A német történettudomány egyik óriása, Hans-Peter Schwarz Budapesten tartott egyszer előadást. 2003-ban történt, volt egy félmondata: „wir leben im Zeitalter des Deheroismus”  ̶  a „hőstelenítés” korában élünk. George Orwell volt a téma, az antikommunista író, akit 2003-ban – születésének centenáriumán – egyesek épp azzal igyekeztek sárba rántani, hogy besúgónak bélyegezték, mert a brit szolgálatok számára listát készített kommunista-szimpatizáns értelmiségiekről. Nem vitás, amennyiben náci-szimpatizánsok (vagy a félrevezető, ám töretlenül népszerű fasiszta-szimpatizáns elnevezéssel) szerepeltek volna az írástudók listáján, akkor Orwell ma is „King of the Bongo” lehetne, de így, hogy kommunista társutasokat nevezett meg, beindult a gépezet.

Ez a gépezet az ősi ad hominem (személy ellen) vagy a tu quoque (te is!, te sem vagy különb!) érvrendszerét használva támadja magát a személyt, a vita alapját jelentő gondolat ilyenkor érdektelen. Az érvelés ezen módja nem kommunista találmány (semmi sem az), tökélyre azonban ők fejlesztették. A hőstelenítés célja világos és valóban bibliai, „űzd el a pásztort és a nyáj is szétszéled” vagy másképpen: ahhoz, hogy elbizonytalaníts egy közösséget, hogy fellazíthasd a köteléket, mely összekapcsolja tagjait, el kell venned tőle példaképeit, akik mintát adnak. Sapienti sat. Hosszabb bevezetésre semmi szükség, jöjjön kritikám tárgya, az Index megemlékező írása Mindszenty József hercegprímás koncepciós perének 70. évfordulójáról (Kolozsi Ádám: Ha nem drogokkal, mivel tudta megtörni az ÁVH Mindszentyt?, 2019. február 2.), melynek blockbuster-gyanús címe a szöveg tanulsága szerint nem marad költői kérdés.


A terjedelmes írás vezéranyagként került fel egy szombat este és az is maradt jó sokáig. A cikk történeti leíró része, ha nem is érdektelen, mint minden deskriptív szöveg elsősorban azon keveseknek szól, akik elhivatottságból, elemi kíváncsiságból tájékozódnak. Az ilyen típusú olvasókról írja Michel Houellebecq legújabb regényében (Szerotonin, magyarul csak ősszel lesz meg, sajna): „…ők képezik a felvilágosult vélemény alapját, a képviseleti demokrácia talpkövét.” A hír- és információtöredékek alapján tájékozódó átlagolvasó (a túlélés érdekében ilyenek vagyunk a legtöbben) azonban és elsősorban a címmel szembesül, majd némi görgetéssel a címet megalapozó szakaszokat keres és talál:

„A vizsgálati fogság 39 napja alatt Mindszentyt is sikerült megtörni lélekben és erkölcsi erejében… (…) Olyan szer (…) nem nagyon létezik, amivel el lehet érni, hogy valaki napokon át valljon önmagára, »és papagáj módjára adjon vissza betanított szövegeket«. Ráadásul Mindszenty a tárgyaláson nem is látszott zavartnak. (…) … feltűnő dülledt szeme inkább a fogságban kezeletlen bazedovkórjának köszönhető… (…) …győzött benne az életösztön, hogy a halálos ítéletet kell minden áron elkerülni…”

Mindszenty József szobra szülőfalujában, Csehimindszenten (Fotó: Terror Háza Múzeum)

A fenti értékelés Balogh Margit, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársának monográfiájára támaszkodik, abból származik (Mindszenty József I-II., MTA Bölcsészettudományi Központ, 2015). Közhely, hogy nincs monográfia, amely objektív módon mutatná be a kiválasztott személy pályaképét, ha létezne ilyen, az lenne a világ legunalmasabb olvasmánya. Balogh Margit mégis súlyos distinkcióval alapozza meg a másfél ezer oldalas (ezt nevezem lényeglátásnak!) munkáját, amitől könnyedén felszalad a diktatúrák szellemi utórezgéseire érzékeny olvasó szemöldöke. Mint leszögezi: „…csalódni fog, aki egy hajlíthatatlan és tévedhetetlen ember, ám az is, aki egy bigott és csökönyös főpap” személyét keresi a sorok között, az igazság ugyanis – „mint mindig” – a végletek között rejlik. Ez a megközelítés árulkodó és véleményem szerint tarthatatlan. A totális diktatúrák által megteremtett véglet (csökönyös, bigott stb.) ugyanis egy gyilkos dichotómia szellemi alapján állt, ezt a végletet a megítélések egyik lehetséges végpontjának tekinteni, nem más, mint a diktatúra, nevezetesen a kommunista értékszemlélet legitimációja. Balogh monográfiáját talán százan olvassák, (német és angol fordítását nyilván potenciálisan többen), így impact factora annyi, amennyi. Az Index azonban más lapra tartozik, ezért nem szükséges bővebben részletezni, mihez is adta ezúttal a nevét az Index.

Nem hiszem, hogy a nevezett portál megemlékező írása kegyeletsértő lenne, sokkal inkább úgy gondolom, hogy önfeladó, közösségi érték- és érdekszempontok nélküli. Mindszenty ugyanis az egyik legjelentősebb XX. századi nemzeti hős, a magyar történeti dimenziók, az állami jogfolytonosság, a szabadság, a demokrácia és a lelkiismereti szabadság iránti elkötelezettség szimbóluma. Amikor a hercegprímás 1947 augusztusában meghirdette a Boldogasszony évét, több mint 4 és fél millió hívő csatlakozott a rendezvényekhez. Ha Rákosi és csapata engesztelhetetlen gyűlöletének gyökereit keressük, érdemes itt kapargatni. A főpásztor karizmatikus jelenléte, életpéldája nem hagyott kérdőjeleket. Ami pedig szenvedéstörténetét illeti, pár dologgal érdemes tisztában lennünk. Az a tény, hogy a magyar főpapot több mint egy hónap – és nem az átlagos 3-5 nap – alatt sikerült megtörni, önmagában borzadással és csodálattal vegyes érzéseket ébreszt a jóérzésű szemlélődőben. Mindszentyben olyan erő lakozott, amelynek átmeneti felőrlését ugyan sikerként könyvelhették el Rákosi pribékjei, de itt vége is van a kommunista örömhírnek. A kereszténység ugyanis az emberi természet mélyreható ismeretén alapuló tanítás. A felőrlődés végtelenül emberi megnyilvánulását már Krisztus szenvedéstörténetében megtaláljuk („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!” Márk 15,34; Máté 27, 46.). Ami ilyenkor elbukik bennünk, az az esendő ember, de Mindszenty – és minden keresztény hívő – szerint a bukás nem a vég, nem is annak kezdete, hanem maga a kezdet, amely a felemelkedés lehetőségét rejti mindannyiunk számára. Írom mindezt jómagam, aki kálvinista vagyok, de aki bármikor és bárhol letérdelek Mindszenty József hercegprímás nagysága előtt.