„A nemzetek létezése rendkívüli jótétemény az emberiség számára,

mert behatárolja a rosszat és a jót,

mely nélküle átcsapna minden területre.”

(Molnár Tamás: Régi és új nacionalizmus, 1998)

 

Miért érzékelhetők mégis „de hát”-ok, zavar, ingadozás a katolikus közösségekben, akár a sajátomban is? A válaszok mindig úgy kezdődnek, hogy becsülöm és tisztelem a miniszterelnök stratégiai érzékét, ahogy hazánk érdekeit képviseli, elismerem a gazdasági eredményeket, de irritál a kormányzati kommunikáció, a kiskirályok rongyrázása, a túl sok focipálya stb., amelyek veszélyeztetik az eddig elért eredményeket. Segítség lehet számukra, ha felidézzük az Egyház társadalmi tanítását a közjóról, nemzetről, keresztényi felelősségről, illetve a kormány toplistás eredményeit. Kezdjük az utóbbiakkal!


Az egyértelműen javuló makrogazdasági mutatóknak köszönhetően a megszorítás fogalma nem csak a gyakorlatból, de a szóhasználatból is eltűnt. A bruttó átlagkeresetek 30 százalékkal nőttek, a minimálbérek 70 ezer forintról 130 ezerre emelkedtek, hét év alatt 740 ezer új munkahely jött létre (az egymillió újra szóló ígéret tíz évre vonatkozott), a munkanélküliség 12-ről 4 százalékra csökkent. Az IMF-hiteleket idő előtt visszafizettük, kikerültünk a túlzott deficiteljárásból, felkerültünk a világpolitika térképére (V4-ek, keleti nyitás, barátság Izraellel). Emlékszünk, hogy még 2009-ben Sólyom Lászlót kitiltották Szlovákiából? A hétköznapokban tapasztalható rezsicsökkentés, alapvető élelmiszerek áfacsökkentése, az ingyen tankönyv első osztálytól kilencedikig, a rászoruló gyerekek napi háromszori ingyenes étkeztetése (szünidőben is), a rengeteg újjáépítés (Kossuth tér, Várkert Bazár, Zeneakadémia, Erkel Színház, Operaház, fürdők, fővárosi és vidéki kórházfelújítások, húsz új mentőállomás, 500 új mentőautó, kastélyprogram, uszodák, jelenleg is zajló metróberuházás…), na és az oktatásra jutó több mint 500 milliárd forint 2010-hez képest, a pedagógusok és rendvédelmi dolgozók 50 százalékos béremelése, a vasutasok, vízügyi dolgozók és kormánytisztviselők 30 százalékos bérnövekedése és a 2019-ig kitolódó egészségügyi bérrendezés eddigi növekményei. És akkor még a vörösiszap-katasztrófa utáni helyreállításról, a filmgyártás minőségi és mennyiségi megugrásáról, a turizmus rekordbevételeiről, az otthonteremtési és családtámogatási kedvezményekről és a sokat szidott TAO-ról (nemcsak focira, hanem több sportág utánpótlásképzésére és felszerelésekre) nem is beszéltünk! A szűkebb környezetemben megújult futballpálya mellé uszoda és kisebb edzőpályák létesültek, aminek hatására a korábbi másfélszáz gyerek helyett több mint duplájára ugrott az igazolt fiatalok száma, s hétköznapokon telített a környék a gyermekeikre váró szülőktől. Az is tetszik, hogy az alkohol ki van tiltva az edzések idejéről, kizárólag a hétvégi meccsek idején engedélyezett a sörárusítás. Felmerül a kérdés, ha annyit „loptak”, amennyit az ellenzékek állítanak, akkor miből jutott és jut minderre? Ja, és a határvédelemre, biztonságunkra költött milliárdokra?

Most nézzük az Egyház tanítását!

A jelenben az Egyház tagjaira hat a társadalom és nem fordítva. Pedig az emberiség történelme arról szólt és azt bizonyítja, hogy a hit nem privát dolog. Kutatások támasztják alá hazánkban is (Kopp Mária – Skrabski Árpád, 2008), hogy a vallásosság és az ember testi-lelki egészsége, így a társadalom állapota között szoros összefüggés van. Ezen túl a lelki egészség szempontjából alapvetően fontos a közösségi, nemzeti elköteleződés, azonosságtudat érzése.

A felvilágosodás szerint Isten léte nem hitkérdés, hanem emberi spekulációból származó intellektuális belátás (Voltaire, Rousseau). A hit mint társadalmi norma evidencia volt évszázadokon át, amelybe beleszülettek az emberek. Azt persze, hogy az egyén hitt-e és milyen hite volt, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy a hitbe úgy születtek bele, mint a XX. századi és a mai modern ember az ateizmusba. A vallásos meggyőződés az eszmék piacán árukínálattá silányult, versenytársi kategóriába kényszerítették. XVI. Benedek pápa olyan pozitivista és agnosztikus kultúrának nevezte a mait, amely türelmetlen a keresztény kultúrával szemben. Ezért ma nem a migráció a fő probléma, hanem a befogadó társadalom állapota, nem normális működési mechanizmusa. A migráció nem ok, hanem következmény. Azé a szűklátókörű politikáé, amely a javak helyett az embereket akarja újra elosztani. Amely nem figyel arra, hogy a befogadottak gyökértelenek maradnak, az otthon maradottak meg csendben éhen halnak. A globalizációnak mindjárt lenne értelme, ha a célja, indíttatása és nemes küldetése a javak igazságosabb elosztása lenne, esetleg a nálunk már több cégnél létező keresztény közgazdaságtan elveit és gyakorlatát alkalmazva.

A Caritas in veritate körlevélben XVI. Benedek a haladás és fejlődés fogalmait járja körül a Testvériség, gazdasági fejlődés, civil társadalom fejezetben. Megállapítja azt a bőrünkön érzett igazságot, hogy a mai haladás és fejlődés középpontjában nem az ember áll, hanem a javak. A valódi fejlődésnek egyfajta morális előrelépésnek kellene lennie, ehelyett erkölcsi deficit uralkodik, miközben az anyagi javak nőnek. Világunk egyre demonstratívabban jeleníti meg a gazdagságot, gondoljunk Dubai kilométeres tornyára vagy a tengerben álló luxuslakásokra. A mai haladás, gazdagság nem reménnyé nemesedik, hanem csömörré süllyed. A célvesztés és céltévesztés magányos egyedekké formálja az embert, olyanná, akikből elvész a jó célok kitűzésének képessége (családok széthullása, nemzettel kapcsolatos anomáliák, szolidaritás lenullázódása). A demokráciában a formák megmaradnak, de ugyanúgy kiüresednek, ahogy az ember. Gondoljunk csak a korábban itthon és másutt is tapasztalt lanyhuló választási részvételekre, a politika, a közjó iránti tömeges érdektelenségre! Joseph Ratzinger a lemondásakor adott interjúban borúlátó megállapításokat tett: Európa soha többé nem lesz keresztény, az Egyház a világ rendelkezésére álló morális segélyszolgálatként fog továbbműködni. Jövője ebben a kontraszttársadalomban csupán a jelzőfény szerepére korlátozódik.

Hasonlóan gondolkodnak a protestáns egyházak is. Az evangélikus Friedrich Wilhelm Graf, aki előszeretettel tör pálcát a protestáns és a katolikus magatartásformák fölött, néhány éve arról adott ki könyvet, hogy az egyházak válsága teológiájuk jelenkori gyengeségéből fakad. Korunk keresztényei között kevés a valódi nyilvános szellem (Görföl Tibor: Fogyatékos kereszténység? A Szív c. jezsuita folyóirat 2015. októberi számában), kevesen vannak, akik keresztény meggyőződésük talaján bátran véleményt mernek formálni és még kevesebben azok, akik hatnak is. Jellemző tünet például, hogy az egyházi nyelvezetben eluralkodott valamiféle pszichozsargon az ember belső világának leírására (lásd: sztárpapok kultusza), amely háttérbe szorította és szorítja az igazi tanítást.

A hitvesztés kontinensünket védtelenné tette mindennel – nem csak a migránsokkal  ̶  szemben. A mai ember nem teszi fel a kérdést: mi végre vagyunk a világban, mi az ember rendeltetése? A mai embernek nincsenek álmai, ezért elégszik meg azzal, ami jár neki. Az egyházat ma karitatív tényezőként láttató és látni akarók nem veszik észre, hogy az ingyen betevőn kívül létezik valami evangéliumi üzenet is. Utóbbi rendre kimarad a hírekből.

Ezért a materiális globalizációt morális globalizációvá kell formálni vagy azzal kiegészíteni, különben katasztrófa elé nézünk. A gondolkodók tudják, hogy a hit nélküli világ reparálhatatlan. Modern világunk legnagyobb bűne, hogy a rosszat jónak nevezi, a természetelleneset természetesnek. Ez a strukturális bűn állapota, azaz amikor a bűnből bűn következik (II. János Pál). Amikor a jogok gyarapodásával fogyatkoznak a kötelességek. Amíg a hívek nem értik meg, hogy küldetésük van, amit Isteni parancs gyakorolniuk, addig marad a kényelmes és lássuk be, önző kanapé-kereszténység.

Angelo Bagnasco bíboros, genovai érsek, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) elnöke alapos elemzést adott az európai kontinensről és az unióról. Hangsúlyozta, hogy az EU-t áthatotta a szekularizáció és a laicista materializmus. Az Európai Unióban az ember elvesztette viszonyítási pontjait, ugyan az alkotmányokban és az egyezményekben természetesen beszélnek méltóságról, de nem tudják, mi is az. Kire bízták, min alapszik? A bíróságok törvényén? A bíboros „egzisztenciális hányingerről” beszélt, amely olyan nyomasztó kérdésekben mutatkozik meg, mint a hova tartunk, mit teszünk? A CCEE elnöke szerint valójában egy társadalmi, vallási és antropológiai lehetőség előtt állunk, amely nem maradhat a kereszténység válasza nélkül. Az antik demokráciák alapja figyelembe vette a végső, meghatározott, egyetemes igazságot. Nem a véleményeket, hanem az alapvető igazságot! Ma az Európai Unióban nem létezik ez a fajta aggodalom.

A legutóbbi német szövetségi választások (2017. szeptember 24.) előtt Reinhard Marx bíboros, a német katolikus püspöki konferencia elnöke és Heinrich Bedford-Strohm püspök, a német evangélikus egyház tanácsának elnöke üzenettel fordultak mindenkihez (nem csak a hívekhez!): Arra kérjük az állampolgárokat, hogy aktívan vegyenek részt országunk politikai választási folyamatában. Az első és legfontosabb lépés ebben a saját, felelős véleményünk kialakítása a lehetséges döntésekről, és aztán a választójog gyakorlása, mert a demokrácia a polgárok részvételén alapul.” A felhívásban három kritériumot emeltek ki, amelyeket keresztényként szem előtt kell tartani a választás során. Ezek: készség a meghallgatásra és a tiszteletre, továbbá a nyugodt és erőszakmentes politikai stílus; a nyitottság és felelősségvállalás, anélkül hogy megsértenének vagy kizárnának bárkit is hite, bőrszíne, szexuális orientációja vagy etnikai hovatartozása miatt; az európai egység, mint felbecsülhetetlen előny védelme, amit dinamikusan kell előbbre vinni, azért hogy „ne essünk nacionalista önzésbe”.

A két idézett bíboros és az itthon is tapasztalható, olykor merőben eltérő püspöki, papi megnyilatkozások természetes következménye, hogy elbizonytalanodik a szavazatát leadni készülő hívő.

Mivel bőven van mit megújítani a katolikus közösségeken belül is, fontos, hogy Szent II. János Pál tanítását követve az elénk kerülő politikai ajánlatok közül a közjónak leginkább megfelelőbbet válasszuk. A mérleg tehát a közjó. A II. Vatikáni Zsinat figyelmeztet: „… tudja meg minden állampolgár, hogy a közjó érdekében joga és egyben kötelessége a szavazás szabad lehetőségével élni.” (Gaudium et spes, 75). Aki nem megy el szavazni, nemcsak a maga sorsát rontja, de utóda jövőjét is veszélyezteti. A keresztény ember olyanokra szavaz, akik a keresztény értékrendet tiszteletben tartják és védik. Nem szabad csupán az ígéretekben hinni, hanem eddigi tapasztalatainkra alapozva kell döntenünk. Arra szavazzunk tehát, aki védi a teljes életet, a házasság és a család szentségét, biztosítja a többgyermekes családok megélhetését, a gyermekvállalás megbecsülését, aki védi a magyar kultúra értékeit, segíti az egészséges nemzeti öntudat kialakítását, nyitott szívvel, áldozatokat is vállalva fordul határainkon túl élő magyar testvéreink felé, aki garantálja a hit- és erkölcsoktatás szabadságát, aki biztosítja az Egyház szabad működését és nem utolsósorban, akinek a programja meg is valósítható.

„Az Egyház nem tolja és nem is tolhatja a politikai pártok szekerét, hanem lelkiismereti kötelességként jó tanácsaival gyakorolja keresztényi kötelességeit. Azaz buzdítja híveit, hogy vegyenek részt a közélet dolgaiban, választásokkor menjenek el szavazni… Erkölcsi munícióval látja el híveit; a politika az ember szolgálata az értelmezésében.” (Horváth Pál jegyzete a Katolikus Rádióban március 26-án 6.49 órai kezdéssel) Természetesen egy párt sem hordozza az Egyház teljes tanítását, de mérlegelnünk kell, melyik áll legközelebb a keresztény értékekhez. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az Egyház nem civil szervezet, nem beszélgető- vagy tárgyalópartner, akivel meg kell egyezni, hanem az alapvető igazságot tanító egyetemes közösség! Amelyik párt érti vagy megérti ezt, arra katolikus kötelesség voksolni.

 

„Szegény szabadság s emberi méltóság,

hányan veszik fel programjukba ez ideálokat

s hányan tapossák küzdelmeikben sárba őket!”

(Prohászka Ottokár, 1918)

 

A gyűlölködést és a terrort már száz évvel ezelőtt is a tömegpsziché két alacsony szenvedélyeként írták le a gondolkodók (pl. Prohászka Ottokár: Kultúra és terror, 1918). A szabadságnak nevezett erőszakoskodásban csorbult ki a guillotine, melyet véreskezű „államférfiak” működtettek. „A vallás magánügy” ̶ hirdették a profánok számára a szabadkőművesek, a keresztény munkások számára előbb a szociáldemokraták, majd a kommunisták, a nők számára meg a feministák. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy követelték a vallásoktatás eltörlését, az egyház és az állam teljes szétválasztását, a katolikus intézmények megrendszabályozását. A munkásokat állandóan vallástalan elveikkel „maszlagolták”, papot, Istent leszorították a szentségi házassághoz vezető útról, elhitetve nemzedékekkel, hogy a hitből fakadó szeretet nélkül is lehet tartós, boldog és nem utolsósorban hűséges házasságban élni. Amikor a liberalizmus eszméi elvirágoztak, akkor már nem az individuális szabadságtól, hanem a kollektív egyesüléstől és a termelési eszközök közössé tételétől, államosításától várták a világboldogulást (Prohászka Ottokár). Ahogy ma Európa nyugati fele a migránsoktól saját boldogulását.

Napjaink egyoldalú és indulatos ideológiája a világjobbítónak szánt globalizmus és szükséges velejárója, a multikulturalizmus. Egy kis idealizmussal keverve, a hit és az etika szintjére emelt eszmét általánosan érvényes igazságként adják el globális médiabirodalmuk alattvalóinak. A bravúros, féligazságokkal töltött eszmeáramlatok tele vannak a vakmerőség temperamentumával. A nyílt társadalom víziója jóval több „sorosgyörgyök” baljós álmainál…

A múltat nem tisztelik, a jelent elítélik, a jobb jövőt és annak megteremtését csakis önmaguktól remélik. (Schmidt Mária) A világba betörő, erőltetett eszmék mind ilyenek. Ezért szavazni a történeti érzékkel bíró jelöltre és pártra érdemes, hogy ne kelljen a választási kampány szellemi árvíze után tétován megkérdeznünk: Ennyi és nem több igazságtartalom volt ezekben a kapós állításokban? És ne kelljen kijózanodva leltároznunk azt a sok ígéretet, amit be nem váltottak, és azt a kevés jót, amit a sok rossz mellett életünkbe hoztak.