Az augusztus 22. és október 3. közötti cikksorozatunkból kiderült: öten (azóta már tudjuk, hogy hatan) még biztosan élnek a forradalom és szabadságharc leverése után következő, összesen hét évig tartó megtorlás „igazságszolgáltatási” részének kivitelezői közül. Nyár végétől ősz közepéig négy ügyész és egy hadbíró pályaképét dolgoztuk fel, hogy bemutassuk a megtorlásban szerepet játszó vádképviselők, valamint a haditörvényszéken ítélkező pályaképét. Ebből világossá vált, hogy az 1956 és 1963 közötti kádári tömegterrorban mindannyian fontos, sőt olykor vezető beosztást töltöttek be, a rezsim pedig azt követően is honorálta őket, hogy véres megalapításában segédkeztek. Fontos leszögezni: az 1956 decembere és 1961 augusztusa között bírósági ítélet nyomán kivégzett 229 hős közül 25-nek a halálához van közük, ami azt jelenti, hogy 27 évvel a rendszerváltoztatás után még mindig büntetlenül él öt olyan ember, akiket a kivégzések tíz százalékáért felelősség terhel!

Emlékeztetőül: Grátz Endre Győr–Sopron megyei ügyészből Gelka-, majd Keravill-vezető lett, akinek (pontosabban tőle elvált, de asszonynevét tovább viselő ex-feleségének) neve nemcsak a legendás Simeoni-üzletháznál, hanem a brókerbotrány körül is felbukkant. Jacsó János hadbíró a Kádár-rendszer végére a Legfelsőbb Bíróság helyettes vezetője lett, két évvel ezelőttig még ügyvédként praktizált. Lázár Ernő 1960-ban kultúrdiplomáciai – valójában minden bizonnyal hírszerzési – feladatot kapott s ezután nyoma veszett. Mindegyikük közül a legismertebb Mátsik György, többek között Mansfeld Péter vádlójának neve, aki tíz évig tartó ügyészségi vezető beosztásából a ’80-as évek közepére a MÉH tröszt-vezérigazgatója s ezzel párhuzamosan a Magyar Úszószövetség szakágvezető alelnöke lett. A statáriális eljárásban való részvételét 1989-re megbánó Sajti Imre egy évtizedig Békés megye állambiztonság prominense, majd tizenkét évig rendőrfőkapitány-helyettese volt, őt 1998-ban (később zsarolási ügybe keveredett) utódja tüntette ki.


Augusztus legvégén még úgy tudtuk: Grátz Endre – akit a mosonmagyaróvári vérengzéssel kapcsolatos perben általa követelt hat halálos ítélet mennyisége miatt „halálügyésznek” neveztek – összesen hét kivégzésért felelős. Az első fokon kimondott hat halálos ítéletet másodfokon még egyel kiegészítették, és 1957–58 fordulóján kivégezték Földes Gábor színházi rendezőt és Gulyás Lajos református lelkészt, továbbá Tihanyi Árpád tanárt, Kiss Antal fűtőt, Weintráger László segédmunkást, valamint Cziffrik Lajos és Zsigmond Imre földműveseket. A kádári megtorlás Győr–Sopron megyei egyik fő perében a vádat képviselő Grátz később a csornai forradalom vezetőjére, Székely Sándorra is halált kért (ezek alapján már összesen hét, általa beterjesztett halálos vádindítványáról tudtunk), de ebben a bírósági eljárásban sem első-, sem másodfokon nem született halálos ítélet. Grátz ügyészi pályafutása Északnyugat-Dunántúlon ezt követően csakhamar véget ért: 1958 májusában pártfegyelmit kapott, Veszprémbe helyezték át, de az év végén innen is elcsapták. 

Nyáron közölt kutatásunk szerint tehát Grátz összesen hét emberre kért halálos ítéletet és ugyanennyi kivégzéshez volt köze. Mire betöltötte huszonhatodik életévét, már nem volt szükség rá (állami cégek vezetésében viszont számítottak dr. Grátzra). Mint azóta megtudtuk, ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy csornai illetőségű feleségének éppen általa elfogatott unokatestvérével túl közeli kapcsolatot ápolt, és talán még pénzt is vett át tőle. A témáról Galgóczy Erzsébet A főügyész felesége címmel 1974-ben színdarabot írt, amelyben az a Kéri Edit is játszott, akit annak idején Grátz szintén vádolt. A drámából 1990-ben tévéfilm készült. 

Grátz Endre azonban ezen felül még négy embert küldött volna bitófára, akik közül egyet ki is végeztek. A minősítése szerint „határozott, harcos” vádbeszédeit politikailag jól megalapozó pályakezdő ügyész ugyanis nemcsak a mosonmagyaróvári és csornai, hanem a győri megtorlásban is szerepet kapott. Az ottani legfontosabb monstre eljárásban, az öngyilkosságot elkövető (?) Szigethy Attila ügyében nem kapott szót. Az ország Miskolc melletti másik nagy vidéki forradalmi központjával s egyben legnagyobb területet átfogó testülete, a Dunántúli Nemzeti Tanács székhelyével való leszámolás azonban több más szálon is futott: egyaránt eljártak a győri honvédtisztek, a Győr Megyei Tanács vezetői, a helyi rádió és a munkástanácsok működtetői ellen, de 1957–58-ban több pert folytattak a BM megyei főosztályának elfoglalása és lefegyverzése ügyében is. Ennek egyike volt a tíz vádlottat bíróság elé állító „Török István és társai” elnevezésű per, amelynek első fokán Grátz volt az ügyész – mindezeket az érintett harmadrendű vádlottól, Büki Lajostól tudjuk. Ebben az ügyben Grátz újabb négy halálos ítéletet követelt, amelyből végül egyet törvényesítettek s hajtottak végre. Eddig ismert mérlege tehát 11 halálos indítványra bővül, amelyből összesen nyolcat foganatosítottak.

A győri forradalom hősei: Török István és Gulyás Lajos a Terror Háza Múzeum utcai frontján található Hősök falán

Büki Lajos nyolc, börtönbüntetésre ítélt pertársa közül egyvalaki még biztosan él. Ő maga 1937-ben munkáscsaládban született, a Győrtől nem messze fekvő Kajáron (ma Kajárpéc). Édesapja a II. világháború utolsó napjaiban esett el. Kitanulta a marós szakmát (ennek következtében 1952-től Sokorópátkáról, anyai nagyszüleitől ingázott Győrbe), sőt 1953-ban az ország második ipari tanulója lett egy versenyen. A győri Wilhelm Pick Vagon- és Gépgyárban helyezkedett el szakmájában. 1956. október elsején, három héttel a forradalom kitörése előtt költözött Győrbe. Munkatársaival, a nála hét évvel idősebb Török István volt alhadnagy esztergályossal és annak barátjával, Élő Tiborral költözött össze egy albérletbe az akkori Rózsa Ferenc (ma Apáca) utcában.  

A budapesti forradalom híre egy–másfél napos késéssel jutott el a megyeszékhelyre, ahol 23-án délután gyülekezési tilalmat rendeltek el, másnap pedig már készültséget. Huszonnegyedike csendesen telt el. Győrben október 25-én tört ki a forradalom és 26-án délre győzött is. Huszonötödikén kora reggel megerősítették a város katonai őrségét, fegyvert kaptak a rendszerhű funkcionáriusok, ugyanakkor délelőtt elkezdődött a „csillaghullás”, tüntettek a munkások és a diákok. Török István azonnal a forradalmi eseményekbe vetette magát (Büki délutáni műszakos lévén, aznap még nem tudott csatlakozni hozzá). A nap második felében a tömeg három helyszínre vonult: a belügyminisztérium megyei főosztályához (ahol a hírhedt „megyei ávó” székelt), a börtönhöz és a pártházhoz. Már az első helyszínen lövéseket adtak le a Török István vezetésével vonuló tömegre, amely ezt követően csatlakozott a börtön körül tüntetőkhöz, akik a bent tartott politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. Az épületből kilőttek – itt hárman haltak meg. Ez után következett a pártház megdobálása, ahol a tömeg az előző helyszínen végrehajtott fegyverhasználat felelőseit követelte. Erre újabb lövések válaszoltak, Török is megsebesült a lábán. 

Október 26-án reggelre megnyugodott a város, amelybe előző este szovjet harckocsik vonultak be. Ám napközben folytatódtak a tüntetések, a munkások általános sztrájkot hirdettek, a pártfunkcionáriusok pedig elmenekültek (ki Csehszlovákiába, ki Budapestre, ki meg egyszerűen civilbe öltözött vagy a szén alá bújt). A városházán délelőtt tartott forradalmi szónoklatokkal párhuzamosan a fegyveres testületek csatlakoztak a forradalomhoz. Ez részben ismét Töröknek volt köszönhető (akinek most már Élő mellett Büki is állandó társa volt): a Rákóczi laktanyához menve ugyanis rábírta Krecz Géza őrnagyot a csatlakozásra, aki kéttucat átálló, fegyvertelen honvédet a továbbvonuló tömeg élére állított. Így tért vissza a nép 11 óra körül az előző nap helyszínére, a megyei BM-főosztály épülete elé. Ez nemcsak a gyűlölt ÁVH tényleges központja volt, hanem az elmúlt tíz év elnyomásának és minden keservének szimbolikus színhelye, sőt a megelőző nap sortüzének politikai fókuszpontja is. Törököt egy delegáció élén beengedték az épületbe, ahol tárgyalásokat folytatott, majd kiszabadította a pincében raboskodó politikai foglyokat. Ebben a pillanatban a korábban visszavont fegyvercsövek ismét megjelentek az emeleti ablakokban, amire válaszul a több ezernyi tüntető tömeg eleje berontott az épület hátsó bejáratán és rövid idő alatt elfoglalta azt – emlékszik vissza Büki Lajos az eseményekre. 

Aznap dél körül Szigethy Attila vezetésével – aki Budapest felé menet úgyszólván a városban ragadt – megalakult a Győri Nemzeti Tanács, amelyben a forradalmi rendőrséget Éliás Ferenc rendőrőrnagy képviselte, helyettese pedig Török lett. Déltájban érkezett a mosonmagyaróvári mészárlás híre a városba. A Nemzeti Tanács egyik tagja, Földes Gábor – Szigethy megbízásából – a helyszínre sietett s a száz halálos áldozatért elégtételt követelő tömeget csillapítani igyekezett. Ezért kellett később – Grátz Endre hathatós közreműködésével – meghalnia. Október 26-án délutánra Győrben is intézményesült a forradalom: felállt a forradalmi közigazgatás, érvényben maradt az általános sztrájk, a Nemzeti Tanács átvette a rádiót, feloszlatták a kommunista karhatalmat s forradalmi fegyveres testületeket állítottak a helyébe, az üzemekben autonóm bizottságokat alakítottak fel. Október 30-án délután Győrben alakult meg a Dunántúli Nemzeti Tanács, amelybe a régió tanácsai tagokat delegáltak. November másodikán a vagon- és gépgyár munkástanácsa a részleges munkafelvétel mellett döntött. 

Október–november fordulóján, a forradalom győztes napjaiban Török személygépkocsival járta a megyét, Büki Lajos és Élő mindenhová követte (perükben ezért Bükit minduntalan Török helyettesének nevezték). A Grátz által 1958. március 19-én összeállított vádirat így szólt: [október 27-én Török István] magával vitte Büki Lajost és Élő Tibor társait is [vidéki útjaira], akik vele együtt állandóan a [Győri] Nemzeti Tanácsban tartózkodtak.” Ők hárman Győr–Sopron-szerte és Vasba is vitték a forradalom győzelmének hírét, kiterjesztették a nemzeti tanácsok hatáskörét, megszervezték a rendfenntartást, sőt október 29–30-án Budapestre is eljutottak, és a Parlamentben átadták a vagongyár munkástanácsának követelését. Ebben a szovjetek kivonulását, a többpártrendszer azonnali bevezetését, szabad választásokat és teljes sajtószabadságot követeltek – Büki Lajos emlékei szerint „a dolgozók nagyon nehezen fogadták el”, hogy az MDP még mindig hatalmon van, noha a forradalom győzött. Szombathelyt, Celldömölköt és november 3-án Török szülővárosát, Sárvárt is meglátogatták. (Török egyébként 1956 hatodik vasi mártírja.) Atrocitás sehol sem történt: a forradalom rendje uralkodott Nyugat-Dunántúlon

A várost november 4-én, a kora hajnali órákban foglalták el a szovjetek. Ellenállás nem történt, de Török szervezésével létrejött egy katonatisztek által is támogatott fegyveres csoport, amely a győrszabadhegyi laktanyát akarta megtámadni. Büki Lajos emlékei szerint november 4–5-én röplapokat terjesztettek és korábbról megtartott pisztolyaik mellett a vagongyári üzemi őrség fegyvereit is magukhoz vették. Miután a pufajkások már üldözték őket, november 8-án Győrből Sokorópátkára vonultak s Büki nagyszüleinek parasztházába vették be magukat. A vádirat szerint „Török István, Büki Lajos, Élő Tibor egy bőröndben Sokorópátkára kiszállították a Kerek Andrásné [győri] lakásán elhelyezett 3 drb. géppisztolyt és azokat tűzkész állapotba helyezték.” Ezidőtájt találkoztak össze Tényőn az Ausztriába tartó, Aba Mihály vezette tatabányai felkelőkkel, akik folytatták is útjukat Nyugatra. A bányász nemzetőrök nem sokkal korábban, 8-án ütköztek meg az öt kilométerre fekvő écsi vasútállomás közelében a megszállókkal: egy bányász meghalt, három szovjet katona megsebesült, 17 magyar fogoly kiszabadult, a szovjet menetoszlop pedig visszavonult. Sem a rövid találkozó előtt, sem az után nem találkoztak soha többé Abáékkal, perüket mégis összevonták, hogy valamiféle győri–tatabányai „ellenforradalmi központ” létét bizonyítsák. 

November derekán adták fel a harc reményét és Sárvárra mentek, ahol Török rokonai közölték velük: nem maradhatnak, mert már itt is keresik őket. „1956. november 18-án Répcevis mellett Török István, Büki Lajos és Élő Tibor átlépték a magyar határt és Ausztriába mentek” – szólt a továbbiakról a Grátz-féle vádirat. Török innen tovább ment, de Amerikát nem tudta megszokni. Családjának New Yorkból írott utolsó, 1957. szeptember 28-ai levelében kínzó honvágyra panaszkodott. Amerikai tartózkodásának azonban komoly hozadéka volt: az ENSZ magyar menekültekkel foglalkozó bizottsága előtt hitelesen számolt be a hazai helyzetről. Büki Lajos egy hetet töltött vele Ausztriában, majd gyalog hazaindult Győrbe s felvette a munkát. November–december fordulójára a megyében véget ért a munkabeszüntetés. Egy évet háborítatlanul dolgozott, 1957. november elsején viszont két nyomozó várta albérlete előtt. Mint mondja: a mögöttük ácsorgó házinéni hevesen rázta a fejét az elhangzó kérdésre, hogy Büki ismerte-e Törököt. 

Tagadott hát, mégis már aznap bevitték kihallgatni, miközben fogalma sem volt róla, hogy a kinti magyar követség segítségével 1957 októberében hazatérő Törököt már hetek óta letartóztatták. Éppen húszéves volt, amikor elkezdődött hónapokig tartó kihallgatási procedúrája. Még ma is emlékszik a négy négyzetméteres magánzárkába éjjel-nappal beszűrődő éles villanyfényre, a kötelező „vigyázzállásban-alvásra”, a betonpriccsre való leülés tilalmára. Egy óvatlan pillanatban aztán a folyosón meglátták egymást Törökkel – addig mindketten azt hitték, hogy a másik valahol Nyugaton van. Büki Lajos 1958 márciusában került át a megyei börtönbe. Grátz Endre végindítványában az állt róla, hogy „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntettét” követte el, mégpedig fegyverrejtegetéssel, gyilkosság elkövetésére való szövetkezéssel és társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopással. Miután a lapok nem verték nagydobra, ráadásul fél éve letartóztatásban voltak, nem tudták, hogy ügyészük ekkor már majd’ egy éve túl volt hírhedt mosonmagyaróvári perén. 

A győri és tatabányai fegyveres felkelők – konstrukciós, összevont – perében, a zárt tárgyalást követően az első fokú ítéletet 1958. május 3-án hirdették ki. Büki Lajos úgy emlékszik Grátz Endrére, mint aki „igyekezett bepalizni minket, rafinált volt és gonosz”, vádbeszédében pedig „csak úgy fröcsögött, színészkedett, mintha a színpadon lenne”. Ügyüket a mindössze három éve elhunyt Benke László tanácsvezető bíró tárgyalta, aki a Török Istvánra, Aba Mihályra, valamint Vasárus Bélára és Kovácshegyi Szilveszterre halált kérő ügyész indítványát csak az elsőrendű vádlott esetében teljesítette. Büki Lajosra 8 évet mért ki. Grátz súlyosbításért fellebbezett. A pert másodfokon 1958. november 24–25-én tárgyalta a Legfelsőbb Bíróság Mecsér József vezette népbírósági tanácsa. Vádlójuk nem kevesebb személy, mint a Legfőbb Ügyészség főosztályügyésze, Olgyai Andor volt, aki minősítése szerint „politikai szilárdságát következetes, kemény állásfoglalásain keresztül juttatja kifejezésre” – ez esetben sem hazudtolta meg magát. Másodfokon az első fok perkonstrukcióját fenntartották, vagyis mind a városi BM-főosztály lefegyverzését eltúlozták, mind a nem létező győri–tatabányai együttműködés koholmányát megerősítették és a szintén alaptalan „gyilkosságra való szövetkezés” vádját ismételten hangoztatták. 

Bírájuk – aki egyébként a megtorlás ötödik legtöbb halálos ítéletet törvényesítő bírája volt – helybenhagyta Török István halálos ítéletét, hat ítéleten súlyosbított s csak kettőn enyhített. Büki Lajos 1958 végén nyolc helyett tizenkét évet kapott. Ebben talán szerepet játszhatott az a körülmény is, hogy a gyár KISZ-bizottsága ezekkel a szavakkal minősítette őt: „Büki Lajos […] a termelésben becsülettel helyt állt, azonkívül mint az ETO atlétája a sport terén ért el jó eredményeket, de ezt a politikai magatartásáról nem mondhatjuk el. Az ellenforradalom alatt kommunista művezetőjével is cinikusan és kihívóan viselkedett. […] Győr, 1958. VI. 11.” A másodfokú tárgyalás jegyzőkönyve szerint „Büki Lajos III. r. vádlott mindenütt követte az I. r. vádlottat és alátámasztotta az I. r. vádlott cselekményét.” A szóban forgó vádlott ezt nem is tagadta. Büki Lajos az utolsó szó jogán a következőt mondta: „Az elsőfokú tárgyalás során nem hagytak védekezni. A gyilkosságra való felbujtásról nem tudtam. Vádlott társaim nem bűnösek.” 

A tíz elítélt közül nyolc volt győri, s felük dolgozott a vagongyárban. Török Istvánt 1958. december másodikán, huszonnyolc évesen akasztották fel a győri börtön udvarán. Hamvainak azonosítása 1990 októberében történt meg a sopronkőhidai rabtemetőben, 1991. április 12-én helyezték örök nyugalomra a sárvári Soproni úti sírkertben. Nem múlik el év, hogy valamelyik városi megemlékezésen ne beszélne róla Büki Lajos. A két tatabányai vádlott, Aba és Kovácshegyi 1958-ban kezdte meg életfogytiglani büntetése letöltését, Vasárus 13 évet kapott. Büki Lajos 1957. november elsejétől az 1963-as amnesztiáig volt börtönben, ahol többek között Bibó Istvánnal és Mérei Ferenccel is ült együtt. 

Büki Lajos vagongyári marós az esztergagép mellett

Felesége csendes, szerény, sérelmeivel nem dicsekedő emberként jellemzi. Ez igaz, hiszen azt is nejének kell elmesélni, hogy 1960-ban Vácott részt vett az éhségsztrájkban, és kihallgatójának ennek miértjét azzal magyarázta, hogy „az embernek meg kell mutatni, hogy hová tartozik”. Szabadulása után örömmel visszavették a vagongyárba, ahol egészen 1993-ig marósként dolgozott. A harmincévnyi gyári munka alatt mégis nehezen ment előre, pedig rendszeresen tizenkétórás műszakban dolgozott: számon- és nyilvántartották, a ’60-as évek végén sikertelenül próbálták beszervezni, bár teljesítménye alapján jogosult lett volna a „kiváló dolgozó” címre (és a vele járó jutalomra), soha nem tüntették ki, útlevelet nem kapott, még 1988-ban sem. Művezetőnek is csak ötvenes évei derekán, már a rendszerváltoztatást követően léptették elő. 

A pártba soha nem lépett be (1956 előtt sem). 1964-ben beiratkozott a technikumba, négy év múlva leérettségizett. 1965-ben elvette munkatársa lányát, aki egykor szintén ismerte Török Istvánt. Bükiné feleleveníti, hogy kifejezetten szimpatikus volt neki udvarlója „ellenforradalmi múltja”. Egy leányuk született, két unokájuk van. Ma is Adyvárosban laknak, a kilencediken. Sokat kertészkednek. Büki Lajos tíz év óta Győr megyei jogú város díszpolgára. 

Török István húgai egy alkalommal arra a kérdésre, hogy bátyjuk perében ki volt az ügyész, azt válaszolták: „Grátz Endre volt a »becsületes« neve, de csak »halálügyészként« emlegették. Ez az »ember« Budapesten él ma is” – ez 1996 nyarán történt. 2017 őszére a helyzet nem változott. Büki Lajos és vádlója, Grátz Endre ma 120 kilométerre élnek egymástól, az egykori marós Győrben, ügyésze Budapesten. A forradalmár három évtizedig dolgozott a gyárban, a kommunista ügyész részt vett a privatizációban. Elmondása szerint nincs harag a szívében, de tudna mit mondani neki. Mint mondja: gyilkosságra soha nem szövetkezett, de minden más vád megalapozott volt vele szemben: hazájáért vett részt a forradalomban. Az előzetesben, hatvan éve róla készült fotó másolatát ma is régi típusú, bordó személyigazolványában tartja. 

Büki Lajos ma 80 éves – Isten éltesse!

 

Felhasznált források és irodalom

 

1956 kézikönyve. III. kötet: Megtorlás és emlékezés. Szerk.: Kende Péter. 1956-os Intézet, Bp. 1996. 141–142. és 257. o. 

Büki Lajos személyes közlése és archívuma. Győr. 2017. október 25. 

Ifj. Gárdonyi Géza–Gulyás Jenő: Győr 1956. IV. kötet: A Győri Vagongyár Munkástanácsa. Győr Város Levéltára, Győr, 2007. 

Győr–Sopron megyeiek emlékeznek az 1956-os forradalomra. Szerk.: Jenei Károly. Zrínyi, Bp. 1991. 

Győr-Sopron megyei Hírlap, 1956. november 3. 1. o. 

Interjú Büki Lajossal. Győr, 2011. március 21. (Emlékpontok) 

Interjú Büki Lajossal. Győr, 2016. szeptember 9. (Terror Háza Múzeum) 

Kemény István–Bill Lomax (szerk.): Magyar munkástanácsok 1956-ban. Magyar Füzetek, Párizs, 1986. 

Szakolczai Attila: 1956 – A forradalom és szabadságharc Győr–Sopron megyében. Győr Megyei Levéltár, Győr, 2006. 

Szakolczai Attila: Munkástanács-vezetők pere a Győr Megyei Bíróság Népbírósági Tanácsa előtt In: Győr 1956. III. kötet: Győri tanulmányok. Dokumentumgyűjtemény. 27/2002. Győr Város Levéltára, Győr, 2002. 

Szibler Imréné Varga Mária: Akiért a harang szól (részletek) In: Vasi Szemle, 1996/4. 

Szöllősy Árpád: A forradalom Győrött = Tanulmányok a magyar forradalomról. Szerk.: Borbándi Gyula–Molnár József. Mikes International, Hága, 2006. 

Tatai Zsuzsanna–Nagy Róbert: Török István az 1956-os győri forradalmi események mártírja In: Győri Tanulmányok Füzetek. 18. Győr, 2016. 

Török István és társainak pere. Győr Megyei Levéltár, Nb. 004/1957. és Nb. 8/1958. 

V. Molnár Zsolt: Díszsírhely az ötvenhatos nemzetőrnek – Török István hazatért In: Sárvári Hírlap, 1990/6. 1. o.