Az új fejlemények, és a tarthatatlanná váló viszonyok arra ösztönzik a menekültáradat által elsősorban érintett országok kormányait, hogy felfüggesszék az aláírt, és a törvényhozásuk által jóváhagyott nemzetközi egyezményeket. Kétségtelenül aggasztó lenne, ha valamelyik ország kivonná magát az ENSZ chartájára és az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára alapozott, 1954. április 22-én életbe lépett menekültügyi konvenció, és az EU-ban 2013-ban elfogadott, u.n. „Dublin II.” szabályozás alól. Ez utóbbi mondja ki, hogy az a tagállam felelős a menekült ellátásáért, és ügyének elbírálásáért, melynek először a területére lépett.

Sokan gondolják úgy, hogy a menekültügy szabályozása a jelenlegi formában elavult. Olyan humanista eszményekre és idealista előfeltételezésekre épül, melyek nem valósíthatók meg, illetve a gyakorlatban a jogalkotók szándékával ellentétes eredményekhez vezetnek. Akkor, amikor az EU jogalkotásának alapjául szolgáló ENSZ dokumentumok megszülettek, viszonylag kis számban voltak politikai menekültek Európában, főként ún. DP-k (displaced persons), akik a második világháború forgószele szakított el a hazájuktól. De a DP-ket, akiknek jelentős része holokausztot túlélt zsidó volt, Amerika, az újonnan alakult Izrael és a nyugat-európai országok befogadták, a politikai menekültek a hidegháború idején eltűntek a földrészről. (Az 1956-os magyar forradalom menekültjei alkották a következő hullámot, ami után újra, évtizedekre megszilárdultak a határok.) 1948-ban az u.n. „gazdasági menekült” fogalma is ismeretlen volt: elsősorban Franciaországba és Angliába ugyan érkeztek munkavállalók, főként az afrikai és ázsiai gyarmatokról, de az ügyük semmilyen nemzetközi szabályozást nem igényelt.

Az ENSZ, a megalakulása utáni időszakban nem számolt azzal, hogy politikai menekültek tömegei kelhetnek útra Afrikából és Ázsiából, akiket ugyanúgy üldözhetnek „származásuk, politikai véleményük és vallásuk” miatt, mint az európai zsidókat. Az ő befogadásukat a Népszövetség tagjai az 1938 júliusában, a franciaországi Evianban tartott konferencián visszautasították, és ezzel „zöld utat” jeleztek Hitlernek a népirtáshoz. Evianban a Harmadik Birodalmat „biztonságos országnak” minősítették, annak ellenére, hogy akkor már három éve érvényben voltak a zsidókat állampolgárságuktól megfosztó nürnbergi törvények. De napjainkban milyen alapon minősíthetné a nemzetközi közösség pl. Eritreát, Pakisztánt, Gambiát, Nigériát vagy Koszovót olyan országnak, melynek állampolgárai nincsenek biztonságban?

A legsúlyosabb gondot az ún. „bukott államok” jelentik, melyek se híre, se hamva nem volt a kétpólusú világrend felbomlása, 1990. előtt. Az első részekre szakadt, központi hatalom nélküli, és iszlám fundamentalista csoportok által uralt ország Szomália volt, ahonnan több százezer ember menekült el a szomszédos Kenyába. Politikai menekültnek tekinthetők azok a szerencsétlenek, akik polgárháború elől menekülnek a hazájukból? Nézetem szerint feltétlenül azok. Ugyanakkor a nemzetközi jog arra készült fel, hogy a belső harcok előbb-utóbb véget érnek, és az átmenetileg befogadott menekültek visszatérnek az országukba. De mi van akkor, ha a bukott államok képtelenek talpra állni, a polgárháború pedig állandósul?

Európa számára az Irakban majd Szíriában kitört polgárháború, illetve Líbia mint állam összeomlása járt a legtragikusabb következményekkel. (Szomália messze van, bár manapság már onnan is érkeznek migránsok.) A baloldali értelmiség, melynek számára alapvető érték a szolidaritás, és amelynek felfogását a nemzetközi egyezmények is tükrözik, az EU számos tagországában riasztó tényekkel szembesül. Elsősorban azzal, hogy a menekültek befogadásával a társadalmak többsége, az „egyszerű emberek” nem értenek egyet, és a kiéleződő ellentétek a szélsőjobboldali, nacionalista pártok malmára hajtják a vizet. Olaszország, az EU alapító tagjaként úgy érzi, hogy az európai országok közössége cserben hagyta a százezres menekültáradattal szemben, de Görögország is súlyos gondokkal küzd, miközben a hitelezői szorongatják. Franciaországba, ahol súlyos feszültségek támadtak az iszlám vallású bevándorlók második és harmadik nemzedékének asszimilációja és integrációja körül, újabb, ezúttal Olaszországból érkező migránsok tömegei akarnak belépni. A határon tanyázó, tüntető fekete embereket az olasz belügyminiszter, Angelino Alfano „Európa arcára mért ökölcsapásnak” nevezte. Francia kollégája, Bernard Cazeneuve június 14-én kijelentette, hogy a Ventimiglia határállomáson, a tengerparti sziklákon letáborozott migránsok „nem tekinthetők politikai menekültnek, mert nem zsarolják, és nem is üldözik őket. Pusztán jobban szeretnének élni. Nem tudjuk fogadni őket, vissza kell küldeni őket a határra, Afrikába”. Persze, joggal tehető fel a kérdés: hogyan képes Cazeneuve úr határozott véleményt alkotni olyan emberekről, akik még nem is nyújtottak be menedékkérelmet a francia hatóságokhoz?

Magyarország huszadik századi bizonyítványa menekültügyben nem rosszabb másokénál. 1990 után példásan befogadtuk, elhelyeztük a délszláv háborúk menekültjeit, a hatóságok többségüknek politikai státuszt, és ellátást biztosítottak. Ugyanakkor tény, hogy az utóbbi hónapokban, amikor nagyobb számban jelentek meg a határainkon az ENSZ és az EU által egyaránt biztonságosnak tekintett országból, Koszovóból származó menekültek, a kormány a politikai támogatottságát növelte az ellenük hangulatot keltő óriásplakátokkal. Lehet bírálni a Fidesz politikusainak kijelentéseit is. De a baloldali értelmiség lármája nem változtat azon, hogy Magyarországnak, az EU több államával összhangban végre tenni kell valamit az egyre súlyosbodó menekültprobléma rendezése érdekében.