„Magyar voltál, ezért!”

Márai Sándor

Romániában 1956-ban nem volt forradalom. Bár a Román Kommunista Párt egyáltalán nem volt népszerű hazájában, pozíciói jóval stabilabbak voltak, mint a magyar testvérpárté. Gheorghe Gheorghiu-Dej kisebb megszakítással 1944-től egészen 1965-ig töltötte be a főtitkári posztot, ami az állandóság, a terror „megdermedésének” biztosítéka volt. Ugyan 1958-ban a szovjet csapatok jelentős része elhagyta Románia területét, így az ország sokak szemében afféle „levelező taggá” vált a blokkon belül, mindez semmit nem változtatott a kommunista diktatúra elnyomó jellegén, a párt hatalma megingathatatlan volt.

Az 1956-os őszi magyarországi események az erdélyi magyar fiatalságból és a román kortársaik jó részéből csodálatot váltottak ki. Erdélyben egymást követték a magyar szabadságharc iránti szimpátia megnyilvánulásai. Az egyetemen egyperces néma csenddel kezdték az előadásokat, a hallgatók gyászszalagot tűztek kabátjukra a szabadságharc hősi halottainak emlékére. Több fiatal próbált illegálisan átlépni a határon, hogy együtt harcolhassanak a magyar felkelőkkel. A szabadságharc sikerében titkon a románok jelentős része is bízott, mert úgy gondolták, hogy a magyarok győzelme az egész kommunista blokk felszabadulását hozza. „A budapesti fegyveres felkelés megmutatta azt, hogy lehetetlen a békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé” – fogalmazott Grigore Gafencu egykori román külügyminiszter New Yorkban.


Az erdélyi magyar egyetemisták október 24-én nyilvános gyűlést tartottak a Képzőművészeti Főiskola épületében (Mátyás király szülőháza), ahol a hallgatóság kinyilvánította a magyarországi egyetemistákkal való szolidaritását. A román állampárt gyorsan kapcsolt: még ugyanezen a napon a Központi Bizottság ülésén elrendelték: „Különleges figyelmet kell fordítani a Magyarországgal határos tartományokra, az egyetemi központokra, valamint az ifjúságra.” A „különleges figyelem” első intézkedéseként a gyűlés két szervezőjét másnap hajnalban letartóztatta a Securitate. Balázs Imrét és Tirnován Ari-Videt a Kolozsvári Katonai Bíróság később hét év börtönbüntetésre ítélte, amelyből öt évet le is töltöttek. A gyűlés megszervezése mellett a fő vádpont ellenük az volt, hogy bírósági tárgyalásukon nem voltak hajlandók ellenforradalminak minősíteni a magyarországi eseményeket. Bár ezek közül egyik sem tartozott büntetőjogi kategóriába, Romániában 1945 óta létezett a „vélelmezett ellenség” jogi gumifogalma, amely bárkire és bármely ehhez hasonló esetre alkalmazható volt.

A párt „óvintézkedései” már másnap konkrét formát öltöttek: elrendelték például a határőrizet szigorítását. Több, a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar katonatiszt is megemlítette, hogy október 23-a után vagy visszarendelték őket a határ menti állomáshelyükről, vagy egyszerűen nem hagyhatták el a laktanyát. Szigorítottak a levélcenzúrán és a sajtó ellenőrzésén is. Márton Áron püspök mozgását székvárosára, Gyulafehérvárra korlátozták. Mindeközben a párt irányítása alatt álló sajtó „ellenforradalomról”, „fasiszta terrorról” és „Horthy-restaurációról” cikkezett.

Mivel a magyar forradalommal számos román származású állampolgár is szimpatizált, nem maradhatott el a „magyarok Erdélyt akarják” soviniszta közhelye sem. Ez hamar célba talált; a Securitate egyik 1956. október 27-én kelt kolozsvári jelentése számol be arról, hogy a kolozsvári román egyetemisták között elterjedt az a hír, hogy a magyar forradalom programjában szerepel Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása. Mindezt cáfolandó, a magyar egyetemisták lefordították román nyelvre a budapesti műegyetemisták 16 pontját, megsemmisítve ezzel a román kommunisták által terjesztett koholmányokat.

Az 1956-os erdélyi események talán egyik legismertebb epizódja a házsongárdi temetőben november elsején megtartott gyertyagyújtás volt. Még a forradalom kitörését megelőzően az önálló, magyar tannyelvű Bolyai Egyetem vezetősége felkérte az egyetem magyar irodalom szakos hallgatóit, hogy tegyék rendbe a Házsongárdi temetőben nyugvó magyar írók és más szellemi nagyságok sírjait. Az akció megszervezésével Dávid Gyula irodalomtörténészt, egyetemi tanársegédet bízták meg. Dávid a hallgatóival októberben megtisztította a sírokat, majd elhatározták, hogy november elsején este gyertyát gyújtanak a sírokon, de nem csupán a temetőben nyugvók, hanem a magyar szabadságharcban elesett hősök emlékére is. A hatóságok ugyan felszólították az egyetem vezetését a temetőlátogatások megszüntetésére, de mindez a fiatalságot nem érdekelte. Mindenszentek napján a magyar hallgatók csoportjai némán vonultak a temetőbe, ahol gyertyákat gyújtottak és megkoszorúzták a magyar sírokat. Az eseményre a Securitate kellőképpen felkészült, s mivel a belügyi szervek mozgósított létszáma nem volt elégséges, a politikai főiskola és az ifjúmunkás szövetség civil ruhás tagjait is a helyszínre vezényelték. Feladatuk a megfigyelés volt, amelyet alaposan végeztek. A később felvett jelentések szövegei szinte percre pontosan rögzítették a temetőbeli eseményeket. Maga Dávid Gyula több későbbi interjújában elmondta, hogy bár végig jelen volt a temetőben, a pontos eseményeket ő is csak azután ismerte meg, miután 1990-et követően olvashatta a róla szóló belügyi aktákat. Ezekből tudjuk, hogy egyetemisták egy csoportja a sírkert hősök temetője részében, az első világháborús magyar katonák sírjainál elénekelte a magyar Himnuszt, vagy éppen azt, hogy Bartis Ferenc költő a temető evangélikus részében Reményik Sándor sírjánál elszavalta a költő Eredj, ha tudsz! című versét („Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, / hogy valahol, bárhol a nagy világon / könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.”). Ez a vers, mint „nyilvános izgatás”, Bartisnak később hét év börtönbüntetést jelentett.

A novemberi temetői sétának súlyos következményei lettek: Dávid Gyulát 1957. március 12-én hajnalban saját otthonában, négyéves kislánya és állapotos felesége mellől hurcolták el a román belügyi szervek. A vád „nyílt tüntetés rendezése, államellenes szervezkedés és a magyar forradalommal való egyetértés” volt. A kihallgatások során külön rákérdeztek Dávid 1956-os szeptemberi magyarországi kutatási ösztöndíjára is. A kihallgatást végző, egyébként magyar származású belügyi tiszt azt is megkérdezte Dávidtól, hogy budapesti tartózkodása alatt milyen utasításokat vett át Nagy Imrétől. A Kolozsvári Katonai Törvényszék végül hét év börtönbüntetésre ítélte Dávidot, aki csak 1964-ben szabadult.

1956 és 1965 között politikai okokból mintegy 28.000 főt tartóztattak le Romániában, közülük közel 10.000 fő esetében született jogerős bírósági ítélet, ebből nagyjából 1400 végzést magyar fogvatartott ügyében hirdettek ki. Dávid Gyula perével párhuzamosan több más, a kolozsvári Bolyai Egyetemet, valamint az erdélyi magyarságot érintő per is zajlott a helyi katonai bíróságon. Dávid 1956 Erdélyben című életrajzi adattárában kereken hatszáz olyan letartóztatott személyt azonosított, akik pere az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos megtorláshoz kötődött. Az elítéltek fele harmincéves sem volt letartóztatása napján.

Az egyetemisták és tanáraik ellen indított perek részét képezték a Bolyai Egyetem felszámolásának, amelyre a román államhatalom már az egyetem 1945-ös megalapításától kezdve törekedett. 1958 februárjában Kádár János és Kállai Gyula vezetésével az MSZMP küldöttsége Romániába látogatott. A bukaresti kétoldalú tárgyalásokat követően a delegáció egy napra megállt Marosvásárhelyen is, ahol egy „munkásgyűlésen” Kállai Gyula kijelentette: „Amennyiben az ellenforradalom győz Magyarországon, az éppen a Duna-medencében jelentette volna az imperialista rablóháborúk kezdetét, éppen a magyar és a román nép lett volna annak első áldozata. Akinek van füle a hallásra, meghallja. Ezzel a magyar pártvezetők a maguk részéről ugyanis elismerték a romániai letartóztatások jogosságát és legitimálták azokat a magyarellenes intézkedéseket, többek között a magyar egyetem felszámolását, amelyek ottlétük alatt is folyamatosak voltak. Ez volt Kádár és az MSZMP hálája a román pártvezetés támogatásáért a szabadságharc leverését követően.

1956-ot követően a Bolyai Egyetem sorsa megpecsételődött. A cél a román Babeş Egyetemmel való összevonás s ezzel az önálló magyar egyetemi képzés megszüntetése volt. 1959-re a letartóztatások, a koncepciós perek és az oktatók, hallgatók folyamatos Securitate általi zaklatása kellően előkészítette a terepet az összevonás végrehajtásához. 1959. április 19-én Szabédi László (aki 1956-ban kijelentette: „Az én kisebbségi jogom valakinek a kötelessége is!”), 20-án Molnár Miklós, május 3-án pedig Csendes Zoltán, a Bolyai Egyetem három tanára öngyilkosságot követett el az egyetem bezárása elleni elkeseredett tiltakozásként. A két egyetemet 1959. július 1-jei hatállyal egyesítették.

Dávid Gyula a Duna-delta egyik kényszermunkatáborában a Brăilai Nagyszigeten értesült a hírről. Így írt minderről: „Mi néhányan a Brăilai Nagysziget egyik kolóniáján, Salcián tudtuk meg ezt, egy nem sokkal azelőtt elítélt diáktól. Szokás szerint minden újonnan érkezettől új hazai híreket várva körülálltuk, majd a beszámolója után reánk szakadt csendet az első Bolyai-perben elítélt Nagy Benci törte meg: Istenem, most már az sincs, ahová hazamenjünk.(Dávid Gyula: A forradalmi lelkesültségtől a fortélyos félelemig. In: Benkő Levente (szerk.): Hatvan évvel a magyar forradalom után. Polis, Kolozsvár, 2016. 54. o.)

 A szerző ajánlja Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett című, 2016-ban megjelent könyvét.

(Kép forrása: itt)