„Az ember Istenre képes lény.”

Barsi Balázs ferences szerzetes

 

 

Az év legsötétebb napján már csak három éjszaka választ el minket attól, hogy ünnepeljük annak az embernek a születését, aki örök időre megváltoztatta a világtörténelem menetét. Az eseményt jóval hosszabb ideig nevezte a nyugati civilizáció szent karácsonynak, mint a szeretet ünnepének. Egy olyan születéstől számolja az időt, amelynek pontos dátumát, napját, de még az évét sem tudja, tudjuk. Egy történelmi személy az ókori Dél-Galilea alig száz zsidó családot számláló Názáret falujából spirituális traumát okozott szülőföldjének, majd az egész hódító Római Birodalomnak. És ma is zavart okoz megkerülhetetlen hatása, melyet kereszténységnek nevezünk.

A pasaréti plébános advent 3. vasárnapján nem kevesebbet kérdezett a hívő emberektől: bűzlik vagy illatozik-e az életetek? Jézus elvégre jászolban és nem disznóólban született…


Isten fia nem egy „többdiplomás értelmiségi” családban jött világra, még csak nem is a nagyvárosban, hanem vidéken, szegény és tanulatlan közegben. A legtöbb tudós az időszámítás előtti 4. évre teszi a Születést. Lukács evangelista a Cirénius helytartó alatti népszámlálás évére, azaz i. sz. 6-ra.

Reza Aslan népszerű vallástudós provokatív könyvében Jézust zelótának tartja és megkérdőjelezi Lukács születési narratíváját. Szerinte elképzelhetetlen, hogy a birodalom gazdaságát időről időre leállították, a római alattvalókat és családjukat kiszakították a környezetükből, hogy óriási távolságot megtéve türelmesen várakozzanak, amíg egy római hivatalnok számba veszi őket és a lakhelyükön hátrahagyott javaikat. Lukácsnak azért volt szüksége erre a megoldásra, mert a próféciák szerint a messiásnak Dávid városában, Betlehemben kellett megszületnie.

Ami biztos, hogy Jézus az ember (a történeti Jézus), akár buzgó zelóta forradalmárként, akár radikális zsidó nacionalistaként írjuk le mai fogalmainkkal, ugyanolyan vonzó, karizmatikus és minden elismerésre, dicséretre méltó volt, mint Jézus, az Isten fia. Valaki, akiben érdemes hinni. 

A nyugati, polgárosult keresztény-felfogásunkban egyfajta lelki ködben élünk. Mintha ezt üzennék a novemberi, decemberi ködös reggelek, délutánok. Az adventi várakozás a tökéletes szeretet megszületésére arról is szól, hogy túllépjünk a lelki szárazságon. Hogy felismerjük, hogy minőségi, szent idő (kairosz) adatik ilyenkor, amelyben a csendnek, a szertartásszerű tétlenségnek van csak helye. Elődeink tudták ezt, ezért adventben tiltották az éneklést és a táncmulatságokat.

Persze könnyebb volt nekik – hitbe születtek fogyasztás helyett. Tegnap sétáltunk Férjemmel és a teltházas boltok, feszült vásárlók láttán szomorúan megállapítottuk, hogy van valami szeretetlenség ebben az egészben. Hogy várhatja valaki a szeretet ünnepét, ha az utolsó pillanatokra hagyja szeretetének tárgyiasult kifejezőjét? És hogy elmélkedhetne csendben várva a történeti vagy isteni Jézus megszületését?

Karácsonykor a családot ünnepeljük. Azt a családot, amelynek tagjai úgy szerették egymást, ahogy senki azelőtt és azután a világtörténelemben. Mária, József és Jézus. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ők képviselik a tökéletes szerelmet, szeretetet a maga tisztaságában, feltétlenségében és kizárólagosságában. Korunkban nem a házasság vagy a család mint intézmény van válságban, hanem az ember, aki nem találja sem egyéni, sem közösségi szinten az identitását. Aki fejvesztve rohangál ajándékokért egy olyan ünnepre, amelynek lényegét nem ismeri, amelyben nem is hisz, amelyre lélekben nem készül négy vasárnapon, héten át. Pedig az emberiségnek az az ősbölcsessége van benne, ami belső békét teremt. Tartósat, visszavonhatatlant.

Ha hittel éljük meg a karácsonyt, akkor magától értetődik, hogy Krisztuskövetőnek lenni azt jelenti: jelen lenni. Méghozzá ajándékként a másik és mások életében, hogy a karácsonyt várva megszeressük azt, hogy emberek vagyunk. Jászolban élünk, nem ólban.