„Az idő igaz, s eldönti, mi nem az.”
Petőfi Sándor

 

„Olyan kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor apám elvitt a Dealey Plazához, ahol Kennedyt meggyilkolták. Claire, egy nagy ember halt meg ezen a helyen – mondta [...] emlékszem, hogy szomorú voltam. És dühös. Igazságtalannak tűnt. Sírni kezdtem...” – válaszolja Claire Underwood a House of Cards című nagysikerű Netflix-sorozatban a CNN újságírójának azon kérdésére, hogy mi volt gyermekkora legmeghatározóbb élménye.

Több mint fél évszázada már, hogy 1963. november 22-én 12 óra 30 perkor halálos merénylet áldozata lett John F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke. Mégis mind a mai napig az egyik legsikeresebb amerikai elnökként tartják számon (lásd a C-SPAN felmérését), akiről már életében hollywoodi filmet forgattak, és mind a máig megkerülhetetlen tényezője mind a popkultúrának, mind a politikának. De vajon mi ennek az oka? Volt még egy olyan vezető a történelemben, aki akkora pozitív hatást gyakorolt az emberekre, mint John F. Kennedy? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Mark White a „Kennedy: A Cultural History of an American Icon” című kötetében.


A Kennedy-életrajzírók hajlamosak a szélsőséges ítélkezésre. A család, az özvegy és az elnökhöz közel állók azt kívánták, hogy a Kennedy által vezetett Fehér Ház úgy éljen az emlékezetben, mint Arthur király cameloti udvara (Theodore H. White). Mások semmirekellőnek, nőfalónak (Thomas C. Reeves) vagy éppen gyógyszerfüggőnek (Boyce Rensberger) és LSD-használónak (Timothy Leary) mutatták be az elnököt, aki veszélybe sodorta nemcsak az országot, de a világot is. Robert Dallek például nem fogadja el ezeket a szélsőséges véleményeket, hanem egy tehetséges, jó szándékú, karizmatikus és óvatos politikusnak tekinti Kennedyt, de azt sem tagadja, hogy családja (és apja) vagyonának köszönhette sikereinek egy részét.

Amíg a fent említett könyvek szinte mindegyike a politika szemszögéből értékeli Kennedy elnökségét, addig White kizárólag a szimbólumokra és azok közti összefüggésekre fókuszál. A szerző öt fejezeten keresztül mutatja be a nyilvánosság számára gondosan és aprólékosan felépített Kennedy-képet: a Pulitzer-díjas írót, a háborús hőst, a családapát, az elnököt, a szexszimbólumot és az amerikai ikont.

A kötet első felében a szemünk előtt bontakozik ki egy tehetséges, a brit politika iránt érdeklődő fiatalember, akinek szakdolgozata (édesapja hathatós segítségének köszönhetően) könyv formájában megjelenve („Why England Slept”) megalapozza korai hírnevét. Ezt a képet csak felerősíti a második világháborúban való hősies helytállása, a kongresszusi képviselőségért, a szenátusi helyért, valamint az elnökségért vívott küzdelme is. Ezeken a fontos politikai állomásokon keresztül pedig egyfajta kettősséget tapasztalhatunk: egyik oldalról a tradicionális értékeket közvetítő államférfi (háborús hős, családfő, vallásos ember), másik oldalról pedig az újat, a változást hozó (szexszimbólum státusza, a médiával való kapcsolata) államférfi képe bontakozik ki előttünk. A szerző meglátása szerint ez a fajta kettősség párosult a hatvanas évek hangulatával, amely annyi erővel ruházta fel JFK imidzsét. White rengeteg energiát fektet abba, hogy megismerjük Kennedy Fehér Házát kezdve a beiktatási beszéden (és annak előkészületein) át, feleségének művészetpártoló tevékenységén keresztül (amelyről a CBS „A Tour of the White House with Mrs. John F. Kennedy” címmel forgattak dokumentumfilmet), egészen a médiával való szokatlanul közvetlen kapcsolattartásig (élő televíziós sajtótájékoztatók).

A szerző külön fejezetben taglalva tárgyalja a szexszimbólumot és a családos embert, segítségül hívva azokat a címlapfotókat, amelyek a családos ember képét erősítették az elnökről (Life, Look stb.). Mindeközben a nők rajongtak érte (és ő is értük), szexuális vonzerejét pedig Jacqueline Lee Bouvier-rel kötött házassága tovább erősítette. Megítélését nagyban formálta James Bond karaktere is, hiszen a Dr. No megjelenése (a titokzatos tudós azzal fenyegetőzik, hogy radioaktív sugárzást kibocsátó, amerikai gyártmányú rakétákat irányít polgárok lakta területre) mindössze egy héttel előzte meg a kubai rakétaválságot.

A könyv második felét a merénylet utáni Kennedy-képnek szenteli a szerző. White kiválóan érzékelteti, hogy Kennedy édesapján (és családján) kívül Jackie-nek is óriási szerepe volt abban, hogy milyen kép alakult ki a néhai elnökről. Az özvegy tudat alatt elkezdte építeni férje örökségét, amely legfőképp sikereire és egyedülállóságára fókuszált és amely Camelot legendájának a Kennedy-elnökséggel való összekötésében teljesedett ki.

White a Kennedyről megjelent könyveken túl természetesen foglalkozik a róla/vele megjelent sorozatokról, filmekről, amelyeket részletesen bemutat. Meglátása szerint Kennedy a filmvásznon a szórakoztatóiparnak azért előnyös, mert kapnak egy érdekes, ikonikus történelmi szereplőt, JFK pedig továbbra is publicitást élvez és öregbül hírneve.

„Az egyetlen ok, amiért Kennedyt dicsőítik, azért van, mert lelőtték” – mondja Francis Underwood a House of Cards egyik részében. A kötet megállapítása azonban az, hogy Kennedy rendkívüli erejét és azt, hogy amerikai ikonná válhatott, személyének sokoldalúsága (kettőssége) adta, amely nemcsak, hogy túlélte a szörnyű merényletet, de feleségének Camelot története legendává is tette.

 

(Mark White: A Cultural History of an American Icon. Bloomsbury Academic, 2013.)