„A legdurvább felismerésünk az volt, hogy itt valószínűleg semmiféle apostoli munkát nem fogunk tudni végezni.”

Walter J. Ciszek jezsuita pap

 

Walter J. Ciszek 23 évet töltött különböző szovjet kényszermunkatáborokban, közben megjárta Lubjanka hírhedt börtönét. 1947-ben hivatalosan halottnak nyilvánították otthonában, a pennsylvaniai Shenandoahban. Jezsuita társai rendszeresen miséztek halottnak vélt testvérük lelki üdvéért.

Szerednyei János tarcali káplán érzékeny, művészi hajlamokkal megáldott fiatalember volt. Még a marhavagonban is verseket faragott, s hegedűszóval próbálta rabtársaiban a lelket tartani. Önként vállalta, hogy híveivel együtt elhurcolják. Huszonnyolc évesen a Donbasz vidéki Vorosilovka egyik bányájában érte a halál. Verseit és hegedűjét 33 hónap robot után rabtársa, Örkényi Ilona hozta haza a Don-medencéből…


A Gulag az emésztett és emésztetlen tapasztalatok tárháza. Olyan hely, ahol a Halál örült (Hic locus est…). Ahol a hívő és a hitetlen egyaránt megértette, hogy csak a továbbhaladás lehet az élet célja – a túlélés, hazatérés után pedig csak a továbblépés.

A tarcali káplánnak ez nem adatott meg. Amikor falujában a német nevűeket összeírták, hiába próbálta kiszabadítani őket. Ezért a munkatáborba követte híveit. Szerednyei János vájár olyan kimagaslóan teljesített az 1223. számú vorosilovkai lágerben, hogy élmunkás lett. Titokban néha misézett, a betegek szentségét és az oltáriszentséget mindig a nyakában hordta, hogy bármikor kiszolgáltathassa. A műszak végén egy elszakadt drótkötél miatti balesetben halt meg. A rab munkásoknak a túl síkos lépcsőn kellett volna felszínre jönniük, de ez annyira veszélyes volt, hogy az őrök engedélyezték az oldalfal nélküli csille használatát, amelyen elkezdték felhúzni őket. Már majdnem a felszínre értek, amikor elszakadt a drótkötél és a csille visszazuhant a mélybe.

A jezsuiták alapkarizmája, a misszió vitte a lengyel kivándorló szülők gyerekeként az Egyesült Államokban született Ciszek atyát, hogy Vlagyimir Martinovics Lipinski álnéven egészen az Urál hegységig utazzon a rabszolgamunkára ítélt lengyelországi „hadifoglyokkal”. Csuszovojban fatelepi munkát kaptak, a folyón leúsztatott rönköket kellett kihalászniuk és több mint két méter magas és harminc méter hosszú rakásokba halmozniuk. Jezsuita rendtársával hamar rájöttek, hogy az ifjúkori lelkesedéssel vállalt evangelizálás a Szovjetunió munkatáborában lehetetlen, mert nemcsak magukat kevernék bajba, hanem azokat a sokat szenvedő embereket is, akiket hitre szeretnének vezetni. Pedig a szovjet alkotmány elméletben szavatolta a szabad vallásgyakorlást, miközben a való világban szigorúan tiltotta a hitéletet, pláne a hittérítést. 1941-ben Ciszek atyát kémkedés vádjával letartóztatták és a moszkvai Lubjankába szállították. A börtönben a kihallgatásokon alkalmazott módszerek hatására több hónap vallatás után aláírta a beismerő vallomást anélkül, hogy elolvasta volna az ellene felhozott vádakat. Tizenöt év kényszermunkára ítélték, de ezt megelőzően még négy évet töltött börtönben. 1946-ban került a szibériai Norilszkba, ahol uszályhajókba szenet lapátolt, majd szénbányában dolgoztatták.

 

 Ciszek atya Norilszkban, 1955

 
Története és lelkisége kísértetiesen hasonlít Japán keresztényüldöző korszakában, az Edo-korban (1603 ̶ 1868) szolgált jezsuita misszionáriusokéra, akiknek megpróbáltatásairól Némaság címmel Martin Scorsese készített, tavaly tavasszal hazánkban is bemutatott filmet. Szól a jezsuiták missziós lelkületéről, az idegen területeken végzett apostoli munkáról, a csalódottságról, a kiábrándultságról, depresszióról és a mindezt elnéző néma Úrról. Lélekben ugyanazt élték át a 16. század végi első demonstratív keresztre feszítések jezsuita áldozatai Japánban, mint a 20. század közepének naiv önkéntese az ateista Szovjetunióban. Míg az 1917-es februári orosz forradalmat követően megalakult ideiglenes kormány teljes vallásszabadságot ígért, Lenin az októberi (november 7-i) puccs után harcot hirdetett a vallás ellen, kijelentve, hogy „akkora csapást kell mérni az egyházra, hogy legalább ötven évig ne térhessen magához”.

Közvetlenül az első világháború előtt tizenkét római katolikus egyházmegye létezett Oroszországban, ezek közül ténylegesen orosz földön öt, a maradék hét pedig a Visztula menti határterületen. Az utóbbi a mahiljovi érsekséghez tartozott, ahol 1 160 000 katolikus hívő élt 400 pappal és öt papnevelő intézettel. Egyes források szerint ekkor az egész országban a katolikus egyház híveinek száma kb. ötmillió, a papoké pedig 2194 volt. 1925-ben már egyetlen egyházmegye élén sem állt püspök, a mahiljovi érsekség területén csak 227 ezren merték magukat hívőnek vallani, a korábbi 400 helyett már csak 88 pap szolgálta a híveket (a többit vagy kivégezték, vagy börtönbe zárták, vagy külföldre kényszerítették). 1935-ben a Szovjetunió egész területén 16 katolikus pap volt szolgálatban, a nagy sztálini tisztogatás után pedig már csak két katolikus templom működhetett, elsősorban a külföldi diplomaták számára, Moszkvában és Leningrádban.

Az Egyház feje, XI. Piusz pápa megbízta berlini nunciusát, Pacelli bíborost (a későbbi XII. Piusz pápát), hogy vegye fel a kapcsolatot a szovjet kormánnyal, s próbálja meg elérni az egyházüldözés megszüntetését. Pacelli három alkalommal tárgyalt titokban Csicserin külügyi népbiztossal, de eredménytelenül. Ezek után XI. Piusz bejelentette a szándékát, hogy orosz kollégiumot alapít Rómában, és a Rerum Orientalium kezdetű enciklikájával arra buzdította a püspököket, valamint a szerzetesrendi elöljárókat, hogy küldjenek diákokat az intézménybe, olyan bátor kispapokat, akik vállalkoznak a bizánci-szláv rítus elsajátítására és arra, hogy jó felkészültséggel Oroszországban végezzenek térítő munkát. Külön levelet intézett a jezsuitákhoz, amelyben kérte „jezsuita fiait”, lépjenek be az új római kollégiumba. Így lett a hivatalosan 1929-ben alapított és Kis Szent Terézről elnevezett Pápai Orosz Kollégium, röviden Collegium Russicum hallgatója Walter Ciszek. Innen került 1938 végén Kelet-Lengyelországba, Albertynbe, ahol nem túl hosszú ideig lehetett a jezsuita misszió tagja, mert október 17-én a Vörös Hadsereg megszállta a kisvárost. Ezért is döntött úgy, hogy önként megy…

„Ahogy nap mint nap dolgoztam a táborokban, újra meg újra megköszöntem Istennek azt a szörnyűséges tisztulási időszakot, amelyen a Lubjankán mentem keresztül, s amelynek az volt a célja, hogy szolgálni tudjam ezeket a megkínzott embereket.” ̶  szólnak a hivatásában kitartó, szerzetesi karizmájához hű pap szavai. 1963. október 12-én térhetett vissza az Egyesült Államokba két szovjet kémért cserébe. Ennyit ért egy pap a hruscsovi enyhülés időszakában.

A Sztálin alatt elhurcolt honfitársaink élete nem ért semmit – csak számadatok voltak. Jó, hogy van Gulag-emlékmű Budapesten a Belvárosban és Óbudán, jó, hogy volt Gulag-emlékév és jó, hogy van emléknap. A többszázezer elrabolt magyar áldozat, köztük az iskolapadból épphogy kikerült lányok, fiatal terhes anyák története az átélt szenvedések hatalmas, megrázóan őszinte lelki tanítását adják nekünk emlékezőknek és emlékeztetőknek. A legnagyobb emlékeztető, egyben szemtanú áldozat és túlélő, Szolzsenyicin december 11-én lenne száz éves. Nagyszabású munkáját, a Nobel-díjjal jutalmazott Gulag-szigetvilágot ő maga nem tartotta igazi irodalmi műnek. Ereje abban rejlett, hogy 1973-as decemberi megjelenésével csapás jelentett a Szovjetunió tekintélyének, mert végérvényesen bizonyította, hogy az elnyomás, a rettegés, a kényszermunka és a terror nem a rendszer bódult félresiklása, hanem szerves része, alapvető politikai módszere. Kötelességünk emlékeztetni rá.

 

(Kép forrása: itt)