„Szexi elnök volt...”
Hugh Hefner

 

John F. Kennedy elnökségére sok amerikai máig úgy tekint, mint egy korszakra, ami képes volt inspirálni, felrázni Amerikát és új irányokat mutatni. Abban mindenki egyetért, hogy az elnök korai halála megakadályozta, hogy személye elhasználódjon a politikában, így a körülötte kialakult kultuszt csak tovább erősítette a Dallasban bekövetkezett merénylet, királyoknak kijáró temetése és feleségének fáradhatatlan munkája a legenda építésében, amelynek valójában semmi és senki sem tudott ártani több mint fél évszázad távlatából sem.

Amíg Mark White (lásd: „JFK: egy amerikai ikon születése”) olvasmányos és rendkívül informatív kötete kizárólag a szimbólumokra és az azok közti összefüggésekre fókuszál az Amerikai Egyesült Államok 35. elnökét illetően, addig Steven Watts az ötvenes évek Amerikájának társadalmi válságára adott reakciójaként mutatja be a Kennedy-jelenséget. A Henry Ford, Walt Disney és Hugh Hefner önéletrajzát is jegyző szerző könyvében csupán érintőlegesen foglalkozik Kennedy politikájával, sokkal inkább kíváncsi arra a környezetre és azokra az emberekre, akik az elnököt körülvették.

A tizenegy fejezet kiválóan érzékelteti azokat a bonyolult és sokrétű kapcsolódási pontokat, amelyek formálták, alakították és táplálták John F. Kennedy politikai képét, aki megtestesítette „a lendületet, a határozottságot, a hősiességet, az egyéni kezdeményezést, a gyakorlatias észjárást és a szexuális vonzerőt” (77. o.).


Az ifjú politikus megváltást ígért. Megváltást ígért az ötvenes években, amikor a nők szerepének megerősödése az amerikai társadalomban egy maszkulin válságot idézett elő. Hogy mennyire foglalkoztatta a közéletet a téma, jól példázza, hogy a divatmagazinokon át (Cosmopolitan), a női-, egészség- és családi lapokon keresztül (Woman’s Home Companion, Today’s Health, Marriage and Family Living) a politikai újságokig (The New York Times Magazine) számos cikk jelent meg. A szerző ezek közül kiemelten fontosnak tartja az antikommunista, demokrata párti (ízlelgessük ezt a két jelzőt a mai amerikai politikai paletta tükrében) és nem mellesleg később az elnök tanácsadójaként dolgozó Arthur M. Schlesinger Jr. írását, aki az Esquire magazinban jelentette meg „The Crisis of American Masculinity” című 1958-as elemzését. Watts szerint ez a cikk építette meg a színpadot a fiatal szenátor előtt, aki egyfajta messiásként léphetett színre.

Mindmáig az elnök legismertebb beszédei között tartják számon az 1961. január 20-án elmondott beiktatási beszédét („... ne azt kérdezzétek, mit tehet az országotok értetek; azt kérdezzétek, mit tehettek ti az országotokért.”), illetve az 1963. június 11-én Berlinben elhangzott beszédét („Ich bin Ein Berliner.”). Azonban Kennedy politikai képének és kampányának összes eleme (fiatalság, erő, kitartás, lendület, bátorság, elképzelés) visszaköszön az 1960. július 15-i demokrata konvención elhangzott beszédében, ami csak megerősítette küldetését: „fiatal emberek kerülnek hatalomra; olyanok, akiket nem kötnek gúzsba a múlt tradíciói; olyanok, akiket nem vakítanak el régi félelmek és gyűlöletek [...] újabb határvidéken állunk, az 1960-as évek határvidékén [...] Azt kérem mindenkitől, hogy legyen ennek az Új Határvidéknek az első telepese.”

A férfiasság képének visszaállításáért folytatott keresztes harcához több közéleti szereplő is csatlakozott, akiket a szerző „Kennedy körnek” nevezett el. Ez nem összekeverendő a kabinettagokkal, a tanácsadókkal, akik az „Új Határvidék férfiképét” testesítették meg. Olyan fiatalok (a Kennedy-kabinet átlagéletkora 47 év volt), akik kiváló tanulók voltak (Robert McNamara védelmi miniszter), sportolói múlttal rendelkeztek (Byron „Whizzer” White helyettes államügyész, aki két évet játszott az NFL-ben), szolgáltak a második világháborúban és sok esetben kitüntetéssel tértek haza a frontról (Stewart Udall belügyminiszter).

A szerző viszont sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a  Kennedy körre, amihez Frank Sinatra és a Patkányfalka (Dean Martin, Sammy Davis Jr., Peter Lawford, Joey Bishop); a Spartacus című filmmel 4 Oscar-díjat bezsebelő Kirk Douglas és Tony Curtis; Norman Mailer író; Ian Fleming és világhírű karaktere, James Bond; Hugh Hefner és a Playboy magazin; a karizmatikus politikai újságíró Ben Bradlee (Tom Hanks formálta meg a Pentagon titkai című hollywoodi filmben); Edward Lansdale és Maxwell D. Taylor tábornokok; Alan Shepard és John Glenn asztronauták tartoztak.

Ezek a férfiak egy érdekes szövetséget alkottak. Mindannyian támogatták és azonosultak John F. Kennedy politikájával és „keresztes hadjáratával”, aki pedig közvetlen (Ben Bradlee) vagy közvetett módon (Hugh Hefner) állt velük kapcsolatban. Együtt és egymást erősítve (James Bond és a Playboy) pedig sikerült megváltoztatni a férfiak magukról kialakított önképét és azt, ahogyan az amerikai kultúra tekintett rájuk.

A szerző meglátása szerint az elnök inkább volt korának sztárja, „a politika Frank Sinatrája”, ahogy egy ismeretlen munkatársa fogalmazott Kennedy-ről, mintsem egy, az ötvenes, hatvanas évek politikusát megformáló személy, aki ténylegesen egy új korba vezette az Amerikai Egyesült Államokat és az elnöki hivatást.

 

Steven Watts: JFK and the Masculine Mystique: Sex and Power on the New Frontier. Thomas Dunne Books, 2016.