Az elv és versenytársai

A nemzeti elv jószerivel a XVIII. század vége, a francia forradalom óta Európa történetének szerves részét képezi. A XIX. században Európa egészében, ütemkésésekkel, egyre jobban hatott: nemzeti függetlenségi küzdelmeket, nemzeti alapon létrejövő államegységeket, a multinacionális államokon belül nemzeti önrendelkezési mozgalmakat eredményezett.

A nemzeti elv nemcsak politikai vetületben jelent meg – nemzeti kultúrákat és őket reprezentáló nemzeti identitásokat eredményezett. A nemzeti elv mindenütt, ahol hatott, a nemzetből világi vallást teremtett. Lett nemzeti ima – himnusz; lett nemzeti szent – hős; lett nemzeti Júdás – áruló; lett nemzeti oltár – emlékmű; lett a templomi zászlók helyett nemzeti lobogó. A nemzet hitvallássá vált; hol bigottabb, hol távolságtartó módon tudati és érzelmi azonosulást eredményezett.

A nemzeti elv érvényesülése az európai társadalmak egyik sikermércéjévé vált. A kulturálisan és politikailag megfogalmazott nemzeti közösség akkor tekinthette magát sikeresnek, ha önkifejezését korlátlanná tehette, azaz államot teremtett és az általa vallott nemzeti célokra állami politikát alapíthatott.


A XIX. században a nemzeti elvnek három versenytársa született meg.

Az egyik a nemzeti hegemóniával bíró birodalmi gondolat volt. Eszerint egy nemzeti túlsúllyal szerveződő nagyobb államalakulat jogot formált arra, hogy saját kulturális felsőbbrendűsége tudatától áthatva más nemzeteket uraljon. A régi tradicionális, és még nem nemzeti elv által áthatott birodalmiság ily módon újította meg magát – új igazolással látta el régi testét.

Legalább ilyen fontosnak bizonyult azonban a másik versenytárs megjelenése. Eszerint a nemzeti elv helyett az osztályelv mentén lehet kialakítani a modern világ közösségeit. Ebben a felfogásban a munkásnak nincs hazája. A történelem fő mozgató ereje nem a nemzeti elv, hanem az osztályszolidaritás és az osztályharc. A haza és a nemzet ily módon meghaladható fogalmak; jelenlétük időleges, előbb-utóbb a történelem süllyesztőjébe kerülnek. Az osztályelv jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti volt. Hívei önmagukat nem nacionalistának, hanem internacionalistának nevezték, s éppúgy világi vallássá emelték eszméiket – hősökkel, árulókkal, szimbólumokkal –, mint a nemzeti elv követői.

Végül a harmadik versenytárs az ugyancsak a XIX. században kimunkált rasszista elv volt. Eszerint nem nemzetek, hanem rasszok hierarchiájából áll a világ, ahol is a magasabb rendűnek tekintett rassz feladata, hogy uralkodjon az alacsonyabb rendű felett. A rasszista elvet lehetett nemzeti és nemzetek feletti módon is értelmezni. Ha valaki nemzeti módon értelmezte, akkor ez annyit jelentett, hogy egy-egy etnikailag felfogott nemzetbe látta bele az uralkodó fajt. De lehetett olyan értelmezést is kialakítani, amely a rasszot leválasztotta a nemzetről, és így több nemzet tagjai tartozhattak egy rasszhoz.

A nemzeti elv, a birodalmi elv, az osztályelv és a rasszista elv sajátos együttélése alakult ki a XIX. század végére, s nem lehetett tudni, hogy a következő századot melyikük fogja uralni. Végül is a maga módján mindegyik elv szerepet vállalt Európa XX. századi történelmében, méghozzá úgy, hogy sokszor keveredtek ezek a princípiumok.

A Harmadik Birodalom egyszerre testesítette meg mindegyik elvet. Önképe szerint felvállalta a nemzetit, a szocialistát, a birodalmit és a rasszistát. Mindegyik elvnek megadta a maga kiteljesedési lehetőségét – talán ezért is lehetett olyan sikeres, hogy szinte az egész világ összefogása kellett a legyőzéséhez.

A szovjet birodalom önazonossága szerint osztályelvre épült, de amikor krízishelyzetbe került, akkor felvállalta a nemzeti elvet is. Úgy hirdette magát, mint egy frigy, amelyet a nagy Oroszország kovácsolt össze. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy birodalomként működött anélkül, hogy saját nevében az elvet kimondta volna. S persze, amikor úgy gondolta, hogy szüksége van rá, akkor negyedrangú elemként magába építette a rasszizmust is. Végül is magától omlott össze.

A különféle európai fasizmusok szintén keverték az elveket. A nemzeti elv általában elsődleges volt, időnként társult hozzá rasszista princípium és a növekedési–birodalmi aspirációk együttese. S persze voltak olyan térségek is, ahol a nemzeti és birodalmi elv uralkodott – állami szintre emelt rasszizmus és osztályelv nélkül.

A nacionális Kelet

Sokak meggyőződése szerint a XX. század történeti értelemben a szovjet birodalom felbomlásával ért véget, ami formailag leginkább 1991-re tehető. Ebben az évben szűnt meg a Szovjetunió, noha a birodalmi külterületek ekkor már kiszakadtak az imperiumból.

A kiszakadás, illetve a Szovjetunió felbomlása egyértelműen a nemzeti elv mentén történt. Az egyes nemzetek független államiságban gondolkodtak, s ez azokon a területeken is érvényesült, amelyek ugyan nem tartoztak közvetlenül a szovjet birodalomhoz, de annak határvidékét képezték.

Csak röviden, de idézzük fel a nemzeti elv érvényesülését. Csehszlovákia 1993-ban békés úton vált szét, s helyette lett Csehország és Szlovákia. Így egy 1918-ban elindult államtörténet végére került pont. Jugoszlávia 1991-től nagyon sok – és némely esetben napjainkig nem megoldott – konfliktus árán esett szét. A szétválások folyamata 2008-ig tartott, s ma az egykori szövetségi állam helyén hét utódállam létezik (Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia). Az egykori Szovjetunió helyén ma tizenöt állam van. A folyamat Litvánia 1990-es kiválásával kezdődött, s 1991. december végéig mindenütt lezajlott. A nemzeti elv érvényesülése az egykori Szovjetunió és peremvidékei esetében természetesen sok méltánytalanságot eredményezett, hiszen sok esetben jelentős nemzeti kisebbségek kerültek más nemzetek államkeretei közé, sőt, az is bekövetkezett, hogy a már meglévő nemzetállamok adott esetben duplázódtak, hiszen Románia mellett létrejött Moldávia, Albánia mellett pedig Koszovó.

A nemzeti elv érvényesítése a mai Európai Unión kívüli európai területeken sok esetben politikai és katonai konfliktusokkal jár – gondoljunk csak arra, hogy az orosz többségű Krímet Oroszország saját részévé tette, s Ukrajna keleti felén a nemzeti elv deklarálásával folyik fegyveres harc. Szerbia pedig most sem ismeri el Koszovót.

Az mindenesetre nem lehet vita tárgya, hogy a szovjet birodalom után Európa keleti fele a nemzeti elv érvényesítését tartotta elsődlegesnek – birodalmi, rasszista és osztályelv nélkül.

A szupranacionális Nyugat

A második világháború után Nyugat-Európa saját fejlődését alapvetően a birodalmi elv leépülésével, az osztályelv háttérbe szorításával és a rasszista elv kiiktatásával képzelte el. Ennek megfelelően, hosszas folyamat eredményeképpen létrejött az európai demokráciákat tömörítő Európai Unió, amely nem hagyományos értelemben vett birodalom, és jellegéből következően szupranacionális, azaz nemzetek feletti képződmény.

Az Európai Unió nem iktatja ki a nemzeteket, a nemzeti identitást, de erős korlátot jelent a nemzeti elv érvényesítésének, hiszen az Unió tagjai önként lemondanak szuverenitásuk egy részéről azokért az előnyökért cserébe, amelyeket ez a szupranacionális egység – különösen gazdasági tekintetben – nyújtani tud. De persze nemcsak gazdasági előnyökről van szó, hanem közös normákról, a humanizált Európa biztonságot és jólétet nyújtani képes ígéretéről is, a politikai demokrácia közösen vallott alapértékeiről. Az Unió szupranacionális érték- és gazdasági közösség.

Tehát Nyugat-Európára a szupranacionális tendencia fő áramlattá válása a jellemző, azonban az utóbbi években kiderült, hogy a nemzeti elv korántsem tűnt el ezekből a társadalmakból.

2016-ban a britek népszavazáson közölték: távozni kívánnak az Unióból, és saját érdekeik mentén képzelik el országuk jövőjét. Már 2014-ben a skótok népszavazást tartottak arról, hogy elszakadjanak-e az akkor 307 éves brit uniótól, és a brexit után sokan szeretnék ezt a népszavazást megismételni, merthogy most úgy gondolják: győzne a függetlenségi álláspont. (Nem tudjuk, de a probléma előtörténete alapján vélelmezhető: Észak-Írország elszakadásának kérdése is napirendre kerülhet.)

Nyugat-Európa több országában erős, jelentős társadalmi támogatottságú nacionalista pártok lettek jelen. A folyamat Finnországtól Franciaországig, Hollandiától Németországig tart. Most úgy tűnik, hogy noha Katalónia a napóleoni háborúk után úgymond végérvényesen egyesült Spanyolországgal, ez az egységesülés korántsem tekinthető véglegesnek. Csak a jövő mondhatja meg azt, hogy Belgiumban mikor lángolnak fel újból a flamand-vallon ellentétek, és ugyancsak a jövő titka, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban mikor jelenik meg példának okáért egy bajor szeparatista irányzat. De nem kell találgatni. Az nem is kérdés, hogy Nyugat-Európa is szembesül a nemzeti elv elsődlegességét valló mozgalmakkal.

Feszültség

Szempontunkból azonban most csak leginkább az az érdekes, hogy míg a szovjet éra utáni kelet-közép-európai térség a nemzeti elv mentén fogalmazta meg önmagát, addig Nyugat-Európa a nemzeti elv meghaladásával volt elfoglalva.

A rendszerváltozások utáni Európa így két ellentétes tendencia együttélésének színterévé vált: egyfelől a nemzeti princípium, másfelől a nemzetek feletti elv érvényesülésének folyamata zajlott. Úgy tűnt, hogy a kettő összeegyeztethető. Az összeegyeztetés lehetőségét pedig az adta, hogy a nemzeti elv érvényesülését vallók részévé kívántak válni a szupranacionális együttműködésnek – jelentkeztek, és egy részük be is lépett az Európai Unióba. Vannak, akik még kívül maradtak, de ők is vágynak a tagságra.

Ez a politikai-gazdasági szándék azonban nem szüntette meg azt a feszültséget, amely a szupranacionális és nacionális elv között feszül. Lingvisztikailag ezt el lehet fedni, hiszen az uniós politikai nyelv nacionalistaként stigmatizálja a nemzeti elvet, s éppen ezért egy olyan nyelvi struktúrát alakít ki, amelyben nemigen van tér a nemzeti identitás politikai vetületének kifejezésére. Az Unió még csak el sem tűri a területi átrendeződés kérdésének felvetését; nehezen viseli és megbélyegzi a nemzeti önérdek megfogalmazásait; úgy véli, hogy az általa vallott európai normák nevében felülírhatja és semmissé teheti az Európa történelmében nagy szerepet játszott más normák létét is.

A nemzeti princípium elsődlegessége mellett elkötelezett uniós tagállamok éppen ezért a szupranacionális elv képviselői részéről folyamatosan egyfajta megbélyegzett helyzetben vannak, noha semmi mást nem tesznek, mint demokratikusan megválasztott kormányaik révén vallják az általuk elgondolt nemzeti érdekek fontosságát. A nemzeti elv gondolati koordinátáira épülő nyelvezetük képes szembe menni vagy legalábbis eltérő hangsúlyokat megfogalmazni az uniós retorikai készlettel, ami bizonyos értelemben azt jelzi, hogy egy nagy politikai egységen belül is több politikai nyelven lehet beszélni.

A nemzeti elv mellett elkötelezett uniós tagállami kormányzatok folyamatosan kettős mércéről beszélnek, és saját politikai legitimációjukhoz erőt merítenek abból, hogy a szupranacionális Unió bürokratái mennyire érzéketlenek az őáltaluk képviselt nemzet iránt. Így a nemzeti érdekvédő szerepébe kerülve láttathatják önmagukat saját nemzetük hű fiának, a szupranacionális hatalom képviselőit pedig a nemzet ilyen-olyan ellenségének. A nemzeti érdekvédő szerep önképe pedig tovább generálja a nemzeti elv hegemón helyzetét.

Politikai kontextusok

A nemzeti elv többféle politikai kontextusban is működőképes. Eredendően a XIX. században rendszerint a liberalizmus közegét tekintette sajátjának. Ez logikus is. Ha a rendi jogállások eltérő voltával szemben akarnak egy új típusú, a rendi kereteken túlnyúló politikai és kulturális közösséget teremteni, akkor óhatatlanul a jogegyenlőség eszméjéhez kell fordulni. A jogegyenlőség feltételezi a politikai szabadságot. A szabadság, a jogegyenlőség és az ily módon létrejött nemzet tagjai közti szolidaritás – a testvériség – szervesen hozzátartozott a nemzeti elv születéséhez és érvényesüléséhez.

Nagyon hamar kiderült azonban, hogy az eredendően egyfajta szimbiózisban élő nemzeti elv és liberalizmus leválasztható egymásról. Minél inkább érvényesült a nemzeti elv öncélúsága, annál inkább nyitottabbá váltak az emberek, hogy adott esetben a szabadság és egyenlőség értékei nélküli nemzetfelfogást részesítsék előnyben. Így aztán a nemzeti elv párosodhatott autoriter, félautoriter politikai szerkezetekkel is. S ha a nemzeti elvhez társult a rasszista vagy éppen a birodalmi elv, akkor még könnyebb volt megválni a liberális világkép értékeitől. Még azt is meg lehetett tenni, hogy ugyanaz az ember vagy kormányzat az anyaországban liberálisan volt nemzeti, de az anyaországon kívül már mindenfajta egyenlőség- és szabadságeszményt nélkülözött vagy éppen tagadott. A nemzeti elv a XX. század első felében már lehetett politikai diktatúrák eszmei vezérfonala, de demokratikus keretek között is életképesnek bizonyult.

Nem lehet tehát azt állítani, hogy a nemzeti elv szükségképpen demokratikus vagy éppen szükségszerűen autoriter tartalmú. Mindegyik variáció lehetséges, mindegyikre van példa. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a nemzeti elv szükségképpen baloldali vagy jobboldali. Kritikusai a nemzeti elvet szeretik inkább jobboldalinak beállítani, s erre több példát is lehet mondani. De lehet-e jobboldalinak tekinteni a többségében általában a brit munkáspártra szavazó skótokat, akik éppenhogy elkötelezték magukat a skót nemzeti gondolat mellett? Lehet-e jobboldalinak tekinteni azokat a katalánokat, akik nemzeti céljaik miatt éppenhogy demokratikusnak vélt jogaikra hivatkozva szegülnek szembe egy jobboldali spanyol kormányzattal, amelyet az államegység ügyében a spanyol baloldal is támogat?

Persze az is igaz, hogy jó néhány nyugat-európai nemzeti elvet valló pártot a politikai mező jobboldalára lehet helyezni. S az is igaz, hogy az ukrán nemzeti retorika hátterét biztosító politikai mező időnként egyáltalán nem nélkülözi a legsötétebb és legtürelmetlenebb nacionalizmust.

Hogy éppen mi a nemzeti elv politikai kontextusa, a konkrét viszonyok döntik el. Az általánosító megítélés tényekkel alátámaszthatóan nem működik. A teljes elutasítás csak a premodern birodalmi vagy osztályelvű gondolkodás alapján lehetséges, noha – mint ezt a Szovjetunió vagy éppen Ceausescu esetében láthattuk – a két elv egy diktatúra rendszerében képes boldogan együtt élni.

A szupranacionális elv is sokféle politikai kontextusban működőképes. A modernizálódó Habsburg Birodalom a maga tizenegy nemzetével, illetve nemzetiségével még utolsó létformájában is igazi nemzetek feletti intézmény volt. Ennek ellenére – hol küzdelmesebb, hol kevésbé küzdelmes – utat engedett a nemzeti elvnek, amelyek pontosan azért voltak képesek ütközni egymással, mert teret nyertek. Az Európai Unió demokratikus politikai keretek között szintén lehetővé teszi a nemzeti elv meghatározott szintű érvényesülését, noha azoknak az államoknak az esetében, ahol a nemzeti elvet túlzottan meghatározónak érzi, konfliktusfelület jön létre. A Habsburg Birodalom utolsó létformája nem nélkülözte az abszolutisztikus politikai elemeket, az Unió nélkülözi azokat. A szupranacionális elv mindkét esetben működött, illetve működik.

Az európai szupranacionális mezőben a Szovjetunió jól példázta, hogy a nemzetek feletti önképnek a demokrácia nem feltétlen része. A szovjet modell – noha kellő időben használta a nemzeti elemet – mégiscsak elsődlegesen az osztályelv mentén szerveződött, s egyben deklarálta, hogy nemzetek egyenrangú közössége. Valójában természetesen hol keményebb, hol puhább baloldali diktatúra volt – demokratikus tartalom nélkül.

Mindebből az következik, hogy a szupranacionális egységeket is csak konkrétan lehet minősíteni. Az Európai Unió vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchia nem jobb- vagy baloldali. Ennek a kategorizálásnak egyszerűen nincsen értelme. A Szovjetunió saját önképe szerint baloldali volt – az ő esetében tehát lehetséges a politikai oldal szerinti besorolás. Tehát – mint látjuk – a szupranacionális elv érvényesülése megvalósulhatott diktatórikusan, abszolutisztikus elemekkel vegyített liberális módon és demokratikusan. A szupranacionális elvnek sincs eleve hozzárendelt politikai kontextusa.

Együttélés és retorika

Megítélésem szerint az igazi kérdés tehát nem az, hogy a különféle nyelvi kultúrák, illetve a mögöttük lévő gondolkodási koordináták miként stigmatizálják a szupranacionális, illetve a nemzeti elvet. Mint láttuk, stigmatizálni lehet, de az általánosító megbélyegzés mellett tényszerűen nemigen lehet érvelni.

Az igazi kérdés az, hogy az Európában markánsan jelen lévő nemzetek feletti és nemzeti elv miként tud békésen együttélni, együttműködni, kölcsönösen egymás hasznára lenni. Mert azért azt hiszem az világos, hogy nemcsak Európa keleti felén, hanem Nyugat-Európában is hangsúlyosan újra jelen van, jelen lett a nemzeti elv.

Lehet az egész problémakört egyfajta versengésként felfogni. Lehet úgy vélekedni, hogy a XIX. században a nemzeti elv állt nyerőre, a XX. századra is átnyúlt ez a tendencia, de a XXI. század a nemzetekfelettiség időszaka lesz. Mint látjuk, azért ez nem teljesen igaz, hiszen még ott is újult erővel jelenik meg a nemzeti elv, ahol azt gondolhattuk, hogy már csak múzeumi rekvizitum. Európa keleti fele pedig a nemzeti elv mentén egyre hangsúlyosabban kívánja magát megkülönböztetni. Bizonyos értelemben – de ez már túlmutat okfejtésemen – a nemzeti elv hangsúlyozását az Unió keleti felében felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta emancipációs mozgalmat, amely a Nyugat történelmileg kialakult gazdasági, politikai és kulturális „túlsúlya” ellensúlyozására irányul. Paradox módon azonban a két elv nagyon is függ egymástól, bizonyos értelemben nemhogy nem versenytársak, hanem egymást támogatják. A szupranacionális elv óriási előnye az, hogy Európa különféle gazdasági, biztonsági problémái nemzeti keretek között nem megoldhatók. A nemzeti elv ezekben az esetekben értelmezhetetlen, mert használhatatlan.

A szupranacionális egység – az Európai Unió – bizonyos értelemben felfogható Európa legnagyobb szabású igen hatékony békeszerződésének is, hiszen a nemzetek feletti jelleg – legalábbis eleddig – képes volt garantálni a tagországok közti háborús konfliktusok kiiktatását. Ahol az Európai Unió van, ott béke van. Lehet-e ennél nagyobb vívmány?

A nemzeti elv sok esetben pótolni tudja a nemzetek feletti szerveződés identitásdeficitjét, nevezetesen azt, hogy az Uniót lehet hasznosnak tartani, de azonosulni nehéz vele. A nemzettel mint világi vallással a szupranacionális, nem osztályelvű politikai közösség alig tud konkurálni. A nemzeti elv módot ad arra, hogy egy nagyobb egységen belül egy politikai-kulturális közösség megőrizze saját arcát, saját tradícióit, saját kis egyedi különutasságait, saját közössége iránti érzelmi és tudati elkötelezettségét.

A nemzeti elvnek érdeke a béke, a biztonság, a gazdasági fejlődés. Pontosan az, amit a szupranacionális egység nyújtani képes. A szupranacionális elvnek érdeke az, hogy alkotói nemzetként is jól érezzék magukat a bőrükben, mert ez biztosítja azt a stabilitást, amire a biztonság és a béke megőrzéséhez, s a jólét növekedéséhez szükség van. Meggyőződésem szerint a két elv egymásrautaltsága létezik, de ebből nem következik, hogy ezt mindenki felismeri, s az végképp nem, hogyha felismerte, akkor el is mondja.

Nekem úgy tűnik, hogy Európában a két elv szimbiózisa jellemzi a XXI. század eddig eltelt részét. Kölcsönösen hatnak egymásra, ezért egyikük sem ugyanaz, mint ami eredeti formájában volt, vagy úgymond „tiszta” formájában lenne. Nem tudják legyőzni egymást, ezért nem is érdemes versengeniük, de azáltal, hogy folyamatosan hatnak egymásra folytonosan módosítják is egymást. De ezt sem így gondolja mindenki, mert ha így gondolnák, akkor mondanák is. 

A szupranacionális elv és a nemzeti elv eltérő politikai nyelve, illetve retorikája érthetően inkább a különbözőséget s a feszültséget hangsúlyozza, noha az együttműködésre kényszerítő egymásrautaltság szüntelenül jelen van. Éppen ezért határozottan úgy gondolom, hogy amit elvi pozicionáltságunk mentén beszélünk, az nem egyenlő azzal, amit egy más nézőpontból gondolatilag elrendezve tapasztalunk. A politikai elveink mentén megfogalmazott retorikánk nem megélt valóságunkról, hanem eszmei elfogultságainkról szól; a kölcsönösen előnyös kooperáció helyett a kölcsönösen előnytelen konfliktusteremtést szolgálja.

 

 (Képek forrása: itt és itt)