A kultúrharc vitézei kiváló alkalmat láttak a világot elárasztó tragikus menekültválságban arra, hogy rosszallásuk szokásos célpontjait morális kioktatásban részesítsék és lejárassák. A média gyakran emlegeti a migránsok dehumanizálásának eseteit. Annál ritkábban vált ki ellenvetést, ha a bevándorlók ügyét egyesek arra használják fel, hogy kétségbe vonják mások, mindenekelőtt a kelet-európaiak, elsősorban is pedig a magyarok erkölcsi integritását.

A nyugat-európai sajtó egy része úgy látja, hogy a földrész keleti felét benépesítő emberek nem tették magukévá az Európai Unió civilizált és felvilágosodott értékeit. A Guardian a migrációval kapcsolatos „kelet-nyugati szakadás” kapcsán vezércikkben ítélte el Lengyelországot, Csehországot és Szlovákiát, amiért a migránskvótákat elutasító Magyarország oldalára álltak. E vezércikk szerint a kelet-európaiak Európai Unión kívül eső erkölcsi világegyetemben élnek. Az írás ugyanis az Unió „nagyvonalú, összeurópai megközelítését” szembeállítja Magyarország „borzalmas”, gonosz politikájával.

A közelmúlt eseményeinek láttán meglehetős rosszhiszeműség kell ahhoz, hogy egy londoni újság a menekültek iránti összeurópai nagylelkűségről lelkendezzék. Az elmúlt hónapokban az Egyesült Királyság úgy reagált a menekülthullámra, hogy kerítéseket emelt Calais-nál és rendőröket rendelt a Csalagút bejáratához, hogy kívül tartsa a „hemzsegő” menekülteket. (David Cameron miniszterelnököt heves bírálat érte otthon, miért ezzel a kifejezéssel írta le a szigetországba özönlő menekült-tömeget. Azzal vádolták, hogy ez a szóhasználat „dehumanizálja” a menekülteket. A ford.) Úgy látszik, amikor valamely nyugat-európai kormány épít kerítést, hogy megvédje határait, akkor nagylelkű gesztust tesz, ha ellenben Magyarország viselkedik hasonlóképpen, akkor példátlan romlottságról tesz tanúbizonyságot.

De a Guardian legalább különbséget tett a magyar kormány és a magyar nép között. Hálistennek nem állít be minden egyes magyart idegengyűlölő szörnyetegnek. Nem úgy Robert Fisk az Independent közel-keleti tudósítója. Történelmi analfabetizmusról árulkodó magyarellenes kirohanásában párhuzamot von a menekültekkel szemben tanúsított magyar magatartás, illetve a holokauszt áldozatainak irtózatosan sorsa között. Sajtóhivatkozásokat sorakoztat annak bemutatására, miképpen hajtottak magyar csendőrök több tízezer zsidót a Budapestről induló vonatokra azon elkeseredett igyekezetükben, hogy még időben Auschwitzba juttassák őket. Mindennek az a sugallata, hogy a huszonegyedik századi magyarok lényegében népirtással foglalatoskodnak.

Akárhogyan értelmezzük is az elmúlt hetek budapesti eseményeit, mégiscsak rosszindulatú torzítás erkölcsi egyenlőségjelet tenni ezek és a holokauszt történései közé. Magyar zsidó gyökerű emberként, aki családjának nagy részét a holokausztban veszítette el, a történelmi emlékezet olcsó manipulációjának tekintem Fisk könnyed hivatkozását 1944 sötét napjaira. A közelmúlt budapesti eseményei és az 1944-es történések között az az egyetlen valódi kapocs, hogy mindkét esetben vonatok is szerepet játszottak. A koncentrációs táborok felé araszoló lezárt tehervagonokat azonban mégsem kellene egy lapon említeni a budapesti pályaudvaron veszteglő vasúti kocsikkal. Ezt még Fisk is felfoghatná.

Amikor e „sokszorosan díjazott” újságíró képtelen megkülönböztetni az olyan törekvést, amely tömegek mozgását kívánja fékezni vagy a határon kívül kívánja tartani a migránsokat az olyasféle politikától, amelynek kifejezett célja emberek kiirtása, jellegzetes példáját adja az erkölcsi kórnak amelyben korunk európai vezérszurkolói szenvednek. A holokauszt trivializálása úgy látszik nem kifogásolható, ha nemes ügy érdekében gyakorolják.

Fisk Magyarország elleni polemizálásában különösen zavaró, hogy milyen hangon ír a magyar emberekről. „És ne gondolják, hogy a magyarok a német bevonulás vonakodó eszközei voltak a háború vége felé” – írja. Más szóval Európa többi részéhez képest erkölcsileg alacsonyabb rendű néppel van dolgunk. Így aztán amikor Fisk Magyarországot és keresztény kultúráját szólja le, a kultúra szót idézőjelben említi, vagyis egyértelműen kétségbe vonja egy nép hagyományainak és hiedelmeinek létjogosultságát. A legcsekélyebb irónia nélkül bélyegzi a magyarokat rasszistának, miközben eszébe sem jut, hogy ő maga dehumanizálja ezt a népet.

Fisk ezenkívül figyelemreméltó mértékű tudatlanságot árul el a magyar történelem és kultúra dolgában. Sehogyan sem megy a fejébe, hogyan tekinthetnek a magyar hazafiak „mélységes irtózattal” az oszmán hódoltság korára. Pedig nem kell hazafinak lenni ahhoz, hogy a török hódoltság jelentőségét felfogjuk. A magyarok történelmi pszichéjébe mélyen bevésődött, hogy egy külföldi hatalom elvette nemzeti függetlenségüket. A 16. században vívott szabadságharcok arra emlékeztetnek, hogy a nemzeti függetlenség nem magától értetődő. Magyarországot sorra foglalták el egymást követő birodalmak, s ez fokozottan érzékennyé tette a nemzetet a külföldi hatalmak diktátumaira.

Fisk olykor úgy fest, mintha Joseph Conrad A sötétség mélyén című könyvéből lépett volna ki, Kurtz megszemélyesítőjeként. A regény elején Kurtz az gondolja, hogy fel tudja nyitni a primitív afrikaiak szemét, és képes civilizált embert faragni belőlük. Hamarosan felhagy azonban e tervével, mert csak gonoszságot és sötétséget lát mindenütt. Néhány évvel ezelőtt talán Fisk is azt gondolta, hogy Kelet-Európa sokat megélt és szavait idézve „politikailag nem restaurált” népeit az Európai Unió méltó tagjaivá lehet nevelni. Mint sajnálkozva megállapítja azonban, „mindig is azt gondoltam, hogy egy kicsit elhamarkodottan tártuk ki előttük karjainkat”. Most viszont „kezdünk rájönni, milyen is a magyar állam”, más szóval szemünk rányílt a sötétség mélyére, vagyis Magyarországra.

Fisk alaposan megválogatja, kinek is kell baráti kezet nyújtanunk. A magyaroknak például, mint gondolja, „kicsit elhamarkodottan tártuk ki karjaikat”. Annál nagyobb rendben van viszont, hogy egy kiválasztott népet, nevezetesen a szíriai menekülteket tárt karokkal fogadjunk. Ez a fajta kettős mérce, s az Európai Unió bürokráciájának jóváhagyó pecsétjével nem rendelkező kultúrák iránti nyers ellenséges érzület azt mutatja, hogy az oly megvetendő előítélet még a „felvilágosult” nyugati városokban működő lapszerkesztőségekben is felütheti a fejét. Aki azt hirdeti, hogy a menekültek iránt nagylelkű és emberséges magatartást kell tanúsítanunk, jól tenné, ha a felvilágosodás értékeiből merítene erkölcsiséget. Kerülnie illenék, hogy becstelen párhuzamokat vonjon történelmi tragédiákkal, kerülnie kellene a kelet-európai népek iránti nemzeti elfogultságot, és nem volna szabad kettős mércével mérnie, mert ezzel csak tovább torzítja ezt a mai válságot.

A cikk eredetije a Spiked oldalán jelent meg. Fordította: Betlen János.

Kapcsolódó írás:
Schmidt Mária: Kopogtatás nélkül