Biszku Béla és Kádár János a parlamentben (Fotó: Mandiner)

A leszámolás két fő csapásiránya közvetlen pártirányítás alatt folyt. Egyfelől fegyveresen, a karhatalmi erők felhasználásával taposták el a még pislákoló forradalmi parazsat, másfelől jogi köntösbe bújtatott eljárások során ítélkeztek a forradalmárok fölött. Az intézkedések mértéke mind a 1849-et követő, mind az 1919, illetve 1945 utáni retorziókhoz képest aránytalannak és brutálisnak mondható. Az 1957-1961 közötti időszakra esett a magyar történelem legnagyobb politikai megtorlása. A forradalomban való részvételért 26 621 főt ítéltek el, és mintegy 228 emberen hajtottak végre halálos ítéletet.

1956. november 7-étől megkezdték az új katonai és belügyi karhatalom megszervezését, melyek a vidéki pártszervek mellett felállított fegyveresekkel egészültek ki. A téli vattakabátjuk után a köznyelvben csak „pufajkásokként” emlegetett csapatok különösebb indok vagy következmény nélkül kínozhattak, válogatás nélkül verhettek agyon bárkit. A magyar fegyveres erők mellett a megszálló szovjet csapatok olykor a nyílt utcán hajtottak végre kivégzéseket.

1956. december 11-én bevezették a statáriumot, vagyis a rögtönítélő hadbíráskodást. Az első áldozat a miskolci gyalogsági lőtéren, statáriális bírósági ítélet alapján agyonlőtt Soltész József volt december 15-én. Utolsóként a budapesti gyűjtőfogházban 1961. augusztus 26-án felakasztott Hámori István, Kovács Lajos és Nickelsburg László életét oltotta ki a hatalom ezen eljárás keretében.

1957-ben újra megnyitották a hírhedt internálótáborokat (Kistarcsa, Tököl), ahogy jogerős ítélet és indokolás nélkül bárkit fogva tarthattak, akit nemkívánatos személynek tekintett a kommunista rendszer. E táborokban elégtelen ellátás mellett kényszermunkát végeztettek az internáltakkal kegyetlenkedő őreik, jellemzően túlzsúfolt és rossz egészségügyi körülmények között. A fogvatartottak között voltak nők, gyerekek és papok is.

A bíróságok valóságos halálgyárként és közvetlen pártirányítás alatt működtek, a Politikai Bizottság „szigorú és egységes” fellépést sürgetett, s hangsúlyozta, hogy „mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit.” A gondosan kiválasztott kommunista vérbírókat jutalmazták, a „puha” vagy hajlíthatatlannak bizonyuló ítészeket eltávolították. Az ügyészek egy része még az ÁVH-nál alapozta meg karrierjét, a jogászi szakma helyett csakis párthűségét helyezte előtérbe.

A megtorló politika célkeresztjébe kerültek a fiatalok: a kivégzettek harmada a 18-24 éves korosztályba tartozott. Mansfeld Pétert alig néhány nappal a 18. születésnapja után végezték ki. A hivatalos eljárásokat csaknem minden esetben megelőzte a kínvallatás a beismerő vallomások kicsikarása, illetve mások elárulása érdekében. A forradalom résztvevőinek ezreit rúgták ki az egyetemről vagy munkahelyéről, megpecsételve további boldogulásukat.

A bitófát nem csak a fegyvert fogó munkásfiataloknak és diákoknak ácsolták, sorsát nem kerülhette el Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke és mártírtársai sem. Kegyelmet nem kértek, 1958. június 16-án hajtották végre kötél általi halálos ítéletüket. A döntés természetesen ebben az esetben sem a tárgyalóteremben, hanem a pártirodákban született…

A hatalom 1963-ban – részben ENSZ nyomásra – közkegyelmet hirdetett a forradalom résztvevőinek, sokan azonban így rács mögött maradtak a ’70-es évekig. A börtönviselteken és családjukon még évtizedekig ott maradt a bélyeg, testileg-lelkileg megnyomorított, a társadalom peremére taszított, másodrendű polgárként éltek a kádári Magyarországon.