„Az az ember, aki az igazságról tesz tanúbizonyságot, szabad ember, még ha rabságban kénytelen is élni.
A kereszténynek kötelessége kiállni az igazságért még akkor is, ha ezért nagy árat kell fizetnie.
Nem elégedhet meg azzal, hogy elítéli a rosszat, a hazugságot,
a gyávaságot, a rabszolgává alacsonyítást, a gyűlöletet, az erőszakot.
Harcolnia és védelmeznie kell az igazságot és a szabadságot, a jót, és a szeretetet.
Popiełuszko atya utolsó szentmiséjén, 1984. október 19.
               
  „Az igazság védelmében
 és a szeretet szolgálatában
 az üldöztetés és a börtön
 nem szégyen, hanem dicsőség.”
                                          Márton Áron gyulafehérvári püspök

 

A lelkészek. A lelkészek, az írók, a diákok, az értelmiségiek, a munkások. A nép. Az egyes emberek, amikor néppé forrasztja őket a közös akarat. A szabadság akarata. Az elszánás, hogy véget vessenek a már régóta tűrhetetlenné vált zsarnokságnak, hogy saját kezükbe vegyék sorsukat. Ahogy harminc évvel ezelőtt tették Európa keleti felén.

1989 sorsfordító év volt. Nyár elején, Budapesten, a magyarok eltemették Nagy Imrét. A többszázezres gyászoló tömeg előtt a fiatal Orbán Viktor a megszálló szovjet csapatok kivonulását, szabad és demokratikus választásokat követelt. Pekingben a Tienanmen téren a pártvezetők tankokat vetettek be a szabadságért tüntető diákokkal szemben. A Mennyei béke terét fiatalok vére áztatta. Romániai magyarok és románok tízezrei hagyták el szülőföldjüket.


A keletnémet polgárok is tömegesen menekültek el hazájukból. Csak Magyarországon keresztül kétszázezren igyekeztek Nyugatra. Nyáron még a lábukkal szavaztak, de őszre ők is kezükbe vették sorsuk irányítását. „Wir sind das Volk”, „Mi vagyunk a nép” skandálták és a berlini fal leomlott. „Wir sind ein Volk”, „Egy nép vagyunk” mondták, és megszüntették hazájuk kettéosztottságát. Ekkorra Lengyelországnak már nem kommunista miniszterelnöke volt. Elemi erővel jelentkeztek a balti államok függetlenségi mozgalmai is. Prágában is az utcára mentek a diákok, a nép. Megbuktatták a kommunista párt vezetését és a szocializmust. Honecker után Jakes, majd Bulgáriában a másik veterán, Todor Zsivkov is lemondásra kényszerült. Sokáig úgy tűnt, Romániában, egyedül Romániában marad a helyzet változatlan.       

Románia akkor már évtizedek óta a reménytelenség, a reményvesztettek országa volt. Olyan ország, ahol az évek során egyre élhetetlenebbé vált az a barakk, mely Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években egyre élhetőbb lett. A Ceaușescu-rendszer a bornírt, ideológiai merevséget, a primitív és röhejes személyi kultuszt, a már meghaladottnak hitt sztálinizmus legrosszabb időszakait idézte fel az odalátogatókban. Soha nem felejtem el, hogy amikor a hetvenes évek végén a marosvásárhelyi cukorgyárban lakó nagyszüleimnél voltam látogatóban, egy nyári este, amikor barátainkkal hazafelé tartottunk, sétáltunk, beszélgettünk, hirtelen az egyikük megszólalt: „Járőr jön. Fussunk”. Futni kezdtek. Én egy darabig tétováztam, nem értettem, hogy azért, mert rendőr jön, miért kéne elfutnom, de nógatásukra, végül én is futásnak eredtem. Hazáig futottunk. Hazaérve, lihegve kérdeztem, miért kellett a rendőrjárőr elől elfutnunk? De a félelem és a rettegés olyan nyilvánvalóan ülte meg mindennapjaikat, hogy nem is értették meg, mit is kérdezek. Magyarországon mi már akkor nem féltünk a rendőröktől. Nem jutott volna eszünkbe, hogy bizalmaskodjunk vagy szemtelenkedjünk velük, de az sem, hogy puszta jelenlétük futásra késztessen bárkit. Ceaușescu országa azonban a félelem, a sötétség és a hideg országa volt. Nyolcvan év feletti nagyapám esténként egy húszas égő pislákoló fényében didergett. Mert Ceaușescu országában takarékoskodni kellett az energiával, vagyis alig volt fűtés, és szobánként csak egy körtével lehetett világítani. Benzin nem volt, alig lehetett közlekedni. A családok számára a legnagyobb gondot az élelmiszer és a többi nélkülözhetetlen fogyasztási cikk beszerzése jelentette. Időtlen időkig tartó sorban állások, a hétköznapok monoton kiszolgáltatottsága mindenkire rányomta bélyegét. Mindez évtizedekig tartott.

1980 után Romániában csak egy tévécsatorna volt, – idézte fel ezeket az éveket Mircea Dinescu – ami csak két órát sugárzott naponta. Hírek voltak, amiben csak Ceauşescuról volt szó, szerencsésebb esetben a személyes külpolitikai kapcsolatairól is. Utána riportok következtek magas színtű vidéki látogatásokról, némi mesterkélt népi zene, ami a szeretett vezért dicsőítette, és végre az esti híradó, amely egy az egyben megegyezett a nyitó híradóval. Este tíz órakor az egész országban szó szerint kikapcsolták a lakosságnak szánt villanyellátást. Tizenegy órára a város teljesen kihalt, minden mozi, minden vendéglő bezárt. (...) Egy boltban szerencsés esetben legfeljebb húsz deka szalámit vásárolhatott az, aki fel tudta mutatni bukaresti személyi igazolványát. Azok a parasztok, akik valójában a búzát termelték, rászorultak, hogy felutazzanak a városba és megkérjenek valakit, hogy városi személyivel vásároljon nekik egy veknit.”  

Ilyen volt az élet Ceaușescu országában mindaddig, amíg a vezér hatalma szilárdnak és megdönthetetlennek tűnt. Ki is mert volna ujjat húzni vele, ki vállalta volna a szembeszegülést, akkor amikor a hatalmasra duzzasztott és félelmetes Securitate, a hírhedt politikai rendőrség, illetve a hadsereg, és az ország minden szegletét ellenőrzés alatt tartó pártapparátus kíméletlenül megtorolt minden gyanúra okot adó lépést, minden ellenszegülést sejtető gondolatot? A „Kárpátok géniusza” a glasznosztyot és peresztrojkát hirdető fiatal és energikus, reformbarát új szovjet pártfőtitkárral, Gorbacsovval is szembehelyezkedett, mert önhittségében arra számított, Románia határainál feltartóztathatja a szocializmus összeomlását. Hetvenegy éves volt ekkor. És esze ágában sem volt visszavonulni. Még akkor sem, amikor a szocialista táborban uralkodó gerontokraták, az összes nagy túlélő sorra kidőlt mellőle. Husák, majd Kádár, Honecker és végül Todor Zsivkov is. Tudta, hogy az ő pártján, az RKP-n belül nincsenek reformerek, az ő fellépésüktől nem kell tehát tartania. Nincs a lengyelhez fogható szervezett ellenállási mozgalom sem. Puccsistáktól ugyan rettegett, de bízott abban, hogy minden potenciális ellenfelét még időben a partvonalon kívülre szorította. Arra nem számított, hogy helyzete olyan ingataggá vált, hatalma olyan tehertételként nehezedett az egész országra, hogy egyetlen ember kiállása elegendőnek bizonyul majd, hogy gyűlölt rendszere kártyavárként omoljon össze. Ceaușescu Romániáját ugyanis, hasonlóan a többi kommunista országhoz, egyedül a félelem tartotta össze. A félelem, mely beette magát az emberek zsigereibe, igazgatta napjaikat. De 1989 telén egy fiatal temesvári lelkész legyűrte a félelmét és azt mondta: „Itt állok, nem tehetek másként.” 

A fiatal Tőkés László úgy döntött, nem hagyja magát megfélemlíteni, nem hátrál meg. Pedig bajonettel, veréssel, terrorizálással, kilakoltatással, zsarolással, gyilkossági kísérlettel fenyegették. Sem ő, sem családja élete nem volt már hosszú hónapok óta biztonságban. Közvetlen munkatársát, Újvárossy Ernőt brutálisan meggyilkolták. Mindez csak elszántságát fokozta, mert tudta, annak a harcnak, amelynek vértanúja is van, az a harc, már nagyon komoly. De azt is megértette, hogy az a hatalom, amely politikai ellenfeleivel szemben a köztörvényes gyilkosság eszközéhez nyúl, nem bízik többé a saját erejében. Nem meri ügyét az általa ellenőrzött rendőrségre, igazságszolgáltatásra, az általa kinevezett bírákra bízni. Retteg, hogy nincs többé hatalma felettük. Azért kénytelen bandita módjára elbánni ellenfeleivel, hogy valahogy mégiscsak bizonyítsa még: övé a hatalom. De már érződik, hogy valójában tehetetlen. Tőkés László és az őt támogatók kitartásukkal, jól szervezett ellenállásukkal, bátorságukkal, lelki erejükkel, állhatatosságukkal és a civil kurázsi megannyi példájával bizonyították: nem félnek. Nem ők félnek immár. És nem hátrálnak meg, mert megértették, lelkészük mögött felsorakozva, az ő vezetésével lebonthatják a félelem falait, és ha ezt megteszik, szabadok lehetnek végre.

Romániában a kommunista rendszert Tőkés László bátorsága, igaza melletti kiállása rengette meg. Lelkészük példája először gyülekezetének híveit, majd Temesvár magyar és román polgárait, később a főváros lakóit, majd az egész országot mozgásba hozta.

1989 során Közép-Kelet-Európa szovjet megszállás alá kényszerített országainak lakói sorra saját kezükbe vették ügyeik intézését. Amikor nyilvánvalóvá vált számukra és a kommunista pártok vezetői számára is, hogy Gorbacsov, az új szovjet pártfőtitkár végleg sutba dobta a Brezsnyev-doktrínát és lemondott arról, hogy a Szovjet Hadseregre támaszkodva szavatolja a kommunista rendszerek továbbélését, ezeknek a rendszereknek a létalapja egy szemvillanás alatt semmivé vált. Eljött tehát az igazság pillanata. Békés, vértelen forradalmak zajlottak mindenhol. Örömünnepek. Európában Románián kívül sehol nem adtak ki tűzparancsot, sehol nem vetették be a hadsereget a változást akarók ellen. Csak Ceaușescu lövetett Temesváron 1989. december 16-17-én. Csak a román városok utcáit borították holttestek. Mert ő addigra már annyi bűnt követett el saját népe ellen, hogy nem adhatta fel. Annyi embert tartott rettegésben, hogy félelmében mindenre képes volt. December 21-ére nagygyűlést hirdetett a bukaresti Palota térre, abban bízva, hogy a már sokszor bevált és jól begyakorolt módon bizonyítja majd, hogy hatalma töretlen, és hogy arrafelé, a Kárpátokon túl, a helyzet továbbra is változatlan. És valóban, az óvatos, és mindenre kiterjedő szekus szervezőmunka, a gondos előkészítés, azt a hitet keltették benne és tanácsadóiban, hogy ezúttal is, mint oly sokszor a múltban, minden rendben lesz. Nem így történt. A televíziós közvetítések révén az egész világ szemtanújává vált annak, hogy akik a bukaresti Palota téren összegyűltek nyugtalanok. Robbantás zaja hallatszott, és a képernyőn jól látszott, ahogy a Conducator arcára kiült a félelem. Évtizedekig tőle félt mindenki. Most pedig jól látszott, hogy ő az, aki fél. Ez volt az a pillanat, amikor mindent elvesztett. Mindent megpróbált még, de már ő is tudta: nem győzhet. Menekülőre fogta.

Kutyákat, tankokat, repülőket, vízágyukat, páncélozott járműveket vetettek be az összegyűltek ellen. Ezreket öltek meg. Újabb tömeggyilkosságok történtek. De a nép már nem félt. Kivágta a szocialista címert a nemzeti lobogóból, ahogy 1956 októberében a magyarok, és nem hátrált meg. 

Másnap, december 22-én Bukarest forradalmi lázban égett. Tízezrek vették birtokukba az utcákat. A fél éve házi őrizetben tartott ellenzéki román költő, Mircea Dinescu házához vonultak, hogy ahogy egykor Táncsicsot a magyar márciusi ifjak, kiszabadítsák a költőt. De a Dinescut őrző katonák ekkorra már dezertáltak. A hadsereg ugyanis a nép oldalára állt. Dinescu vezetésével a nép lefoglalta a televíziót, mint azt az egykori forradalmárok tették Pesten, Landerer és Heckenast nyomdájával.

Ceaușescu piros Dáciában, helikopterrel, tankkal menekült. Végül a boteni katonai bázison kötött ki, ahol gyorsított katonai törvényszéki eljárás alá vonták, halálra ítélték, és az ítéletet rajta és feleségén, a rendszer második emberén, haladéktalanul végre is hajtották. A tárgyalást és a kivégzést videóra rögzítették és másnap már milliók nézték a világ minden részén a zsarnok sorsának beteljesedését.[1]

Harminc évvel ezelőtt, amikor kártyavárként omlott össze a szovjet világbirodalom, a győztes USA és a többi nagyhatalom eltekintett attól, hogy a bukott rendszerek legkirívóbb ember-, illetve népellenes bűncselekményeiért elmarasztalható felelőseit nemzetközi bíróság elé idézve mondasson a kommunista rendszerekről ítéletet. A kommunista gyilkosokkal szemben, a jogállamiságra való hivatkozással, nem engedtek teret az igazság érvényesülésének se Magyarországon, se az egykori tábor legtöbb országában. Helyette jogot szolgáltattak. A Ceaușescu-házaspár pere igazságot szolgáltatott. Ezért lett ez a per a kommunizmus nürnbergi pere. Hiszen a forradalmárok vérüket hullatták Románia szabadságáért, és még folytak a harcok, amikor rögtönítélő bíróság elé állították és kivégezték a zsarnokokat. Sokak szerint a katonai törvényszék eljárása jogszerűség tekintetében súlyosan kifogásolható volt. De az igazság, a történelmi igazság érvényesült.

Láttuk a zsarnok diktátort és gőgös uralkodótársát, feleségét félni, sőt rettegni. Láttuk tanácstalanságukat és riadtságukat. Hallottuk méltatlankodó, értetlenkedő, hányaveti válaszaikat. És hallottuk a lövéseket, a fegyverropogás szűnni nem akaró zaját. Az ügyészt, aki választ szeretett volna kapni arra, hogy „Ki lőtt a fiatalokba, akik életüket vesztették? Kinek a parancsára gázoltak át rajtuk a Securitate harckocsijai?” Látni, hallani és tudni lehetett, ha ezek az emberek, ha ez a házaspár ebből a laktanyából, ennek a kaszárnyának az udvarából élve kikerül, tovább folytatódik az öldöklés. Nem hagytak kétséget afelől, hogy minden gonoszságra képesek. Az önkény, a rettegés, a nélkülözés birodalmát honosították meg román földön. A szomszédunkban. Európában. Kivégzésük és haláluk a megkönnyebbülés és az igazság pillanata volt.

Az 1989-es év utolsó napjaiban tehát Romániában is összeomlott a kommunizmus. Véget ért a több mint négy évtizedes kísérlet, amely földi paradicsomot ígért, és helyette éhséget, sötétséget, didergést és nélkülözést hozott. És bilincsbe verte egy egész nemzet lelkét.

Harminc esztendővel ezelőtt, 1989 utolsó heteiben egyet akart román és magyar. Szabadságot és demokráciát. A zsarnoki rendszer bukását. A vegyes lakosú Temesvár magyar polgárai mellett ott álltak a város román polgárai is. Kolozsvárott román és magyar együtt skandálta: Doina Cornea, László Tőkés. És románul, magyarul biztatták egymást: „Ne féljetek, Ceaușescu megbukik!” És követelték: „Soha többé sovinizmust!” A hősi halottak között voltak románok, magyarok, vegyesen. Egyet akartak, együtt akarták.

 

[1] Oltványi Ottó – Oltványi Tamás: A vég. Szféra. 1990.

(Képek forrása: Fortepan/Urban Tamás és itt)