Szexuális zaklatásról, erőszak kísérletéről beszéltek. Persze, akinek kezébe került Joe Eszterhas  2005 -ben kiadott  memoárja, a Hollywoodi fenevad, azt nem érhette nagy meglepetés. Hisz ebben az iparágban találták ki valaha a casting couch (szereposztó dívány) kifejezést. Eszterhas könyvének első részéből arra is következtethetünk, e filmipar hatalmasai az efféle ügyeket hatalmuknál fogva köreiken belül tudták tartani. Most valahogy másképp történt: Harvey Weinstein producer páriává vált. Úgy tűnik, győzött az erkölcs, az igazság, a népharag. Bár az ítéletet nem bíróság mondta ki, s az is lehetséges, hogy a bukott ember egyszer a maga menedzselte filmen a saját verzióját is elmeséli. Mindenesetre 2017 októberében a Twitteren közzétett felhívás nyomán (jelezzenek vissza azok a nők, akiket szexuális zaklatás ért), a szervezők állítása szerint mintegy egymillióan jeleztek vissza.

A „metoo” mozgalmat a Time Magazin olyan jelentőségűnek tartotta, hogy 2017-ben az Év Embere díjjal értékelte. Fura nézni, hogy  1957 januárjában ugyanezt az elismerést a címlapon a Magyar szabadságharcos ábrázolása jelentette. Most, a hagyományoktól eltérően nem egyetlen személyt, hanem öt nőt,  a mozgalom fő aktivistáit jelentették meg. Sugallhatja mindez az idők és értékek változását, a férfiak és a nők kapcsolatainak bonyolultságát. De azért eszembe jut, hogy vajon civilizációs válságunk, az újkori népvándorlás, a humanitárius és háborús katasztrófák közepette, miért tudta a zaklatási témakör egyik eleme ilyen mértékben uralni a virtuális teret? Hazai változata pedig miként válhatott szinte vezető médiaeseménnyé? S ha így alakult – alakították –, mire, merrefelé vezet mindez? Néhány egyéni „leszámoláson” túl, segít-e eligazodni a férfiak és nők kapcsolataiban, az egymás iránti szeretetben és támogatásban? Mert minden rivalizáláson, sérelmen túl, errefelé még leginkább erre van szükségünk.


Amikor az első hazai nagy leleplezés megtörtént, nem sokkal az amerikai minta után, próbáltam hinni benne, hogy talán többről, másról van szó, mint egy el nem felejthető sérelemről, amit mögöttes gondolatok is motiválhatnak. Az emberi megaláztatás minden formáját gyűlölöm, de szakmám arra tanított, hogy minden ilyen szituációt tárgyilagosan, összefüggéseiben mérlegeljek. Négy hónap múltán, kissé távolabbról nézve az eseménysort, nincsenek jó érzéseim. Megemlítenék ezzel kapcsolatban néhány – szerintem – zavaró mozzanatot.

Mint tudott, a virtuálisan szervezett mozgalom hatására, egy budapesti színésznő, Sárosdi Lilla 2017 októberében nyilvánosságra hozta két évtizeddel ezelőtt történt sérelmét. Szavai szerint tizennyolc éves, naiv lány volt, amikor elfogadta a már akkor neves rendező, Marton László invitálását, s beült az autójába. A férfi sajátos szexuális érintkezésre próbálta rávenni őt. Mint mondta, a szituációt húsz esztendő alatt sem tudta lelkileg feldolgozni. A közzététellel két évtized elfojtott feszültsége oldódott fel benne. Ez az érzékenység számomra nehezen fért össze azzal a színházi jelenettel (Krétakör, Lúzer, Schilling Árpád rendezése) –, amelyben ugyanő két férfi között ül mezítelenül. A „művelet”, amit „eljátszik”, nem kevésbé gusztustalan, mint amit anno az autóban szorgalmaztak. De ez csak egy a többi szexuális aktust imitáló jelenet közül, amelyet e darabban produkált.

Eszembe jutott kollégái panasza, milyen megalázó számukra, amikor a rendezők szinte öncélúan erőltetik a színpadi mezítelenséget, a  szexuális aktusok  imitálását. Igaz az is, hogy vannak kollégák, akiket ez nem zavar, skrupulusok nélkül vállalják.

Úgy tűnik, a fenti esetben sem volt gond. Hisz a közönségnek szánt kiszólás szerint ez csak színház volt. Ami az élet forgatókönyvét illeti, először jött a reflexszerű tagadás, aztán a nyilvános bocsánatkérés, majd további nők jelentkezése, névvel, név nélkül. A szakmai ítészek álszent vagy cinikus véleményei csak növelték a kívülálló zavarát. A lényeg: Marton minden hazai pozícióját elveszítette, megszégyenült, visszavonult. Időközben Sárosdihoz mintegy csaknem négyszáz elektronikus levél érkezett, amelyben más nők az őket ért hasonló jellegű esetekről számoltak be. Nem akarok a szószólójuk lenni, mondta a televízió műsorvezetőjének. Nyilván nem mozgalmár típus, tán megsejtette a „sok, csúnya sztori” mögött rejlő ingoványt. De az is lehet, megijedt a felelősségtől, annak terhétől amit elindított – gondoltam. A 168 Óra hetilapban már sajnálja, ha egykori zaklatóját olyan dolgokért is megvádolták, amit nem követett el. Hozzáfűzte, éjjelente arról álmodik, mennyit szenvedhetett a másik fél, hiszen neki is családja, gyereke van.

Miért ne érezhetne így valaki, aki így vagy úgy, megkapta az erkölcsi elégtételt? – kérdeztem magamtól. De miért sejtek mégis valami álságosságot az egészben? Nem tudtam eldönteni.

Másik variáció, ugyancsak ebből a világból. Az Operettszínház mindenhatójának, Kerényi Miklós Gábornak is a fejét vették. Egy hajdani, fiatal táncos, szintén nevével hitelesítette, hogy valaha, büntetésként mit művelt vele az illető. A bökkenő számomra, hogy azok a perverzióval határos módszerek, amelyeket úgymond fegyelmezési eszközként használt, évek óta köztudottak voltak a „színházában”. Feltételezem, szélesebb szakmai körben is tudtak a furcsaságokról, a társulat tagjait ért különböző megaláztatásokról. A táncosok, színészek, a különböző alkalmazottak hallgatásuk  mentségeként függő helyzetüket emlegetik. Ez bizonyos határig elfogadható. De hol volt ezen évek alatt a többi vezető? Nem akadt  egyetlen producer, egyéb pozícionált barát, akinek ízlését, emberi érzését bántották a módszerei? Ki tudja, ha ők időben lépnek, hány tehetséges fiatal őrizhette volna meg önbecsülését, ki tudja, mennyi lelki sérülést előzhettek volna meg?

A harmadik csöbör a televíziós közegben borult ki, Havas Henrik volt a soros. A Heti Hetes műsor, majd az ATV professzori pózba tekeredett, morális magaslatról ítélkező figurája. Elsőként hajdani asszisztens-féléje adta közzé zaklatási történetét, amit Havas egy közönséges szóval vélt elintézni. A leányzó, akinek életcélja a celebség, nem hátrált. Ami azt illeti, neki sem volt jó kisugárzása. Mások is előkerültek, akiknek állításai szerint Havas változatos ajánlatokat tett. Ő pedig kínjában igyekezett szakmai kapcsolatait mozgósítani. Rossz volt nézni a Youtube-on, ahogyan a vélhetően megrendelt beszélgetésben izzad ő is, meg a riporterféle is. Az ATV szintúgy  döntött: „tanár úr”, ennyi volt.

Ha már a televíziós műfajnál és a nőknek/férfiaknak tett szexuális ajánlatoknál tartunk, felvetném, milyen mintákat adtak erre némely kereskedelmi csatornák? Elég csak a híres, hírhedt RTL Klub-sorozatot, a Való Világot említeni, ahol  a „trendi” a trágár beszéd, a két nem közötti alpári viselkedés és a nyílt színi üzekedés volt? Amúgy az ilyen típusú műsorokat kiötlő személyek végtelen cinizmusát Árpa Attila, a hajdani menedzser örökíti meg könyvben. Leírja miként zajlott a szereplőválogatás, hogyan tolakodtak a lányok, s mi mindent tettek (volna) meg, hogy a „fénybe” kerülhessenek? Hargitai Bea fotómodell, playmate nemrég említette, nem kell a lányokat kényszeríteni, oly sokan vannak, hogy sorba állva könyörögnek...

Ismét olyan ponthoz érkeztünk, amely felett nem lehet elsiklani. Ki határozza meg például egy hírbe hozás esetén, hogy zaklatásról vagy az érvényesülés miatti felajánlkozásról volt, van-e szó? Heller Ágnes, aki ennek a kérdésnek is filozófus szakértője, a minap megválaszolta. Levezetése szerint a nő teste mindig is áru volt, ma sincs másképp. A szexuális zaklatások esetének megítélésében két alapeset van. Amennyiben szabad akaratából, remélt, ígért előny miatt teszi amit tesz, az kölcsönös egyetértésen alapuló üzlet. Ha a függő viszonyát kihasználva közelítenek hozzá, akár egy érintéssel is, szavakkal, erős ajánlattal, az már tűrhetetlen, a zaklatás kezdete. Tudni kell nemet mondani, tudni kell lázadni, ez kezdődött tömegesen Amerikában –   fűzte hozzá. Ezt próbáltuk másolni, kicsit felemásan itt is. Csakhogy vagyunk néhányan, akik azt is látják, hogy a tudományos életben, a nagy hazai és multinacionális cégeknél mennyi szép, okos fiatal nő dolgozik vezető pozíciókban. Akiket én ismerek, gyermekkoruktól a tisztességes érvényesülés igényét, egyfajta önbizalmat hoztak magukkal. Nem szinglik, nem zaklatott nők, szeretnek csapatban, férfikollégákkal dolgozni. Őket ugyan a legkevésbé foglalkoztatta az említett mozgalom, bár hatására néhány cég limitálta a szokásos év végi parti időtartamát, az italkínálatot, nehogy valami félreértés történjen. Mert a hírek csak jöttek… A közelmúltban a „metoo” jóvoltából „kiütöttek” két brit sztárfotóst, egy híres, szintén brit karmestert, s nem lehet tudni, ki következik. De mi van a hírességek világán túl? Mintha a nőket/férfiakat érő, különböző típusú zaklatások csak őket érintenék. Kit érdekelnek azok a hétköznapi nők, akiknek nincs médiaértékük és munkahelyi kiszolgáltatottságuknál fogva kerülnek megalázó helyzetbe? Ki védi az ő emberi méltóságukat?  

A minap egy családjogász ismerősöm felvetette, hogy a közösségi hálókon szakmányban előadott felszínes női kitárulkozások, egy idő után éppen hogy nem a szolidaritás érzését válthatják ki. Kezdetben lehet, hogy mindez szórakoztató volt a nézők egy rétegének és hasznot hozott a különböző médiumoknak. De egy idő után mindez érdektelenné válik, és ami súlyosabb, elterelik a figyelmet a nők elleni erőszak súlyosabb formáiról. Jogászként pontosan tudja, amit én újságíróként ismerek, hogy milyen nagy lelkierő, környezeti támogatás, jogi támasz kell ahhoz, hogy egy megtiport nő az igazáért harcba szálljon. Nekem „csupán” egy évembe telt, míg egy ilyen ügyet publikálhattam, s ezzel, valamint az érintett kitartásával, szó szerint megmentettük a létét. Igaz, ez a korlátozott nyilvánosság idejében történt. De ma aztán igazán tágak a lehetőségeink. Elgondolom, mi lett volna, ha a Szlovákiában magyar beszédéért megvert Malina Hedvigért indult volna „metoo” mozgalom? Vagy miért nem indítottak hasonló akciót a kölni dómnál tömegesen vegzált német nők és férfi hozzátartozóik?  Nem szólva a svédországi látványosan emelkedő szexuális erőszak áldozatairól. Szóval, úgy tűnik, egyfelől elfogadjuk, fogadtatják velünk, hogy ez a világ rendje, másfelől csámcsoghatunk másokon. Nem álságos ez egy kicsit?