A nem nagy, négy kisebb teremből álló kiállítás üdítő kikapcsolódás egy vasárnapi ebéd után a szépre és feltöltő nyugalomra vágyóknak. Április 8-áig, a tárlat zárásáig érdemes betérni a múzeum névadójának egykori Andrássy úti villájába, hogy a Kelet Párizsának is nevezett „nyugati” Sanghaj magyar vonatkozásait – nem kis büszkeséggel – felfedezhessük.

A kiállítás apropóját egy itthon ismeretlen magyar táncosnő, az arisztokrata születésű Dessewffy Flóra hagyatékának múzeumba kerülése adta. Az ősi narancsvörös selyemtunika és a modern nőt megtestesítő, az alak vonalát követő harmincas évekbeli estélyi, a qipao  ̶  mind a sanghaji éjszakában harmadmagával kánkánt táncoló Flóra ruhatárába tartoztak. A Rákosi Szidi színészképzőjében tanult szőke szépség először az 1934-es ázsiai turnéja során lépett  színpadra Sanghajban. A The China Press december 29-i számában hírül adta az egy barna és két szőke formációból álló magyar táncosnők sikerét, akik az akrobatikus keringő (?) és az elmaradhatatlan kánkán mellett angolul énekelnek. Másfél év múlva a helyi sajtó már nagyobb teret szentelt a magyar táncosoknak; ekkor a Canidrome Garden műsorában szerepeltek, de már csak ketten, és nemcsak táncos előadóként, hanem a férfi vendégek táncpartnereiként is szórakoztattak.

Dessewffy Flóra a színpadon

Dessewffy Flóra nem először kerül az Andrássy útra. A múzeumtól nem messze, két állomásra kisföldalattival, egy egészen más történelmi korszakban a hírhedt Andrássy út 60. kihallgatásra beidézett gyanúsítottja volt. Arról faggatták 1945. április 4-én, újabb megszállásunk napján, hogy együttműködött-e a nyilasokkal, tagja volt-e a pártnak, és hogy a keleti ingóságai honnan származnak. A Sanghajból magával hozott kis szobrok és fafaragványok így tették őt áldozattá, miattuk is vált internálttá. Több mint három évet kellett várnia, amire az államvédelmi osztály népügyészségi kirendeltsége úgy határozott, hogy az ellene megindított eljárás „csupán” személyi hajsza volt, nyilas múltra vonatkozóan semmiféle bizonyíték nem merült fel ellene, a magyar nép érdekeit nem sértette, állását visszakaphatta. Mire hazatért az internálásból, ruháit és ingóságait kiutalták a bombakárosultaknak, lakását a házbizalmi foglalta el.


Minderről a kiállítás rendezői – Fajcsák Györgyi és Kelényi Béla – által szerkesztett vaskos katalógus tanulmányai értekeznek precíz alapossággal. Mindazt az igényt kielégítik, ami a kiállításba nem fért bele. Megtudhatjuk belőle, hogy a Canidrome a francia koncesszió területére esett, kissé távolabb Sanghaj ismert szórakozó negyedétől. Az 1928-ban épült mulató több táncteremmel és éttermekkel rendelkezett és a harmincas években Ázsia legnagyobb tánctermévé nőtte ki magát. Nem véletlen, hogy az amerikai hot jazz olyan kiválóságai mint Buck Clayton léptek fel a színpadán, és az sem véletlen, hogy a polgárháborúval terhelt Kína vezetőjének, Csang Kaj-seknek a felesége és testvére is itt kapcsolódott ki. Álmunkban sem gondolnánk, hogy Seress Rezső 1935-ben komponált Szomorú vasárnapja nemcsak idehaza volt közkedvelt, hanem az első modern kínai rádióban is, méghozzá Sanghaj legismertebb magyar hangjától, Csorba Kláritól. A pályáját itthon szubrettként kezdő énekesnő hetente két alkalommal élő adásban énekelt magyar nótákat és sanzonokat a kínai rádióban. Természetesen szó van a Sanghaj esetében megkerülhetetlen besztercebányai születésű építészről, Hugyecz (Hudec) Lászlóról, aki 1920-ban hazatérő hadifogolyként rekedt és maradt a városban. 1925-ben már saját cége volt, és az első felhőkarcolón kívül még 64 épületet tervezett a Jangce és a Huangpu folyó találkozásánál lévő, születő metropoliszba. Az 1934-ben épült, 83,8 méter magas, 22 emeletes Park Hotel egész Kelet-Ázsia legmagasabb épülete volt a két világháború között.

A kiállítás gerjesztette gondolatokban Salát Gergely írásai, interjúi jutottak eszembe arról, hogy a könnyűzene az 1920-as években tört be Kínába, azaz az országon belül külön világnak számító Sanghajba. Először a dzsessz szólalt meg az éjszakai mulatókban, majd ezt vegyítették a kínai népzenével, és létrejött az „idők zenéje” (shidaiqu) műfaj. A keleti és nyugati dallam keveréke slágerekkel, sztárkultusszal, pletykákkal. Tartott ez a puritán kommunisták hatalomátvételig, akik a virágzó könnyűzenei életet (is) felszámolták. A zenészek biztonságos helyre menekültek; az ötvenes években Hongkongban kialakult a kantopop, Tajvanon meg a mandarin nyelvű mandopop. A Kínai Népköztársaságban a könnyűzene minden formája tiltott volt, sőt idővel a klasszikus és a népzene is eltűnt a rádióból. Generációk nőttek fel úgy, hogy a „Kelet vörös, felkelt a nap, Kínában megjelent Mao Ce-tung” kezdetű dalon kívül mást nem hallhattak egészen felnőtt korukig. Egyeduralkodóvá váltak a forradalmi operák és indulók. Hogyan lehetséges, hogy a kommunista ideológia keretei között az 1990-es évek közepére a világ toronydaruinak fele Sanghaj utcaképét rontotta? Kína legjelentősebb múzeumai – például a Sanghaj Múzeum – itt pompáznak? Sanghaj Kína legforgalmasabb és egyben a világ második legforgalmasabb kikötője, itt találhatók Kína legjobb hotelei, Ázsia legnagyobb bevásárlóközpontja és innen indult útjára a világ első lebegő vasútja is? A kiállítás ezekre nem ad választ, de nem is feladata – elég, ha elgondolkodtat.

A választ éppen a sanghaji East China Normal University által készített felmérés nyújtja. Ebből kiderül, hogy mintegy 40 millió protestáns keresztény él ma Kínában, szemben az 1949-es alig félmillióval. Más becslések 75, sőt 110 millióról beszélnek. A katolikusok száma körülbelül 20 millió. Kínában ma sebesebben épülnek a templomok, mint bárhol másutt a világon. A Nanjing Amity Printing Company a világ legnagyobb biblianyomdája. 1896-os alapításuk óta több mint 70 millió példányt nyomtattak, köztük 50 milliót mandarin nyelvjárásban. Az 1949-es kommunista fordulat után a templomokat bezárták vagy gyárakká alakították át. Mao felesége, Csiang Csin kijelentette, hogy Kínában a kereszténység kizárólag a múzeumokra tartozik. A kulturális forradalom alatt Buddhával is leszámoltak; az 1966-ot követő egy évtizedben számos ősi buddhista kolostort és templomot pusztítottak el. Ezzel szemben a mai kínai kommunista vezérek közül néhányan felismerték, hogy a kereszténység a Nyugat legjelentősebb erőforrása. A Kínai Társadalomtudományi Akadémia kutatója elmondta: „Megkértek minket, hogy nézzük meg, mi miatt előzhette meg a Nyugat a világ többi részét… Eleinte azt gondoltuk, hogy azért, mert önöknek erősebb fegyvereik voltak, mint nekünk. Aztán azt gondoltuk, hogy azért, mert önöknek volt a legjobb politikai rendszerük. Aztán a gazdasági rendszerükre összpontosítottunk. Az elmúlt húsz évben azonban rájöttünk, hogy az önök kultúrájának lényege a vallásuk: a kereszténység. Ezért lehetett a Nyugat ilyen erős. A társadalmi és kulturális élet keresztény erkölcsi alapja tette lehetővé a kapitalizmus kialakulását, majd a demokratikus politika felé vezető sikeres átalakulást. Semmiféle kételyünk nincs efelől.” (Aikman, D.: The Beijing Factor: How Christianity is Transforming China and Changing the Global Balance of Power, Oxford, 2003. Idézi: Ferguson N.: Civilizáció. 345. o.) Egy másik akadémikus, Cso Hszinping szerint a kereszténység játszhatott döntő szerepet abban, hogy az emberek elfogadják a Nyugatra jellemző társadalmi és politikai pluralizmust. Csao Hsziao keresztény hitre tért professzor pedig úgy tartja, hogy a kereszténység az, ami a korrupt Kínának új erkölcsi alapot kínál, ami csökkenteni képes a gazdagok és szegények között tátongó űrt, és ami növeli az emberi együttérzést is.

Így lát minket, a Nyugatot a szocialista Kína – nekünk meg marad egy falat múzeumi idill belőle az Andrássy út ostorfái mentén.

 

(A kép forrása: itt)