Szovjet tanácsadók terme (Fotó: Terror Háza Múzeum)

Jonathan Haslam, a Near and Distant Neighbors: A New History of Soviet Intelligence című könyv szerzője, a Princeton Egyetem professzora szerint a CIA vezetői a hidegháború során mindvégig paranoiásan, kémektől rettegve dolgoztak, és a kicsinyes munkahelyi villongásokban, összetűzésekben és versengésben mindenhol a szovjetek ártó kezét vélték felfedezni. Épp ezért nem csak akkor sejtették a KGB-t a háttérben, ha nem sikerült egy külföldi akció, hanem akkor is, ha valakit nem léptettek elő időben.

Az okok azonban jóval egyszerűbbek voltak: a KGB egyik elemzője, Jurij Totrov konspirálás helyett az emberi viselkedésre és a józan paraszti észre alapozva, az akták és személyek tényleges ismerete nélkül következtette ki, hogy a külföldi követségek személyzetéből ki dolgozhatott a CIA-nek.

Az okok Haslam szerint az orosz és amerikai állami bürokrácia hasonlóságában voltak keresendők. Totrov ugyanis munkája során előbb a KGB archívumában, a Varsói Szerződés tagállamainak anyagaiban, no meg persze az Egyesült Államok nyilvánosan is elérhető, publikusan is megjelentetett anyagaiban – vagy épp a helyi rendfenntartó erők segítségével- keresett egyezéseket és mintákat. Az orosz kém ennek alapján állított össze egy 26 pontból álló listát, amivel könnyedén azonosíthatta, hogy a külföldi követségek személyzetéből ki dolgozott az amerikai vagy bármilyen más hírszerzésnek. A thaiföldi és japán ügynökök lebuktatása hamar igazolta őt, így hamarosan több, telefonkönyv vastagságú kötetet tett le a KGB vezetése elé.

Adódik a kérdés: hogyan azonosítsunk egy CIA ügynököt Moszkvából? Totrov a választ a mindennapok változatlan rutinjában, és a karrierdiplomaták hasonló életútjaiban kereste, amiben az amerikai külügy és hírszerzés hanyagsága volt segítségére. Voltak klasszikus elemek: egy diplomata és egy kém különböző mennyiségű időt töltött külföldön, így „rögtön” látszott, melyik diplomata dolgozik valójában a hírszerzésnek. Emellett a diplomaták megbízatásai között el kellett telnie egy meghatározott időnek, míg a hírszerzők folyamatosan mozgásban voltak.

Emellett voltak triviálisabb összetevők is: az egymást váltó hírszerzők sokszor ugyanott laktak, ugyanazt az autót vezették és a követségeken belül is ugyanazt a nyilvános, politikai vagy tanácsadói posztot töltötték be. A hírszerzők ráadásul gyakran használtak nyilvános telefonfülkéket, míg a diplomaták nem, és az előbbiek szintén gyakran látogattak esténként más városokba, vagy voltak vacsoravendégek – amire az utóbbiak nem is gondolhattak. Mindez pedig Langley hibája volt, ahol nem igazán törődtek ezekkel a „részletekkel”, és a követségek munkarendje hosszú évekig, sőt évtizedekig akár változatlan maradhatott.

Emellett Haslam szerint minden bizonnyal sokkal könnyebb volt a beépített szovjet kémekben hinni, mint rájönni: a hibát magukban kéne keresni.