„Inkább bíznám az Egyesült Államok kormányát
a bostoni telefonkönyvben szereplő első négyszáz emberre,
mint a Harvard bármelyik karára.”

William F. Buckley, Jr.

 

 

Március végén petíció jelent meg a Népszavában Tiltakozás az ’56-os Intézet eljárása ellen címmel. Az ívet – ahogy ilyenkor mondani szokás – neves értelmiségiek írták alá, önmeghatározásuk szerint „a hazai tudományos élet résztvevői, kutatók és oktatók”. Az efféle csoportokról Georges Soreltől a következőket tudjuk: „Az értelmiségiek korántsem olyan emberek, akik gondolkodnak: olyan emberek ők, akik hivatásszerűen foglalkoznak a gondolkodással, és akik e foglalkozás előkelő volta címén főúri fizetést zsebelnek be.”

A magyarázat szerint az elkeseredett lépésre azért volt szükség, mert az Országos Széchényi Könyvtár osztályaként működő intézet négy munkatársát (név szerint: Rainer M. Jánost és feleségét, Sárközi Rékát, Eörsi Lászlót, valamint Ungváry Krisztiánt) „az intézményvezető fegyelmi büntetésben részesítette, amiért egy tudományos kérdésről nyilvánosan elmondták szakmai véleményüket.” Az eset egyébként még tavaly november 11-én történt. Az értelmiség értelmezése szerint a büntetést azért kapták, mert „kifejtették abbeli meggyőződésüket, hogy az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából köztereken elhelyezett plakátok egyikén nem az a személy látható, akinek neve a plakáton fel van tüntetve.” Ezzel szemben az írásbeli figyelmeztetés azzal indokolja a megintést, hogy az érintettek anyaintézményük sajtóosztályának engedélye nélkül nyilatkoztak álláspontjukról. Nyilván azt gondolták, hogy ők valamiért (talán mert értelmiségiek?) felülállnak azon a munkahelyi szabályzaton, amely mindenki másra érvényes.

A magukat „a magyar tudományos élet résztvevőiként” definiáló aláírók „különösen aggályosnak” és ijesztőnek tartják „a kutatói szabadság [ebbéli] megengedhetetlen korlátozását”, amely rögtön „a történelem legsötétebb korszakait idézi” fel számukra, ugyanis a megfeddésben részesülők szerintük csupán „szigorúan szakmai alapon szálltak vitába”, mégis kutatói és véleménynyilvánítási szabadságukon esett csorba, amikor – újfent értelmezésük szerint – egy közelebbről meg nem határozott kurzuséval nem egyező véleményt fejtettek ki. A dagályos moralizálás célja teljesen világos: csúsztatással zsarolni ki szimpátiát a munkahelyi fegyelem ellen vétőknek.

Ezt a látszólag igen egyszerű munkaügyi kérdést az helyezte politikai környezetbe, hogy az esethez képest igencsak megkésettnek nevezhető nyilatkozatot a liberális sajtó úgy interpretálta, mintha a figyelmeztetés minden bizonnyal csak az 1956-os Emlékév kormánybiztosának sugalmazására születhetett meg – noha azt napnál világosabban Tüske László, az OSZK főigazgatója szignálta.


Itt van az a pont, ahol több kérdést is fel kell tennünk:

1. November 11-étől március végéig mi (nem) történt? Miért kellett több mint négy hónapot várni, hogy a nem különösebben súlyos, belső munkahelyi vita napvilágra kerüljön?

2. A négy érintett közül miért csak egy ember, nevezetesen Ungváry Krisztián élt panasszal az eljárás ellen, aki ráadásul jelenleg nem a – munkahelye profiljába tartozó – forradalom és szabadságharc hőseinek azonosításával, hanem egyik cikke tanúsága szerint a Budapest 1944/45-ös ostromában részt vevő SS-tisztek kilétével foglalkozik. Továbbá: ezek szerint a másik három személy jogosnak tartja a fegyelmit?

3. Nem tudjuk meg, hogy kinek szól a tiltakozás, hacsak nem a Történelem Ítélőszéke a címzett, amint ez az értelmiség esetében többnyire lenni szokott. Nyilvánvaló, hogy ez a szándékos slendriánság vezetett a hírversenyben egyébként kérészéletű aktus sajtó általi tudatos félreértelmezéséhez. Az OSZK munkatársait ugyanis az intézmény vezetője, Tüske László rótta meg, aki viszont nem sietett a közvéleményt tájékoztatni, amint ez a kialakult helyzetben különben elvárható lehetett volna.

4. A petíció állításával szemben az osztály munkatársai korántsem csak szakmai kérdésben nyilvánítottak véleményt, hanem ezen jócskán túlmenően az egész ’56-os Emlékévről nyilatkoztak kritikusan. Mindez azért problémás, mert az Emlékbizottság állandó tagja Tüske László és az általa képviselt nemzeti intézmény; és ezért visszás, hogy az utóbbihoz tartozó munkatársak elmarasztaló véleményüknek adtak hangot, ráadásul mindenféle egyeztetés nélkül. Ki tud mutatni olyan munkahelyet, ahol ezt az inkorrektséget eltűrik?

5. Végezetül: a morális felháborodásukat mértéktelen szavakkal kifejezők az erkölcsi nyomásgyakorlásba kezdés előtt feltették-e maguknak azt a kérdést, hogy vajon az 1956-os Intézet munkatársai etikusan viselkedtek-e?

A fentiek érvényben hagyása mellett érdemes egy pillantást vetni a választott módszerre is, hiszen a petíciózás, nyíltlevél-szerkesztés és aláírásgyűjtés az értelmiség politikai nyomásgyakorlásának jól ismert eszköze. Hogy az értelmiség hatalomra kerülése milyen következményekhez vezethet, azt nemcsak a „liberalizmus” fogalmát egyszer és mindenkorra lejárató „filozófus (kis)királyok” honi kudarca bizonyítja (ld. SZDSZ), hanem Proudhon óvása is jelzi, amely úgy hangzik, hogy ha nem vigyáztok, „majd megtudjátok, milyen az a forradalom, melyet ügyvédek indítanak el, művészek visznek véghez, regényírók és költők vezetnek.” Jogos a gyanakvás, hiszen a XX. században bőséges tapasztalat gyűlt össze az „értelmiség terrorizmusáról” (Jean Sévilla).

A Dreyfus-ügytől a Charta ’77-ig terjed az az időszak, amikor az európai értelmiség megszólalása számított. Ez azonban manapság már nincsen így: különböző politikai és kulturális okok miatt az „írástudók” többé nem birtokolják a valóságértelmezés monopóliumát, következésképpen demonstrációik sem bírnak jelentőséggel. Ezt persze az aláírók is tudják, ezért igazi céljuk nem is a nyomásgyakorlás, hanem önnön identitásuk megőrzése. Azzal, hogy a liberális értelmiség (bár ebben a kontextusban e jelzős szerkezet nem több felesleges szószaporításnál) időnként körbe rajzolja magát, nem tesz mást, mint bizonyos ügyek mentén újra és újra megerősíti és igazolja saját közösségét. A cél tehát nem a tiltakozás vagy a nyomatékadás, hanem a csoportkohézió megerősítése.

A petíciózás jó ideje azonban a közösség összetartozás-tudatának megerősítésén túl a saját hely biztosítására is szolgál. Nem a világ, hanem inkább önmaga és társai előtt tesz ezzel bizonyságot az értelmiségi. Az efféle önlistázás lényege annak bizonygatása: „a pályán vagyok és véleményem van”. Olyan ez, mint a régi Szaknévsor-hirdetés szlogenje: „Aki kimarad, lemarad.” Ha egy kulturális antropológus vizsgálná ezt a helyzetet, minden bizonnyal ugyanazt állapítaná meg, mint bármelyik törzs esetében: a sámán táncra hív, amelyet az „ügy” indokol. Erre meghatározott szabályoknak engedelmeskedő rítus kezdődik, amelyben mindenki tudja a dolgát. A liberális értelmiség a hívó szóra (most épp Vásárhelyi Máriáéra) urbánus rituáléba kezd, körtáncában pedig unos-untalan ugyanazok vesznek részt. Mondj egy ügyet és nagy biztonsággal megmondom: kik tiltakoznak ellene!

Végső soron jó, hogy manapság bőven akad tiltakozni való, hiszen így az oly fontos önmeghatározás újra és újra alkalmat talál magának, és a jól ismert forgatókönyvnek engedve, költséghatékonyan lehet elvégezni a bensőséges közösségképzést. Ráadásul eközben a politikai preferenciák (liberális demokrácia, transzparencia, nyitottság) is veszélytelenül megfogalmazhatók a szekuláris–humanista metaértékek folytonos sulykolásával. Az értelmiség ennek révén újra és újra megerősíti hova- és összetartozását, ellenségképet konstruál, és minden esetben buzgón gyakorolja a moralizálás filantróp zsarnokságát. A petíció felhívása minduntalan az egyetemes szabadság nevében születik, a legkisebb ügyecskéből (akárcsak ez a mostani) is univerzális erkölcsi kérdést csinál, és soha nem adja lejjebb valamiféle diktatúra elleni tiltakozásnál. Zavaró morális izgatottságának fedezetét az értelmiség – ki tudja, ki által adományozott s elismert – „erkölcsi tőkéjének” védelmezése biztosítja.

Azt persze sohasem ismerik el, hogy a petíció nagyon is politikai célokat szolgál, noha ez tisztességesebb és bátrabb viselkedés lenne – kritikájuk mindig „szigorúan szakmai”, tiltakozásuk „objektív tények” és „tudományos igazságok” mentén történik, állandóan univerzális elveket képviselnek. Ez utóbbi összefügg azzal, hogy a petíciózók úgy viselkednek a politika világában, mintha az egyetemen volnának s ezzel mindkét szféra autonómiáját súlyosan megsértik. Úgy hiszik, hogy a listákon szereplők tudományos fokozata, MTA-tagsága, külföldi felsőoktatási tapasztalata, szakmai elismerése növeli politikai impakt-faktorukat (is). Mintha a politikai véleményt hitelesítené a tudományos ranglétrán elért hely és fordítva.

Ez a különben gyáva politikai viselkedés jónéhány kérdést felvet, mint például:

1. Mindenekelőtt: az évek óta közismert összetételben készülő petíciókat aláírók köre bővült-e az elmúlt évtizedekben? Van-e kinek átadni a rituálét, örökli-e valaki e nemes szokást? (Úgy látszik, a fiatalabbak inkább a népszavazással kísérletezgetnek mostanában.)

2. Töretlen-e a módszer népszerűsége, kellő mozgósító erővel bír?

3. Hatékony politikai eszköz-e az értelmiségi petíció? Hovatovább: sikerült-e vele elérni valaha is bármit?

4. Nem devalválja-e a petíciók értékét, ha túl gyakran nyúlnak ehhez az eszközhöz? Vagyis nem kell-e félni a petíciók elinflálódásától?

Miután a liberális értelmiség láthatóan továbbra is hisz választott eszközének érvényében – még annak ellenére is, hogy kevés kézzelfogható eredménye van –, nem ostobaság ott keresni a petíciózás értelmét, ahol eddig is tettük. Röviden: az értelmiség önmagának petíciózik. Ők maguk sem hisznek a sikerben (hiszen az aláírások mögött nincsen semmiféle erő, így politikailag sem értelmezhető), ami fontos, az a csoportképzés. Éppen ezért a petíció több mint pótcselekvés (persze, az is), hiszen aki rajta van a listán, az igazolja, hogy bent van a klubban. Minden hangos petíció ezen kívül valójában a köztudott ténymegállapítást hallgatja el: az értelmiség nem véleményformáló, nincs többé értelmezési monopóliuma, konstrukciói érvénytelenné váltak.

Marad az írogatás.