Amikor évről évre megemlékezünk 1956 hőseiről, mártírjairól, a történelmi, politikai méltatásokon túl érdemes végiggondolnunk, hogy mit jelent az ő alakjuk a keresztény ember szemszögéből. A kultúránk alapját adó keresztény hagyomány, értékrend szerint a vértanúság „a hit igazsága melletti legnagyobb tanúságtétel; olyan tanúságtételt fejez ki, amely egészen a halálig terjed”. A hitünk melletti kiállás azonban a történelemben nem csupán a vallási igazságok melletti tudatosan vállalt szenvedést és életáldozatot jelenti, hanem tágasabb: az evilági valóság nemes értékeinek és céljainak szolgálatában vállalt hősiességet és kitartást, az igaz, a szép, a jó, a társadalmi igazságosság érdekében való, a halált is vállaló rendkívüli emberi teljesítményt is értjük alatta.

Az újkor mártírjai, közöttük 1956 hősei nem a keresztény hit vértanúi voltak, mint az időről időre ismétlődő egyház- és vallásüldözések szentjei, de olyan értékek, eszmék szolgálatában áldozták fel az életüket, amelyek – mint a szabadság, a demokrácia, a szolidaritás, a békés és boldog élethez való jog – az egyház kétezer éves munkálkodása révén vertek gyökeret az európai kultúra közegében. Az üldözők módszerei és eljárásai is egy tőről fakadtak, legyenek ők az ókori Róma hatalmasai vagy a világkommunizmus pribékjei. Céljuk régen is, hat évtizede is az volt, hogy hitük feladására, eszméik megtagadására kényszerítsék áldozataikat. Ahogy a régiek között, úgy bizonnyal a közelmúltban is voltak olyanok, akik a terror, az erőszak, a fenyegetések hatására gyengének bizonyultak, engedtek a kényszernek, feladták meggyőződésüket, vagy némi gyávasággal, a puszta életösztönnek engedelmeskedve tagadtak, bocsánatért esedeztek, színlelték azt, hogy megfelelnek a hatóságok elvárásainak. De voltak olyanok is, mint mindig a történelemben, hitek és meggyőződések históriájában nem kevesen, akik a fenyegetések és kínzások között is kitartottak és azt is büszkén vállalták, hogy példát mutatva másoknak, fittyet hányva hóhéraik igyekezetére, életüket adják meggyőződésükért.


A magyar forradalom és szabadságharc idején is ők voltak, ők lettek azok a vértanúk, mártírok, akiknek áldozata és bátorsága példát mutatott a többieknek, és azt igazolta, hogy vannak és mindig lesznek, akik a hitük, meggyőződésük és életük közötti választás elé állítva, az előbbi mellett döntenek. Az ilyen magatartás pedig, tudjuk az óegyház mártírjainak, vagy éppen az aradi vértanúknak és az ’56-os megtorlások áldozatainak példájából, erőt ad másoknak; a többieknek, a gyengéknek, az utódoknak, hiszen azt bizonyítja, hogy világunk vértanúk, áldozatok, hősök idővel bő termést hozó tettei révén épül tovább.

A november 4. utáni megtorlás során kivégzettek arcképei a Hősök falán, Terror Háza Múzeum

A vértanúság valaha az első keresztény mártírok nemzedékeiben alakot öltő fogalma korunkra fájdalmasan kitágult, hiszen ma a politikai eszmék, erkölcsi értékek, ideológiák, nemzeti és faji identitások melletti hősies kitartás és életáldozat hősei, forradalmak, szabadságharcok áldozatai is kiérdemlik a mártír nevet, és szomorú tény, hogy az utóbbi századokban is bevett gyakorlat maradt ölni hatalmi érdekből, fanatizmusból, hitért, meggyőződésért, hovatartozásért.

1956 mártírjai nincsenek egyedül az embertelenségek modern kavalkádjában. A francia forradalom véres évei óta, forradalmak és polgárháborúk idején, a nemzetiszocializmus ámokfutásában, a világméterű bolsevik rémuralom évtizedeiben iparszerűen gyártották világszerte a mindenféle hitű, meggyőződésű vértanúkat. És amikor két emberöltő távolából a magyar hősökre emlékezünk, látnunk kell azt is, hogy a mártírok idejének nincs vége: ma is ölnek embereket hitükért, meggyőződésükért, politikai, faji, vallási hovatartozásukért, vagy csak azért, mert mások, mint környezetük, mert ellenségeiknek útban vannak.

Amikor pedig a mártírokra emlékezünk, fel kell tennünk a kérdést, hogy mit is jelent az ember képessége arra, hogy mártírrá, vértanúvá legyen. Az biztos, hogy olyan drámai, szorongató, hősöket és vértanúkat termő történelmi helyzet kell hozzá, amikor a jó és a rossz közötti választás leegyszerűsödik, az emberek közül sokan alapvető életdöntésre kényszerülnek. Az is igaz, hogy szorongató helyzetben sem minden ember képes az életáldozatra, mert az nem természetes dolog, hanem különleges adomány, karizma, és éppen rendkívülisége teszi példaértékűvé a környezet, az utókor számára. A hősiesség különleges formája ez, hiszen lényege nem pusztán a saját meggyőződés harcos, másokkal szembeszálló védelmezése, hanem az üldözők ártó szándékának elszenvedése, olyan dolgok melletti, erőszakkal, fenyegetéssel, halállal szembeni kitartás, amelyek messze túlmutatnak az ösztönök, érdekek hétköznapi világán.

De amíg voltak, vannak, lesznek hiteknek, meggyőződéseknek, jó ügyeknek mártírjai, vértanúi, mint az 56-osok, az ő tanúságtételük azt bizonyítja, hogy rendkívüli helyzetekben, kényszerek fogságában vagy szabad döntés eredményeképpen az ember minden határon túl képes felülmúlni önmagát, a puszta ész- és célszerűség világát, azt igazolva, hogy nincs nála csodálatosabb, a lélek, a szellem, a hit és meggyőződés szavára élete árán is hallgatni képes teremtmény a földön.

Kép forrása: Terror Háza Múzeum