A kommunisták, ahol hatalomra jutottak, kizárólagosságra törekedtek és minden eszközzel gátolták, hogy a szabadság hívei politizáljanak. Akiket nem tudtak elhallgattatni, azokat üldözték, meggyilkolták, de legalábbis bebörtönözték. Amikor a kommunista rendszerek szétkorhadtak és összeomlottak, a letagadott politikai ellentétek a felszínre kerültek, a politika az addig rabbá tett nemzetek számára is szabaddá vált. A politikai élet új szereplői határozott értékrenddel és elkötelezettséggel hirdettek programot, vázolták fel jövőképeiket és kérték a szavazóból választóvá vált polgárok támogatását. A 21. század harmadik évtizede azonban a posztpolitika időszakának beköszöntével fenyeget bennünket. A politikát ellepték azok a szereplők, akiknek nincs szilárd értékrendjük, és azt hiszik, ezt hívják pragmatizmusnak. Ők azok, akik valójában szégyellik a politikát, a pártokat felesleges koloncoknak tartják és magukat inkább pártonkívüliként, pontosabban pártokon felül állóként, illetve civilként próbálják meg láttatni. Erkölcsi, politikai eszmerendszerhez nem kötődnek, nem rendelkeznek olyan meggyőződéssel, amelynek nevében a közösséget formálni kívánnák, ezért nem is akarnak elvekről, ideológiákról eszmét cserélni. Ha mégis erre kényszerülnek, beérik annak hangoztatásával, hogy ők antifasiszták, amiből egyértelműen következik, hogy mindenki, aki nem ők, az fasiszta, vagyis szalonképtelen. Következőleg szóba sem szabad állni velük, a vita, az érvek felsorakoztatása tehát értelemszerűen fel sem merülhet. Az ilyen „fasiszták” persze „szélsőjobboldaliak” és egyben antiszemiták is. Legalábbis objektíve, ahogy anno a bolsik mondták.


Ez azt jelentette, hogy bár konkrétan semmi nem utal rá, hogy azok lennének, de miután puszta létükkel a haladás ellenségeit erősítik, valójában, vagyis objektíven, ők is ellenségek. A mai fősodor ugyanezt a taktikát alkalmazza. A posztpolitika képviselői ugyanis politikai érvek helyett moralizálnak, és szentimentális érzelgősségükkel pózolnak a nyilvánosság előtt. Célcsoportjuk és egyben fő támogatójuk a megmondóembereknek az  a szűk köre, amely az elitre és azon belül is elsősorban a szakértőkre és az általuk uralt médiumokra korlátozódik. Taleb szerint ők azok, akiknek a legfőbb teljesítménye abból áll, hogy meg tudják oldani azokat a vizsgateszteket, amelyeket a hozzájuk hasonlók írnak. A politikamentessé tett világban mindent felülír ennek az elitnek a folyamatos zajongása, amivel ötlettelenségét és sekélyességét kívánja palástolni. Ők azok, akik minden kérdésben eligazítanak bennünket, mert mindenhez értenek, legyen szó a gazdasági növekedésről, a fosszilis energiáról, a gyermeknevelésről, vagy a bütyök ápolásáról. 

Nyugat-Európa tele van olyan politikusokkal, akiket egy halott kisfiú fotója nem csak nyilvános könnyezésre késztet, de végiggondolatlan intézkedésekre is sarkall. A 2015-ben kezdődő népvándorlási hullám brutális következményeiről hihetetlenül viszolyogtató, moralizáló szemfényvesztéssel próbálták elterelni a figyelmünket. Miközben milliós, ellenőrizetlen, beazonosítatlan, harcedzett, katonakorú migráns tömegek zúdultak rá Európára, azzal a nyilvánvaló hazugsággal próbáltak áltatni minket, hogy beengedésük, ami súlyos konzekvenciákkal járó politikai döntés volt, pusztán emberbaráti gesztus. Szakértőik és médiájuk, civil segítőikkel együtt szakmányban hazudtak arról, hogy az életükért futó szír menekültek megsegítéséről van csupán szó, közülük is elsősorban a könnyes szemű, ártatlan gyermekek és terhes anyák megmentéséről. A politikában azonban, akárcsak az életben, mindenért fizetni kell. Aki krízishelyzetben taktikai, hatalomtechnikai szempontok alapján dönt, és ezzel felülírja meggyőződését, és értékrendjével összeegyeztethetetlen intézkedést hoz, elveszti az arcát és politikailag sem élheti túl. Így járt David Cameron, aki pártján belüli befolyásának növeléséért írta ki a Brexitről szóló népszavazást. Ilyen Angela Merkel német kancellár, aki hatalomtechnikai okokból milliós ellenőrizetlen, vagyis illegális migránst engedett be az országába, és így Európába, és ugyancsak emiatt adott zöld utat a melegházasság legalizálásának is. Nem vette észre, hogy miközben politikai riválisaitól elszívja a levegőt, ő maga kontúr nélkülivé válik és elveszti az arcát. Mára már senki nem tudja megmondani, ő és pártja milyen értékrendet vall, miben hisz és miben nem. A kereszténységet felesleges koloncként rég kidobták már, a német népet egy multikulturális izére akarják lecserélni és olyan véleménydiktatúrát működtetnek, amit még az NDK-ban sem sikerült ilyen résmentesre tökéletesíteniük.

Üde kivétel ebben a reménytelenül álszent világban, és az álszentségben élenjáró Amerikai Egyesült Államokban, a jelenlegi amerikai elnök: Donald Trump, aki ki merte mondani: „A legszebb bennem az, hogy nagyon gazdag vagyok.” Ez az a mondás, ami igazi trollpolitikussá teszi Trumpot, aki arra vállalkozott, hogy mint Andersen meséjében a kislány, hangosan kimondja, amit mindenki lát és tud, vagyis, hogy a király meztelen. Ami esetünkben annyit tesz, hogy a posztfaktuális tényeken alapuló posztvalóságban élő elit zárt világán kívül is van élet, sőt a választók döntő többsége ott él. Ők azok, akiket a posztpolitika posztmodern relativizmusának eluralkodása előtt „népnek”, más szóval „választópolgároknak” neveztek, és akik a posztvalóságot menedzselő bürokratikus elit ténykedésének következményeit viselni, vagy pontosabban, elszenvedni kényszerülnek. Miközben ők a felelőtlen és átgondolatlan lépések, intézkedések hatásaival birkóznak, a magukat humanistának, együttérzőnek és az emberi jogok hőseinek tartó megmondóemberek folyamatosan önzőknek és rasszistáknak bélyegzik őket. Mert ők, akik az egyetemes emberi jogokért és az egyenlőségért folytatott küzdelem letéteményesei, képtelenek palástolni, mennyire szánalmasnak és visszataszítónak tartanak mindenkit, akik nem ők. Ez a finnyásság jól passzol ahhoz a nihilizmushoz, amely ennek az elitnek a legfőbb iránytűjévé vált. Nem véletlenül állították célfüggvényük fókuszába, hogy az egyént mindenfajta kötöttségétől megszabadítsák, pontosabban megfosszák. Még a férfi női meghatározottságától is. A férfiatlanná, illetve nőietlenné sterilizált egyedek, akiket kiszakítanak családjaikból, lakóközösségeikből, elküldik szülőföldjeikről, kontinensükről, olyan atomizált zombikká válnak, akikre ennek a szakértői elitnek szüksége van ahhoz, hogy kénye kedve szerint irányíthassa őket. A haladóknak ezzel a jövőképével csak az a baj, amit a mondás tart: Ember tervez, Isten végez. Vagy, hogy az ateisták is értsék: ilyenkor jön a be nem tervezett, előre nem látott véletlen, a „fekete hattyú”, ami minden tervet felülír, és más pályára állítja az eseményeket.

Ilyen fekete hattyú a haladók számára a nemzeti kérdés. A marxisták az osztályharcot tekintették a 20. század legfontosabb történelemformáló erejének, és azt hirdették, hogy a nemzeti kérdés nem fontos többé. És bár a 20. század legfontosabb eszméje a nemzeti eszme maradt, ami végig megőrizte mozgósító erejét és véget vetett nem csak a brit és a szovjet birodalmaknak, de legyűrte a gyarmatosító hatalmakat is, a marxista iskolázottságú mai haladók továbbra is azzal álltatják magukat, hogy a nemzeti érzés, a nemzeti identitás nem számít, és szükségtelen számolni vele. Ezért aztán folyamatosan nyomják a nemzetállamokat felszámolni akaró projektjüket, aminek célja, hogy az Európai Unióból univerzális, nemzetek feletti birodalmat csináljanak, őshonos lakóit pedig multietnikai masszával váltsák fel. Közben vakok arra, hogy a flamand-vallon ellentétek szétfeszítik Belgiumot, Anglia és Spanyolország a szétesés szélén próbál egyensúlyozni. És a fiatal országokon belül is, Olaszországra és Németországra gondolok, fel-felüti a fejét az elkülönülés és leválás gondolata (Lombardia, Bajorország, Dél-Tirol). A török-görög ellentétekre Bulgárián, Cipruson belül nem is utalok. Ahogy a többi autonómia törekvésre sem, a nemzeti kisebbségek emberi és polgárjogainak helyzetére sem, mert a Lajtától keletre a haladók úgysem vetik a szemüket soha. A haladók leghaladóbbikai közé tartozó Németország kormányzására készülő német zöldek elnöke, Cem Özdemir szerint „a haza nem lehet egy kizárólagos fogalom, hanem befogadónak kell lennie”. Az ugyancsak haladó, szocialista német köztársasági elnök, Steinmeier válaszul az AFD „A mi hazánk, a mi országunk”, illetve a „Vegyük vissza a hazánkat” szlogenjeire szintén úgy reagált, hogy szerinte egy embernek több hazája is lehet, és újat is találhat. A csúcsot az a Katrin Göring-Eckardt zöldpárti politikus hódította meg (velük Merkelék koalíciós tárgyalásokat folytatnak) még 2015 novemberében, amikor özönlöttek Németországba azok az illegális migránsok, akiket korlátozás és ellenőrzés nélkül beinvitáltak. Azt bírta ugyanis mondani: „Országunk fiatalabb lesz. Színesebb is, talán mert vallásosabb lesz. Országunk drasztikusan meg fog változni. Örülök neki, mert ez országunkat jobb hellyé teheti.” Mindezt azzal tetézte, hogy szerinte Németország békésebb, toleránsabb, emancipáltabb és környezettudatosabb ország lesz a migránsok hatására. A hölgy a Nyugat haladó elitjének olyan öngyűlölő, csekély értelmű morálbajnoka, aki megtestesít mindent, ami ahhoz kell, hogy valaki a német, illetve az uniós elit dédelgetett kedvence lehessen. Mert amit mond, azzal az egész német, illetve uniós elit egyetért. Vele együtt ők is vallják, hogy Németország és a német nép eltűnése nem egy akkora ügy, hogy fenn kéne akadniuk rajta. De így van ezzel a nyugati haladók tábora is, egész európai kultúránkra vonatkoztatva. Mert bár van Németországban néhány jó dolog, amit érdemes megőrizni, mint például a működő szociális ellátórendszer, a fociválogatott vagy a Facebook cenzúra, de mivel az összes többi Mucsa és szégyellnivaló, ráadásul fehér, és mint ilyen rasszista, és örökre náci, így összességében nem kár érte.

Nem mintha nálunk nem lennének haladók. Itt van mindjárt Papp Réka Kinga, akik újabban teleszerepeli a balos médiát, annak ellenére, vagy talán épp azért, mert egymást követik botrányos kijelentései, mint például a Klubrádióban, 2017. július 30-án és az ismétlésben szeptember 24-én, ahol a pápákkal kapcsolatban Eddie Izzardot idézve oda nyilatkozott, hogyha egy pápa nem konkrétan állati nagy genyó, akkor már jó fej, sőt iszonyúan menő. Ezt tetézte az ATV-ben, ahol miután vitapartnerét leédesemezte, azt a költői kérdést tette fel nem meglepő állítása után: „Ha iszlamizálódik Európa, akkor Európa iszlám lesz. És akkor mi van?”  Mindezt egy hónapon belül! Ne izguljon senki, folyt. köv.

Ő is annak az elitnek (vicces, nem?) a sztárolt tagja, amelyiknek sikerült felülemelkednie a nemzeti kereteken, ahogy keresztény örökségét is már rég lazán hátrahagyta. Mi, akik erre még nem voltunk képesek, maradiak, és egyben ostobák vagyunk, hiszen nem értjük az idők szavát. Amit ők értenek. Ők, akik, ahogy azt a fent már idézett Taleb megállapította, tévedtek a sztálinizmus, a maoizmus történelmi megítélésében, a GMO-ban, Irak, Líbia, Szíria ügyében, a lobotómia kérdésében, a várostervezésben, a karbonhidrát diétában, a fogyasztógépekben, a magatartáskutatásban, a transzzsírok szerepében, a freudizmussal kapcsolatban, a portfolió elméletben, a lineáris regresszióban, a szalafizmusban. És a sor bármeddig folytatható. Meglepte őket a Szovjetunió összeomlása, arra meg főleg nem számítottak, hogy a nemzeti kérdés percek alatt darabokra szabdalja majd a szovjet birodalmat. Mint ahogy az is derült égből villámcsapásként érte őket, hogy a több százezer milliárd dolláros ingatlanbuborék, amit oly magabiztosan, oly busás javadalmakért fújtak évtizedeken keresztül, egyszer csak kipukkan. Ennek ellenére meg vannak róla győződve, hogy a mostani álláspontjuk helyes. Ennek az elitnek ugyanis az a legfőbb ismérve, hogy képes mindenről, mindig ugyanazt mondani, amit a többi hozzá hasonló, és sohasem okoz zavart a hasonszőrűeknek azzal, hogy bármiben is ellentmondjon nekik. Így aztán nem kell szembesülniük a tényekkel, és megtehetik, hogy semmibe veszik a valóságot. Ezért is szorgalmazza ez az elit a nemzetek felettit, akár annak iszlám formáját is, amit ők univerzálisnak hisznek, és nézi le a nemzetit. A nemzetek feletti, amiről ez az elit papol, egy annyira absztrakt dolog, hogy még senki, sehol nem próbálta ki (az iszlám változatából mi több mint másfélszáz éves ízelítőt kaptunk), de ami jó fog lenni akkor, ha végre sikerül az embert kulturálisan és nemileg is egyneműsíteni, vagyis eloldani végre nemzeti, családi és nemi meghatározottságától, ja és persze vallásos hitétől. Már ha keresztény. A muszlimokra ez értelemszerűen nem vonatkozik, mert az maga lenne a rasszizmus és az iszlámfóbia.

A politikát addig is a civilek kezébe kell adni, mert ők, a civil szakértők, például a Papp Réka Kinga félék, ahhoz is jobban értenek, és különben is a posztpolitika korszakában nincsen szükség politikusokra többé.

Örömmel jelentem a Nyugat haladóinak, hogyha más tekintetben megátalkodottan nacionalisták és beszűkülten populisták is vagyunk, a civilek szerepvállalásának kérdésében haladó ellenzékünk legjobbjai már felveszik a versenyt a nyugati megmondóelit legjobbjaival. Most, hogy a magát demokratikusnak hazudó, valójában ízig-vérig elitista ellenzék szokásos „Komámasszony, hol a főnök?” című körjátéka újra elkezdődött, hazánk fő királycsinálója kinyilvánította, hogy a politikát a civilekre kell bízni, mégpedig a szakértő civilekre. „Lehet jogász, orvos, tanár, akiről a szakmája azt mondja, hű, a mindenit, ez benne van az első tízben. Vagy civil – akár a Transparency Inernationalból vagy a Helsinki Bizottságból –, aki megküzdött már a hatalommal, tudja mit jelent a politika, és a választó is tudja, hogy ki ez a bátor és tisztességes ember.” Ezek a civilnek mondott szervezetek merő véletlenségből Soros György hálózatának legaktívabb tagjai közé tartoznak, külföldről fizetik őket és Soros György érdekeit szolgálják. Értjük, miért ajánlja őket Lengyel László, akinek állítása szerint az a dolga, hogy legyen árnyékkormány.(Nem lennék meglepve, ha a Pénzügykutató Zrt., Lengyel politikailag független munkahelye, amiről bárki, aki rámegy a honlapjukra azonnal meg is győződhet, támogatói között ott lenne Soros György is.)

Ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy miért pont Lengyel László dolga az árnyékkormány összeállítása és a civil szakértő miniszterelnök kiválasztása, az félreérti a helyzetet, és nem érti a haladókat. Lengyel ugyanis maga az elit, aki arra hivatott, hogy eligazítson minket, szánalmas bunkókat, és megossza velünk az észt, amiből nyilván csak nekik jutott az egyedfejlődés során.