„Az auschwitzi táborba kerülni annyi, mint meghalni.”                                                                                                                                                                                                            Janusz Pogonowski

 

Rónai Ernő a fenti címmel saját kiadásában jelentette meg 1947-ben dokumentumregényét, a „szomorúság könyvét”. Tudta, miről ír: előbb megtapasztalta a szibériai hadifogságot, majd soha nem látott és el nem képzelt szenvedésözönt élt át Hitler birodalmában. 62 kilóval vitték el, 42-vel tért haza – és kiütéses tífusszal. Az orosz hadifogság szerinte minden fájdalmával együtt „valóságos szüreti mulatság” volt ahhoz képest, amit Dachau egyik melléktáborában, Türkheimben élt át. A türkheimi volt koncentrációs tábor magyar foglyainak névjegyzéke, három gépelt irat, korabeli kéziratos kiegészítésekkel, pótlásokkal ma becses és ritka kordokumentum – sokat fizetnek érte a műtárgypiacon(!), ahogy a náci ereklyékért is(!?). A lelkiismeret manapság is ritkán mozdul.

Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. A szimbolikussá vált auschwitzi haláltábort ezen a napon szabadították fel, de addig több mint egymillió férfi, nő és gyermek végezte be ott a földi életét.


A nácik 1945. január 17-én megkezdték a zsidó foglyok evakuálását Auschwitzból. Az utolsó létszámellenőrzés adatai szerint 10 030 fő maradt a főtáborban, 11 102 zsidó Birkenauban, 10 381 nő a birkenaui női táborban és 10 233 fő a monowitzi melléktáborban. Ez az a hónap, amikor a szövetséges expedíciós haderő létrehozza a Háborús Bűnösök és Biztonsági Gyanúsítottak Központi Nyilvántartója (CROWCASS) nevű vizsgálócsoportot a náci bűnösök azonosítása és bíróság elé állítása érdekében. Budapesten január közepén még gőzerővel tombolnak a nyilasok, körülveszik a városmajori Zsidó Ortodox Kórházat, majd megkínoznak és megölnek 92 beteget, orvost és ápolót (egy ápoló kivételével mindenkit), amikor a Vörös Hadsereg áttöri a Visztulát. Mindeközben zajlik a magyar főváros felszabadítása (egyidejűleg a közelgő megszállás és kommunista hatalomátvétel előkészítése). A hónap végén 96 auschwitzi magyar zsidót, akik a golleschaui kőbányában dolgoztak, bezárnak két lepecsételt vagonba, amelyekre ráírják: „SS tulajdon”. A foglyok fele megfagy, miközben a vonat napokig céltalanul halad. Végül az ő sorsukat is Schindler oldja meg (mint Spielberg filmjében): átírja a menetlevelet. A célállomás a brünnlitzi Schindler-gyár lesz. Amikor a szovjetek január 27-én felszabadítják Auschwitzot, 7000 élő foglyot találnak, köztük Anna Frank édesapját. Találnak még 830 ezer női kabátot és ruhát, 348 ezer férfiöltönyt és több tonna emberi hajat.

Áldor Péter Első nap a csillaggal című rajza, 1944 (Terror Háza Múzeum)

Himmler birodalmi biztos irodájában 1940. április 27-én született döntés arról, hogy Auschwitzban koncentrációs tábort állítanak fel, amelynek élére Rudolf Hösst nevezik ki. A volt osztrák tüzérlaktanya területéhez a Lengyel Dohánymonopólium épületeit is hozzácsatolták. Először a helyőrségi templomról szedték le a keresztet, majd a szentélyt a vízvezeték-szereléshez szükséges anyagraktárrá alakították át. A táborrá történő átváltoztatás még folyt, amikor 1940. június 14-én az első, 728 embert szállító szerelvény megérkezett. Az akkor még nem marhavagonokból álló vonatnak az a Janusz Pogonowski is kényszerutasa volt, akit nevelőanyjához és nagynénjéhez írt, kicsempészett leveleiről ismert meg a világ. És aki nem érte meg a tábor felszabadítását, mert 1943. július 19-én, három sorstársuk sikeres szökése megtorlásaként, tizenegy társával együtt felakasztották. Nem volt még 18, amikor idekerült és alig volt 21, amikor tüntetően kirúgta maga alól a zsámolyt. Hogy a többiek ne követhessék a példáját, a hóhérok gyorsan kirántották mindük alól a lábtámaszokat, így Höss ítélet-felolvasása elmaradt.

1945. május 9-én XII. Piusz pápa a Vatikáni Rádióban hálaadó imát mondott a megpróbáltatások befejeződéséért és közbenjáró imádságot a halottak millióiért. Majd a népeket figyelmeztette: „A háború a romok káoszát hagyta maga mögött, olyan anyagi és erkölcsi romokét, amilyeneket a világ még sohasem látott történelme során.”

Pinchas Lapide teológus és vallástudós, akinek munkássága középpontjában a zsidó-keresztény párbeszéd áll, 1967-ben megjelent kiváló könyve (Three Popes and Jews) szerint a teljes katolikus egyház 700-850 ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól. Ma már az is tudható, hogy a KGB lejárató akciója volt a hírhedt Helytartó darab XII. Piuszról, mint akinek fontosabbak voltak a Vatikán kincsei Hitler áldozatainál.

„Újra megfontoltam, hogy kiátkozom a nácikat, hogy a világ előtt vádolhassam meg a zsidógyilkosságok bestialitását. Sok könny és ima után azonban beláttam, hogy a tiltakozás nem használna az üldözötteknek, sőt, a zsidók sorsát tovább nehezítené.” – látta be 1942 októberében. Joachim von Ribbentrop a nürnbergi per alatt tett vallomásában elmondta, hogy a pápa annyi beadvánnyal bombázta a német külügyminisztériumot, hogy azokkal „egész irattárakat lehetett volna megtölteni”. Utolsó diplomáciai próbálkozásként, 1943. június 21-én a német nunciust Hitler nyári rezidenciájára küldte tárgyalni. A pápai követ, Cesare Orsenigo erről így számolt be: „Fontos megbízatásomban Berchtesgadenbe repültem. Hitler vezér és kancellár fogadott, amint azonban felhoztam a zsidó és zsidóság témát, Hitler elfordult, odament az ablakhoz, és ujjaival az üvegen dobolni kezdett. Elképzelheti, milyen kínosan éreztem magam, amikor úgy kellett előadnom szándékomat, hogy beszélgetőpartnerem nekem háttal áll. Mégis megtettem. Ekkor Hitler hirtelen megfordult, odament az asztalhoz, amelyen egy pohár víz állt, megragadta a poharat és dühösen a padlóhoz vágta. Ezzel az igencsak diplomatikus gesztussal küldetésemet befejezettnek és sajnos elutasítottnak tekintettem.”

Ő volt az is, aki a háború elkerülése érdekében 1939. május 4-én átadta Adolf Hitlernek XII. Piusz öthatalmi (német, francia, brit, olasz, lengyel) értekezlet összehívására szóló javaslatát, de Hitler elutasította  ̶  és a többi fél sem törte magát. (Ahogy elnézték és belügynek tekintették a megelőző évek állami német zsidóüldézését és az első táborok felállítását, és ahogy szemet hunytak a szovjet állami táborrendszer akkorra már két évtizedes működése felett is. Utóbbiról a húszas évek elején értesültek a Szolovki-szigetekről megszökött rab elbeszélésből.)

Hazánkban az apostoli nuncius, Angelo Rotta október 15-e után a diplomáciai szokásokon túllépve, felkereste az új külügyminisztert, báró Kemény Gábort, hogy „nagy mérsékletre” figyelmeztesse. Október 21-én több mint kétórás eszmecserét folytatott Szálasival, aki megígérte, hogy sem deportálásra, sem a zsidók megsemmisítésére nem kerül sor, helyette „csak” annyit akart, hogy a zsidók dolgozzanak Magyarországért  ̶  munkaszolgálatban. Aztán következtek a nunciatúra és a semleges hatalmak képviselőinek közös jegyzékei Szálasihoz, majd a városmajori gyilkosságsorozat… A pesti oldal nyilasházai közül a legtöbb gyilkosság az Andrássy úti Hűség háza udvarán történt. Itt élte ki magát a nyilasok egyik legelvetemültebb hóhéra, Megadja József. Valamiért a karácsony utáni napokban „dolgoztak” a legintenzívebben; ekkor volt itt a legtöbb félholtra vert üldözött.

Mary Fulbrook történészi sebészkés alá veszi a kollektív emlékezet, a kollektív bűntudat vagy a másik véglet, a bűntudattól mentes politikai kultúra összes látható, gyógyuló és felszakadni nem akaró sérüléseit. Mi, akik a „kései születés kegyelmében” (Helmut Kohl) részesültünk, múltról szóló nyilvános diskurzusainkon túl figyelnünk kell az „új” értelmezések nélküli valódi emlékekre, a kollektív irányzatoktól mentes összegyűjtött (collected) emlékezetre. Mert néha jobb és elegendő a tiszta forrásokhoz, az eseményekkel egyidőben vagy közvetlenül utánuk keletkezett leírásokhoz fordulni. Olyanokhoz, mint az Örök szégyen.

Három évvel ezelőtt, 2015-ben Auschwitz könyvelőjét bűnösnek találták 300 ezer magyar áldozat meggyilkolásában való bűnsegélyben. Oskar Gröning kétéves auschwitzi szolgálata alatt zajlott az 57 napos ún. magyar akció. A tárgyalás tanulsága és a túlélők vallomásai megerősítik: egyikük sem maradt ugyanaz az ember Auschwitz után. „Anyám a történtek után soha többé nem volt képes lezuhanyozni.” – vallotta a nem egészen egy kilóval Auschwitzban született Angéla.

Gröninget négy évre ítélték. Ezzel az iparszerű gyilkolásra berendezkedett náci megsemmisítő táborok személyzetét is utolérte a földi igazságszolgáltatás. Már nem csak a konkrét gyilkosságot elkövetőket lehet büntetni. Nem az a fontos, hogy a 94 éves ember tényleg börtönbe került-e és kitöltötte-e a büntetését (2018 márciusában elhunyt), hanem az, hogy láncszem volt a gépezetben, amely kellett a működéshez és a „csúcsra járatott teljesítményhez”. Olyanhoz, amellyel naponta 10-12 ezer embert öltek meg: 8-10 ezret a folyton érkező utánpótlásból, 2-3 ezret a táborokban lévő foglyokból. Csillagok a máglyán. 

Az Auschwitz-Birkenau Emlékhely és Múzeum látogatottsága rekordot döntött tavaly. A 2 millió 152 ezer látogató több mint egyharmada lengyel, brit és amerikai volt. Majd az olaszok, spanyolok és németek következnek. Utánuk az izraeliek, csehek és svédek. A portugál látogatók száma nőtt a legdinamikusabban, a kínaiaké némileg visszaesett. Magyarokat nem említ a statisztika 2018-ban. Szégyen.

Rónai Ernő bevezetőjében ezt írja: „Ne vegye kezébe ezt a könyvet, aki elfogult embertársaival szemben; aki vallási türelmetlenségben szenved, aki közömbös mások szenvedési iránt, és nem érdekli semmi más, mint a saját élete.”  Vajon túlléptünk ezen? Az árát már megfizettük. A tanítás ideje jött el…

   

A fenti írás az alábbi művek, szaktörténészi munkák és összefoglalók alapján készült: 

A Holokauszt Krónikája. Park Könyvkiadó. Budapest, 2004.

Fulbrook, Mary: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Helikon Kiadó. 2001.

Hesemann, Michael: A pápa, aki szembeszállt Hitlerrel. XII. Piuszról – ferdítések nélkül. Magyar Nyugat Könyvkiadó. 2013.

Kovács István: Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél. Magyar Napló. Budapest, 2012.

Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről. Officina. 1946.

Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina. 1946.

Sándor Zsuzsa: Az auschwitzi könyvelő. Oskar Gröning pere. Corvina. 2016.