A 18. századi francia felvilágosodottak számára „Kelet-Európa kísérleti terepként szolgált, szabad játékteret nyújtott a felvilágosodás társadalmi elméleteinek és politikai ábrándjainak kipróbálásához.” írja Kelet-Európa felfedezéséről szóló könyvében az amerikai történész. [1] Arról a Kelet-Európáról, amelyről Herder 1769-ben megállapítja, hogy azt „vad népek lakják”, melyek civilizációja még várat magára. És ahol érdemes antropológiai és néprajzi megfigyeléseket végezni.

A felvilágosodás francia nagyjai tehát megfigyeléseket végeztek, de szívesen adtak tanácsot is térségünk uralkodóinak, nem csupán a tisztes fizetségért, hanem azért is, mert civilizációs küldetésüknek tekintették, hogy fényt vigyenek a sötétségben élőkhöz, Keletre. Voltaire Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel foglalkozott és eligazította őket a korszerű uralkodás rejtelmeiről. Rousseau Lengyelország, Diderot az egész térség számára készítette el civilizációs tervét. Kelet-Európa a felvilágosodás sztárjai szerint két világ: Európa és Ázsia, vagyis a civilizáció és a barbárság között terül el. Ezeket a világokat szerintük egyfajta kínai falnak megfelelő választóvonal határolja el egymástól. A falon túli részt a szláv nyelv és jellem testesíti meg. Kelet-Európa tehát, ahogy ők látták és láttatták, a zűrzavar földje, szervezetlen, elmaradott, ugyanakkor festőien falusias, egyben menthetetlenül barbár. Olyasmi, mint egy hatalmas néprajzi múzeum. Egyértelműen alacsonyabb rendű civilizáció, amit felettéb érdekes módon fehér bennszülöttek laknak. Ez a felvilágosodás időszakából származó kép olyan erősen rögzült a Nyugat retinájában, hogy a mai napig meghatározza azt, ahogy minket látnak, ahogy rólunk gondolkoznak, ahogy velünk beszélnek, bánnak.


A 19. században aztán már hatalmi-politikai szempontból is foglalkoztak velünk, ami azt jelentette, hogy kényük-kedvük szerint húzogatták a határainkat, és hozták létre a pillanatnyi érdekeiknek megfelelő államalakulatokat. (Varsói Nagyhercegség 1807, Illír tartomány 1809) Mindezzel összhangban Napóleon 1812-ben nekilendült, hogy „megtanítsa végre az oroszokat, mit jelent az igazi civilizáció.” Hiszen szerinte „Moszkva maga a barbárság és a despotizmus ősi fellegvára.” Az oroszok azonban megsemmisítették a Grande Armée-t és ez egy rövid időre elvette a civilizátorok kedvét. De csak rövid időre, mert már az 1856-os párizsi békében ott folytatták, ahol abbahagyták. Elismerték Moldávia, Valahföld, valamint Szerbia autonómiáját, és szabályozták a Fekete-tengerés a Duna használatát. Az 1878-as Berlini Kongresszus aztán önálló állammá nyilvánította Szerbiát és Romániát, tudomásul vette Bulgária autonómiáját és Bosznia-Hercegovina Habsburgok általi okkupációját. Mindezek megágyazták, sőt magától értetődővé is tették az első világháborút követő Párizs környéki békeművön munkálkodó nyugati politikusoknak és szakértőknek azt a hozzáállását, miszerint a fejlett Nyugat dolga, hogy diplomatái újra és újra a saját pillanatnyi érdekeinek megfelelően rajzolják át Kelet-Európa térképét. Magasröptű eszméik hirdetése közben egy pillanatnyi kétségük sem volt afelől, hogy ezzel is csak az elmaradott és barbár Kelet-Európát civilizálják.

A "civilizáció lelke" felemeli Kelet-Európát: az elmaradott barbár orosz körül a haladó népek reprezentánsai, 1903 (Library of Congress)

Magukat egyértelműen felsőbbrendűnek, kulturáltabbnak, fejlettebbnek tartották és tartják, amit térségünkkel szembeni, lekezelő, lenéző és megalázó magatartásukkal napi szinten nyomatékosítanak. Clemenceau kertelés nélkül ki is mondta: „a kelet-európaiak mások, mint mi, rájuk más szabályok vonatkoznak.” Az akkor éppen legyőzött németek ezért azóta állandóan azt akarják bizonygatni, hogy ők nem tartoznak közénk, ők nyugatiak, vagyis: ők a nyugati civilizáció egyetlen és kiválasztott hírhozói, a nyugati kultúra védelmezői a barbárok között. Ez a magyarázata annak, hogy miért viselkedtek a náci megszállók másképp Nyugaton, mint Keleten. Ott civilizált arcukat mutatták fel, míg errefelé a legaljasabb ösztönvilágukat is szabadjára engedték. Ezért feledkeznek meg ma is arról, hogy keleti felük a második világháború után hozzánk, kelet-európaiakhoz lett betagolva.

Kelet- Európa kétszáz éve nem tud „felzárkózni”, nem tud a „civilizálatlanságából” kimozdulni. Ma is, változatlanul a „fejlett” Nyugat civilizációs célpontja vagyunk, mert az a több mint kétszáz éves kulturális konstrukció, miszerint mi valamiről lemaradtunk, a jövőbe vivő útról lekanyarodtunk, és ennek következtében kevésbe vagyunk fejlettek, mint ők, makacsul tartja magát a nyugati fejekben. Ez a magyarázata annak az arrogáns moralizmussal párosuló lenézésnek, amivel minket kezelnek. Miután valami rejtélyes okból állandó szellemi fölényben érzik magukat velünk szemben, továbbra is meg vannak győződve arról, hogy kísérleti terepnek használhatnak bennünket, újabb és újabb társadalomátalakító politikai ötleteik modellezésére. A ránk oktrojált szocializmus iránti szűnni nem akaró rajongásuknak is ez a magyarázata. A Rajna és a Szajna partjain üldögélve, a lattét, illetve a híg kávét szürcsölgetve és a kuglófot majszolgatva, esetleg drága vörösborokat ízlelgetve, olyan romantikusnak és támogatandónak tűnt ugyanis a keletiek kísérletezése a tökéletes társadalommal. Őszintén drukkoltak nekünk, miközben évi minimum hat hétre a tenger mellé, illetve a hegyekbe utaztak pihenni és azon filóztak, milyen új autóra cseréljék le tavalyi modelljüket. Meg is sértődtek ránk, amikor az ő a haladást szolgáló szurkolásuk ellenére úgy döntöttünk, hogy lerázzuk magunkról a szovjetek uralmát és a saját kezünkbe vesszük végre sorsunk alakítását. A szocializmussal és a kommunizmussal végeztünk, a birodalmakból elegünk lett. Ők azonban még mindig ragaszkodnak Marxhoz, a marxizmushoz és a hozzájuk kapcsolódó célokhoz, amik megvalósulásának előfeltétele, hogy „nemzetközivé legyen holnapra a világ.” Ezerrel dolgoznak is rajta.

Kelet-Európa az utóbbi századokban hagyományosan a nyugati befolyásszerzés, az uralkodás, és a nagyhatalmi aspirációk összecsapásának a területe volt. A Nyugat teljesen jogosnak és természetesnek vette, és semmi kivetnivalót nem talált, ahogy ma sem talál benne, hogy idolja: Churchill, egy darab sajtpapíron odadobta ezt a régiót Sztálinnak, hogy aztán kicsit később színlelt megbotránkozással csodálkozzon rá: Nicsak! Hát nem vasfüggöny ereszkedett le Kelet- és Nyugat-Európa közé! Pont oda, ahol szerintük úgyis a már régóta valóságosnak tűnő vonal, egyfajta „kínai fal” választotta ketté a földrészünket. A barbárokat a kifinomult, uralomra teremtettektől! Számukra természetes volt, hogy ott húzódik a vasfüggöny, ahol, mert ezt a határt ők évszázadok óta létezőnek, jogosnak és szükségesnek is tartották. Ezért ragaszkodott a megmaradásához, és Kelet-Közép-Európa szovjet megszállásának folytatásához Margaret Thatcher 1989–90-ben, annak ellenére is, hogy addigra már a vak is láthatta, hogy a Szovjetunió összeomlott. Ahogy abban sem találtak semmi kivetnivalót a „fejlettek”, hogy a vasfüggöny lebontása után szabad rablást rendeztek nálunk és egyben ránk szabadították azt a romboló és kíméletlen vadkapitalizmust, [2] amitől ők már régóta csak fintorogni tudtak. Akkori ostoba, rövidlátó magatartásukat azzal mentegették, hogy ezzel segítik az oroszokat, meg persze minket, többieket is abban „hogy civilizáljuk, értsd. európaizáljuk végre országainkat, hogy véget vessünk a nálunk uralkodó káosznak.” [3] Hiába próbálta 1987-ben Gorbacsov, még egy szuperhatalom nevében beszélve, bizonygatni, hogy mind európaiak vagyunk, és hogy Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed, és közös otthonunk, aminek a szétválasztása mesterséges volt, szavainak semmilyen következménye nem lett.

Harminc évvel ezelőtt régiónk szabad és független lett. Öntudatra ébredésünket azonban nem hajlandóak tudomásul venni. Azt a lehetőséget elbizakodottságuk miatt eleve még mérlegelni sem képesek, hogy régiónk más, az övéktől eltérő fejlődési pályájának ugyanúgy vannak pozitív és negatív hozadékai, mint az övékének. A mi tapasztalataink ezért más utat jelölnek ki a számunkra és ezért visszautasítjuk a nyugati megmondók kéretlen tanácsait, utasításait.

Bár azóta három évtized telt el, a felállás továbbra is változatlan. Kelet-Európa, a kelet-európaiak, szerintük még mindig nem tudtak felkapaszkodni a nyugatiak civilizációs szintjére, ezért jogos, sőt szükséges, hogy alávessék magukat nekik. Nekik, akik továbbra is a fejlett, a civilizált Nyugatot képviselik, (lásd. Juncker, Sargentini, Tavares, Timmermans, Verhofstadt, Macron, Merkel, és a többi európai példakép, a független-objektív megmondóelit többi kiválóságával együtt) a Kelet elmaradott, civilizálandó, rendetlen, éhenkórász, sőt pénzéhes (!) kulturálatlanságával szemben. [4]

Kelet-Európa épp azért nélkülözhetetlen a Nyugat számára, mert mi szolgáltatjuk a Nyugat felsőbbrendűségének élő bizonyítékát! Erről szól az Európai Unió minden egyes napja. Színvonaltalan, tudatlan nyugati senkik, nemegyszer isiászosan leckéztetnek és oktatgatnak minket, olyan kötekedő módon, amit volt gyarmataik esetében eszükbe sem jutna megengedni maguknak! Portugál, holland, belga, luxemburgi és svéd senkiháziak igazítanak el bennünket a helyes és illő viselkedésről, mintha óvodában lennénk! Ezeknek az országoknak a képviselőit ez a tőlünk nyugatra évszázadok alatt kifejlődött felsőbbrendűségi, értsd még: übermensch attitűd vértezi fel arra, hogy minket folyamatosan kioktassanak. Minket meg az évszázadok alatt belénk táplált kisebbségi érzés, bizonyítási kényszer, hogy ne röhögjük ki őket és ne menjünk el mi is hozzájuk, leiskolázni és lealázni őket.

Rájuk férne.

 

[1] Larry Wolff: Inventing Eastern Europe, The map of Civilisation on the mind of the Enlightenment, Stanford University Press, Stanford, California, 1994, 359 o.

[2] Schmidt Mária: Szennyezett tranzakciók Oroszországban. in: Schmidt Mária: Egyazon mércével. A visszaperelt történelem. Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2003, 164-170 o.

[3] New York Times 1991: „Az oroszoknak el kell kezdeniük azt a hatalmas munkát, hogy civilizálják az országukat.” Neue Zürcher Zeitung: „A remény, hogy Oroszország európaivá válik.” , New York Times 1992: „Ha Nyugat-Európa Kelet-Európára néz, tudja, hogy a szovjet blokk káoszából a számára emigránsok és menekültek származnak majd”.

[4] Hogy az Unió volt vezető tisztségviselő, mind nyugati, a legnagyobb bankokhoz és multicégekhez igazolnak át hivatali idejük után, nyilván a pénz iránti megvetésük kifejeződése. Barroso a Goldman Sachstól, aminek a 2010-es válság alatt tett néhány szívességet, valószínűleg nem kap fizetést, ahogy a szocialista Schröder, egykori német kancellár sem az orosz gázipari óriástól, és Gabriel volt szocialista német külügyminiszter a német autóipari konszerntől. Juncker sem keresett az évtizedeken keresztül folytatott adócsalásból. Ahogy a német és francia bankok sem a görögök lenullázásából. A sor bármeddig folytatható.