Két arcpuszi közben, őszinte aggodalommal a hangjában egy igazán kedves ismerősöm a minap megkérdezte: nem unod még ezt a témát? Mármint a sok tragikus sorsot, nyomorúságot, veszteséget. Úgysem lehet már a múlttal mit kezdeni, próbálta később kozmetikázni szavait. A végtelen foglyai című kötetem második kiadására utalt, amelyben az 1945-ben kényszermunkára a Szovjetunióba elhurcolt fiatal lányok, asszonyok és férfitársaik sorsát követtem. A kérdésen voltaképp megsértődhettem volna, de inkább arra volt jó, hogy visszarepítsen a közelmúltba, a rendszerváltoztatás előtti forrongó, szép időkbe. Hiszen azóta, hogy könyvem első szereplőivel találkoztam, három évtized telt el. 1989-ben jártunk. A jurtaszínházas, tüntetéses Budapesten azt hittük, csak itt a fővárosban érezni, hogy valami hamarosan véget ér. Hogy az ország más tájain is eszmélni kezdenek a közéleti szereplést nem ismerő hétköznapi emberek, arra egy váratlan találkozás döbbentett rá. Hatvanas éveit taposó parasztember keresett meg az akkori Nők Lapja szerkesztőségében. Az egyik kelet-magyarországi településről, Rakamazról érkezett. Földijei azzal bízták meg, vegyen rá, utazzak el hozzájuk, mert többen el szeretnék mondani életük történetét. Húzódoztam, Rakamaz messze van, élettörténetekből pedig volt már nekem elég. Nem ismertem fel rögtön, milyen kivételes és megtisztelő feladatot bíznának rám.


 Ártatlan fiatalok elhurcolása? Kényszermunka a mintának tekintett Szovjetunióban? S erről egy családoknak szóló magazinban szeretnének beszélni, a divat, a lelki posta és más könnyű témák mellett? Miért ezt a fórumot választották? – kérdeztem tőlük. Rengetegen olvassák – ez volt a válasz. Kezdtem élvezni a helyzetet, hogy néhány hónappal korábban talán kirázta volna a hideg a főnökséget egy ilyen témától, most meg bíztatnak, ha hiteles az írás, nincs akadálya a megjelenésnek.

Meghívóim ösztönösen megérezték, jó hírvivő lesz a lap. A mintegy negyven oldalt kitevő riportsorozat megjelenése után, az ország csaknem minden tájáról özönlöttek a sorstörténetek. Én pedig megtapasztalhattam, milyen lelki megkönnyebbülést jelentett nőknek és férfiaknak, hogy félelem nélkül mesélhették el már felnőtt gyermekeiknek, unokáiknak, hogyan rabolták meg fiatalságukat. Hisz már nem járt ezért fekete pont a munkahelyi minősítésben, kétértelmű megjegyzés a falubeli szomszédoktól. Megszabadultak attól a furcsa érzéstől, azoktól az ostoba előítéletektől, amelyeket a hatalom keltett fel környezetükben. Hogy valamiért szégyenkezniük kell, biztosan csináltak valamit... Csodálatos volt felfedezni, amint a veszteségeik, a borzalmak felidézése mellett kibomlott asszonyi büszkeségük. Többször ismételték: miután hazatértünk, azt hittük, hogy a velünk történtek után nem lesz ép nő belőlünk. De talpon maradtunk, és lett családunk is!     

Az egyik Gulág-táborban született rakamazi kislány

A mai, gyakran önkontrollt nem ismerő, a legintimebb emberi viszonyokat pőrén kitárgyaló médiavilágban talán megmosolyogtató, ha arra utalok, milyen értéket jelentett nekem is mindez. Hisz nálam jóval idősebb férfiak és nők  fiatalságuk legféltettebb érzéseit osztották meg velem. Beavattak abba, hogyan tudták összekaparni emberi, női méltóságuk maradványait. Nem kozmetikázták, milyen fortélyokra és megalázkodásokra volt szükségük, hogy a felszínen tudjanak maradni a hazai, ideológiájában és társadalmi berendezkedésben számukra idegen környezetben. Gondoljunk bele, mit jelentett újra meg újra lekörmölni a Kádár titkárságnak szóló leveleket, könyörögni, hogy a Szovjetunióban eltöltött időt legyenek oly kegyesek beszámítani nyomorúságos nyugdíjukba! Eközben ellenséges társadalmi közegben éltek, csak önmagukra támaszkodhattak. Szerencsésebb esetben társukra, a hozzájuk legközelebb állók megértése adott erőt, bár sok esetben őket is meg akarták kímélni fájdalmuktól.

Miképp lehet, hogy így tudnak mosolyogni és ragaszkodni egy olyan hazához, amely - mint fogalmaztak - eladta őket? Többször álltunk meg e kérdésnél a beszélgetések közben. Az úgynevezett szerencsén kívül, amelyre ugye nincs magyarázat, annak volt nagyobb esélye a túlélésre, akinek lelkileg volt mibe kapaszkodnia. Az istenhitet, a paraszti és polgári lét generációknak továbbadott hagyományait, a szülőföldhöz és a családhoz való kötődést a pokol tornácán sem sikerült kiölni belőlük. Egyeseknek az jelentett kapaszkodót, hogy hírt akartak vinni a vonatúton meghalt és a későbbi, a táborokban a tömegsírokba hányt társaikról. Így születtek a büntetéssel fenyegető, titkos feljegyzések, amelyek segítségével ma képet kaphatunk arról, egy-egy faluban hány árva maradt az elhurcoltak után, így kerülhettek az elhunytak nevei falusi emléktáblákra. Miért őrizték évtizedekig a tilalmas papírokat? Hisz láthatták, nincs semmi remény arra, hogy nyilvánosságra kerüljenek – kérdeztem nem egyszer. Ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, úgy tapasztaltam meg, hogy ez ösztönös cselekedet volt, a Rákosi és Kádár éra alatt elfojtott igazságvágy nem engedte, hogy elégessék, kidobják ezeket is. Pedig ezt látták maguk körül, hisz annyian váltak meg ekkoriban a családjukkal összefüggő múlt megannyi írásos és tárgyi emlékétől.

A sokáig tudatuk mélyére szorított, látott vagy személyesen átélt események mellett egyre gyakrabban osztották meg velem a férfi és a női lét finom, esendő történeteit, olyan emlékeket, amelyeket addig senkinek nem mondtak el. Dunapentelén egy fiók mélyéről előkerült egy papírból sodort rózsa, szárán néhány elmosódott cirill betű. A Liszicsanksz nevű láger melletti faluban sodorta egy Éva nevű tizenkilenc éves lánynak egy Valentin nevű orosz fiú. A tábor drótkerítésén adta át neki. Hozott előtte mást is, krumplit, főtt kukoricát, egyszer lepényt is. Néhány szót már értettek a másik nyelvén. Valentin hajtogatta, ha véget ér a háború, elveszi Évát feleségül. Aztán a fiú többé nem jött a kerítéshez. Amikor már béke volt Európában, a táborból ki lehetett menni a faluba. Éva messziről látta, hogy Valentint egy taligafélén tolják. Aknára lépett…

Magam előtt látom a dereshajú, erős férfiembert, aki a könnyeit törölgeti. Menyasszonyával egy nappal az elhurcoltatásuk előtt esküdtek örök hűséget egymásnak. Tele volt a templom. A nászéjszakájukon törték rájuk a policok az ajtót, feleségét az egyik, őt a másik vagonba hajtották. Mezítelenül, röhögő katonák között látta viszont asszonyát az úgynevezett fertőtlenítő barakkban. Véletlenül történt, aznap őt osztották be oda vízhordónak…

1989 óta az idő magával vitte azok többségét, akikkel akkoriban a sors összehozott, bár kegyes módon még mindig vannak új találkozásaim. Így esett nemrégiben, hogy Marika, a 92 éves, még most is szép és tevékeny asszony Rakamazon előhívta azt az emlékét, amelyik máig a legjobban fáj neki. Sikerült megszöknie a helyi gyűjtőhelyről. Kérte a falubelieket, bújtassák el. Ehelyett feladták, érte jöttek és ostorral hajtották végig az utcán a rokonai és az ismerősök szemeláttára… Ami később rá és a többiekre várt, ahhoz mérve mindez „semmiségnek tűnhet”, de én tökéletesen értettem mindazt a fájdalmat és ártatlanságot, ami az emlék mögött meghúzódott.

Előttem van egy másik jelenet is 2017 tavaszáról, ahogyan Nyíregyházán sorstársa sírva, nevetve fogadott, hogy még megadatott viszont látnunk egymást. Megmutatta a dobozt, amelyben falusi szokás szerint összekészítette az utolsó útra szánt öltözetét. Benne volt az a kis feszület, amely az itthoni gyűjtőhelytől hazatéréséig kísérte. Bizony, hetvenkét éve ennek.

Megértem, ha valaki unja a „régi” szörnyűségeket, hiszen az újfajtákkal kell valamit kezdenie. Örülök annak is, hogy a gulagbolygó történeteinek némelyike a jólétben és biztonságban felnőtt nemzedéknek legfeljebb érdekes mese. Bár utóbb, a könyvheti események kapcsán olyan fiatalokkal is találkoztam, akik most döbbentek rá, hogy a könyv témája saját családjukat is érinti. Egyikőjük dédnagyanyja a halála előtt mesélt neki erről. Másikuk a régi fényképalbumok digitalizálása közben kérdezősködni kezdett, miért hiányoznak évek és események a lapok közül? Egy nálam fiatalabb kolleganőm mélyen megrendült, amikor felmenője idevágó feljegyzéseivel szembesült. Nemcsak a tartalma miatt, hanem azért, mert átérezte, milyen erőfeszítés és teher lehetett mindezzel együtt, méltósággal élni. E nemzedék megrabolt fiatalságát, egészségét és a rájuk szabott dupla büntetést már nem lehet semmissé tenni. Amit tehetünk, a tisztelet megadása, a velük történtek megismerése és megismertetése. A papírrózsa üzenetének továbbadása, a fényképalbumból hiányzó oldalak okának megértése, a régi családi levelezés böngészése segíthet átfogóbban látni honnan hova jutottunk. Biztos vagyok benne, eközben annyi mindennel találkozhatnak, hogy mindez aligha lehet unalmas.  

 

(A végtelen foglyai címmel májusban jelent meg a szerző kötete a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kiadásában. A közölt fotó a kötetből származik, és a rajta szereplő személy bocsátotta rendelkezésünkre. – A szerk.)