pedig elkápráztatta a nagyérdeműt. Azt a nagyérdeműt, amely a pincebörtönök, fekete autók, ÁVH világában a stadionokban érezhette magát szabadnak. Kiadhatta dühét, ami az értelmetlen munkaversenyek, vagy a sztahanovista mozgalom miatt alakult ki, kiabálhatott, sőt hangosan ordíthatta a magyar himnuszt.

A krach 1954 nyarán következett be, amikor az NSZK válogatottja 3:2 arányban legyőzte Puskásékat a Vb-döntőben. 2:0-s vezetésről, szabályos góltól megfosztva lett ezüstérmes a csapat. Letargia lett úrrá az embereken, spontán tüntetést szerveztek a fővárosban, ami a Rákosi vezette pártot megdöbbentette.

Az '56 októberében kitört forradalom nemcsak a Rákosi-rendszer embereit söpörte el, hanem véget vetett a magyar sport nagy korszakának is. Számos élsportoló, olimpikon döntött úgy: elhagyja hazáját, vagy a Melbourne-i olimpiáról nem Budapest felé veszi útját. Többek közt Szőke Kató, Zádor Ervin, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Puskás Öcsi sem tért vissza Magyarországra.

A mágikus labdaművészek zöme Spanyolországban kötött ki, és kezdett új életet a Real Madrid, illetve az FC Barcelona színeiben. A fejelőkirály Kocsis, és a kiismerhetetlen cselekkel bíró Czibor a gránátvörös-kékek, míg a kapitány, Puskás a madridiak legendájává vált. Öcsi a – Honvéd után – négyszeres spanyol bajnok és kétszeres BEK győztes lett. Imádták a spanyolok.

Az itthon maradottak a Magyar Szocialista Munkáspárt által felügyelt, és ügynökökkel elárasztott sportéletben folytatták megtört pályafutásukat. Aki a Dózsánál, a Vasasnál, vagy valamelyik Bányász csapatnál sportolt, számíthatott a Kádár-rendszer támogatására. Az örök bűnös, az „ellenzéki” FTC egészen a hatvanas évekig üldögélt a politika által felállított karanténban, nem lehetett bajnok. A nagy és világszínvonalú eredményeket elérő sportolók hiányát a magyar sportélet sosem heverte ki: évről-évre rosszabb eredmények születtek, (igaz, ez utóbbi főként a futballt jellemezte), egyre kevesebben látogatták a sporteseményeket, és egyre több sportoló igyekezett az amatőr státusa miatti pénztelenséget egyéb – pályán kívüli – munkákkal orvosolni. Mindez hosszú távon a színvonal radikális zuhanásához vezetett, amit ma is láthatunk a sportpályákon. Ha mindez nem lett volna elég, az MSZMP több nagy múlttal bíró játékos karrierjét vágta el. Grosicsot, a legendás kapuvédőt – akit a világ valaha élt 10 legjobb kapusa közé választott a tekintélyes France Football szaklap – nem engedték vidékről az FTC-hez igazolni, Varga Zoltánt (akit sokan második Puskásnak tartottak) az ország elhagyására kényszerítettek, hogy aztán, mintegy „hazaüzenve ” az Ajaxban és a Borussia Dortmundban fusson be óriási karriert, vagy éppen elüldözték Kű Lajost, aki máig utolsó magyarként BEK-döntőt játsszon a Wembley-ben.

Fájó tény, hogy a mai 14-18-éves generáció az angol, spanyol, olasz, vagy éppen német klubcsapatokért lelkesedik, az ő meccseik eredményét ismeri, sztárjaik mezét vásárolja meg a boltokban. Nem FTC-, nem Honvéd-, nem Videoton-, nem DVSC-mezeket vesznek, nem az ő játékosaikra akarnak hasonlítani a grundon, vagy a testnevelés órán. Pedig olyan egyszerű lenne ez, ahogy a legenda, Öcsi, Pancho mondta a mérkőzések előtt: játsszunk nyugodtan!