A folklórt egy időre száműzték a Szovjetunióból, ám az új szocialista kultúra később kanonizálni igyekezett a népiséget. Ennek a törekvésnek a lenyomata az 1953-ban – egyébként éppen Sztálin halálának évében – az Ifjúsági Kiadónál megjelent Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról című kiadvány, amelyet kinyitva rögvest két szőnyeg képével, beléjük szőve pedig a címszereplőkkel találkozunk – a képaláírás szerint a „turkmén SZSZK ashabadi szőnyegszövőnőinek munkáival”. A könyv valójában abszurd felvonulás, tragikomikus internacionalista parádé, melynek során hanti, számi, kozák, örmény mesélők igyekeznek tromfolni egymás dicshimnuszait a kedves vezetőkről. Hogy valójában kik lehetnek a mesék szerzői – egyszerű koholmányokról van szó, vagy elferdített, utánköltött darabokról – a kötet alapján nem derül ki. „A címlap, a fejlécek és a záródíszek szovjet népi díszítések nyomán készültek” – szögezi le a belső borító, ami egyszerűen a népies ornamentikába bepofátlankodó vörös csillagot és a sarló-kalapácsot jelenti.

Noha a szocializmus büszke volt tudományos mivoltára, és a babonákkal, az illúziókkal való leszámolást hirdette, a propaganda összes eszközét felvonultató kötet hemzseg a vallásos-mitikus utalásoktól. A történetek Lenin és Sztálin apoteózisát hirdetik, akik olykor isteni attribútumokkal bírnak, földöntúli héroszok, parancsolnak a napnak, dicsőségük betölti a mennyet és a földet. Visszahozzák, vagy éppen elhozzák a Paradicsomot, amitől jogtalanul fosztották meg az egyszerű, dolgos, de rabigában sínylődő népet.

Következzék egy nanáj „mese” a kötetből! Hátborzongató fordulat, hogy a halász-vadász nomád nanáj kultúrát épp Lenin, Sztálin és örököseik tették tönkre a kolhozosítással és folyók nehézipari szennyezésével.

 

A nép napja

 

Valamikor réges-régen, ott, ahol a nanájok éltek, három nap sütött. De hiába sütött az a három nap, mégis elviselhetetlen volt a földön az élet. A három nap kiperzselt mindent, nem nőtt fű; virágok se virágoztak; kivesztek a halak a folyókból; az emberek, a madarak és az állatok pedig sötét bozótokba rejtőztek.

Senki se merészkedett a fényre. A varjú kikandikált a kövek mögül, de feketévé vált, tollai megszenesedtek. A szarka látta ezt és kavicsokat szórt a hátára, de amikor előbújt, néhány kavics a földre gurult és a nap szénné perzselte a tollait. A csalafinta róka a vízbe bukott, de a vízből kidugta az orrát és a fülét, ezek azonnyomban megfeketedtek.

Szenvedtek a nanájok, de a tüzes napot lehűteni senki nem tudta. Végül megtudták, hogy él köztük egy ember, Zakszor, aki csodálatosan íjazott. Így szóltak hozzá a nanájok:
– Olts ki két napot, de egyet hagyj meg.

Erre Zakszor fogta az íját és kilőtt két nyílvesszőt. Két nap kialudt, csak egy nap ragyogott a föld felett. De Zakszor gazdag volt és ravasz, mint a róka, s gonosz, akárcsak a farkas. Úgy csinálta hát, hogy a nap felkelt keleten és elment nyugatra és a nanájoknak soha nem adott meleg sugaraiból. Sötét volt a nanájok kunyhócskáiban – még elviselhetetlenebbé vált az élet.

A nanájok ismét Zakszorhoz fordultak, de Zakszor ügyet se vetett rájuk, neki jó volt az ilyen nap alatt. Könnyebb volt becsapni az embereket, mivel sötét volt a földön. S a sötétség csak az ilyen gonosz és kapzsi embereknek kedvezett, mint Zakszor, aki elrabolta a néptől a boldogságot és zsarnokoskodott felette.

Egyre sötétebbre fordult a nép élete. Nem látták a napot, a tűzhelyek kialudtak, nem volt mit főzni rajtuk, a kunyhócskákat elöntötte a bánat és az ínség.

Kivirágoztak a rétek, zúgtak az erdők, megjöttek a madarak, visszatértek az állatok. A folyókban és a tavakban halak fickándoztak, de az állatok és a halak nem a szegény népé voltak. A szegények csak elejtették őket, a prémet a gazdagok vették el és ők ették meg a halat és a húst is. Csalással és ravaszsággal mindent elszedtek a néptől. Hiába énekeltek a madarak a tajgában, énekük nem jutott el a nanájokhoz. Ott, ahol a hideg és az éhség az úr, elnémul a madárdal is.

S akkor egy vitéz, aki ugyan messze élt a nanájoktól, de mindent látott és tudott, kezébe vette a napot és arra fordította, amerre sötét volt, ahol az emberek szenvedtek. S a nanájoknak egyszerre szép és vidám lett az életük.

Ezt a hőst Leninnek hívták.

Mikor az emberiséget nagy szerencsétlenség érte – mikor meghalt Lenin – a gonosz emberek megörültek. Azt gondolták, hogy a nap ezentúl nem ragyog a népnek. De a gonosz emberek örömrenem sokáig tartott, mert a nép napját egy másik vitéz őrizte tovább, Lenin legközelebbi barátja és elvtársa – Sztálin.

E hős erejével nem mérheti össze magát senki. Szeme mindent lát, ami a földön történik; fülébe minden eljut, amit a népek beszélnek; minden az eszében van, amit az emberek gondolnak; szíve befogadja minden ember örömét és bánatát; gondolatai mélyek, akár a feneketlen óceán; hangját mindenki hallja, aki a földön él. Ő a földön a leghatalmasabb.

S íme, Lenin kezéből átvette a napot és magasra, igen magasra emelte. Azóta nem alszik ki a földön a boldogság, mert nem alhat ki az égen a nap sem.