„Mikor a nyirkos éjszakák novemberben-decemberben megfosztják az erdőt lombjaitól, azt gondolnók, hogy meghalt az élet. S mikor letaroljuk a tölgyest, s kitermeljük a fáját, úgy látszik, hogy nem a fáját, hanem a lelkét szaggatták, hasogatták szét a szekercék. De sem abban a novemberi-decemberi éjszakában nem halt meg az élet, sem abból a letarolt tölgyesből ki nem vész a jövendő tavasz, hanem a fölületről a mélységbe száll, és annak a letarolt tölgyesnek a gyökerei nem a korhadás kriptáiba, hanem egy új tavaszt megalapozó rétegek mélységeibe vonulnak, és biztosak vagyunk róla, hogy lesz élet, lesz virág, lesz szépség a földön megint!” És valóban: egyéni és közösségi tragédiáinkat elszenvedve hányszor vagyunk kénytelenek erőt meríteni újrakezdéseinkhez a természet csodálatos megújulásának példájából, ahogyan ezt Prohászka Ottokár is tette. Hányszor hisszük azt, hogy mindennek vége, mindent elveszítettünk, miközben az élet kíméletlenül megy tovább. A természet folytonos megújulása egyszerre ad erőt saját feltámadásainkhoz, s egyszerre figyelmeztet bennünket életünk kicsinységére és végességére. Minden új levél, minden friss hajtás, valamennyi kipattanó rügy élő, lüktető felkiáltójel: a megújulás és megmaradás kulcsa az élet továbbadásának Istentől kapott képességében van. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, a természet végtelenségével és hatalmas erejével való szembesülésünk nem jelenti azt, hogy lemondhatunk az alakításának jogáról, lehetőségéről. Az ember kiváltsága, hogy a maga képére alakítsa a környezetét, hogy kultúrtájat hozzon létre.

Prohászka szerint fennmaradásunk érdekében a Jóisten a természet legyőzésére kötelezett bennünket. A mai harcias környezetvédők számára szentségtörés az, amit a természettel együtt élő, gazdálkodó ember felismert: „a természetnek mondvacsinált s megtömjénezett racionalista tökéletességével s szentségével szemben áll a mi öntudatunk, melynek más a szentsége s más a tökéletessége, s ezek alapján mi sok esetben a természetnek nem legyezgetésére, hanem legyőzésére köteleztetünk. Sőt maga a világi s lelki kultúra is a természet fölött való uralkodásban, annak nemesítésében s tökéletesítésében áll. A természet nem szent, hanem ösztönös és nyers. A természet nem ember s nem emberi; nem is lehet az, hiszen az ember csak egy darabja a természetnek, kinek azonban a nagy természet feladataitól eltérő, új igényei, s új feladatai s egészen új távlatai vannak. Neki nem szabad nyersnek, ösztönösnek s kegyetlennek lennie. A természet vak s kemény, azt irányítani s mindenféleképpen enyhíteni kell. E fölé a vak, nyers, kegyetlen természet fölé mi egy új világot teremtünk, melyben az ember szerint módosított s a céljaira hasznosított természet mint kultúrvilág mutatkozik be.”


Ma éppen azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy éltek és járnak köztünk olyanok, akiknek azért adott talentumot és több terhet a Jóisten, hogy mások életére is hatást gyakorolva aktívan alakítsák természeti és társadalmi környezetüket. Akik meghazudtolva a természeti törvényeket, szavaikban, mindent átható tanításaikban, eleven alkotásaikban élnek tovább közöttünk s bennünk. Akiknek a bronzba öntött portréja csak egy jel, ami mögött meg kell keresni a művet. Prohászka szerint „ne akarjon s ne várjon az ember mindent a környezettől, hanem adjon magából is s vigyen bele valamit a világba. Hiszen az ember is részét képezi annak a nagy rendszernek, melyet világnak s természetnek hívunk; neki is vannak erői; ugyanazok a törvények illenek rá, a részre, melyek kormányozzák a természetet, azt a nagy egészet: következőleg az embernek önfegyelem, nemesbülés s átszellemülés által kell a természeten lendítenie. Az ember nem bábu, melyet a természet rángat, s nem paprikajancsi, mellyel az ösztön játszik. Tegyen tehát mindent, ami tőle telik; tegye meg a természettel szemben is kötelességét. Legyen aktív s ne csak passzív!”

Az aktív ember szellemi és fizikai alkotómunkája, a természeti és épített környezetet formáló ereje az alapja a világ fejlődésének. Prohászka nagysága abban is megmutatkozott, hogy a civilizációs, technikai, anyagi jellegű haladást nemhogy nem kifogásolta, hanem a fentiek jegyében egyfajta isteni szándéknak látta és láttatta. Éppen 100 esztendővel ezelőtt, a nagy háború befejezésekor így fogalmazott: „ezt a haladást s ezzel együtt a haladás iránti érdeklődést nem lehet kifogásolnunk, sőt természetesnek kell találnunk. E reális irányban fog haladni s újult erővel megindulni a világ főleg a háború után. Ha valamikor, hát most kell majd dolgoznunk, most teremtenünk s újjáalkotnunk. Veszteségeket szenvedtünk, melyeket nem lehet számokban kifejezni. Lerongyolódtunk s elgyengültünk s így nemcsak anyagi javakat kell teremtenünk, hanem a leromlott életerőt kell óvnunk s ápolnunk. Az egész nép kimerült, testileg s lelkileg rokkanttá lett. Mind e károkat termeléssel s ugyanakkor egyszersmind emberkíméléssel kell kipótolnunk. A munkának produktív munkának kell lennie, ugyanakkor pedig a leromlott és sokat szenvedett embernek pihenőt, otthont, boldogulást kell biztosítanunk.

„Tele van az ajkam csókkal, tele van a szájam ízzel, tele van a szívem vérrel, tele meg a lelkem tűzzel. Miséről jövök…” (Prohászka Ottokár: Napló).

Jobb élet, lakályosabb otthon, a »standard of life«-nak fokozatos emelése, ez végre is az Isten gondolata, aki azt akarta, hogy a földön az ember legyen az úr, s aki neki erre képességet adott, midőn őt egyre jobban kifejleszthető erőkkel megáldotta.”

Csodálkozunk tehát, hogy Prohászka életművét két irányból is erőteljes támadások érték, s érik mind a mai napig? A baloldal, s mára különösen a liberális értelmiség egyes tagjai – a jogosan felemlegetett, ugyanakkor a kontextusából kiragadott, ezáltal túldimenzionált zsidóellenessége mellett – két dolgot bizonyosan nem tudnak megbocsátani neki: egyrészt a szociáldemokrácia és az osztályharc kíméletlen és tűéles, intellektuálisan mélyen megalapozott kritikáját, valamint a haladásra, a technikai, társadalmi és kulturális változásokra, újításokra való nyitottságát. Azt a gondolkodására jellemző korszerűséget, ami rácáfol arra a baloldali toposzra, ami a keresztény konzervatívizmust minduntalan a maradisággal, a múltba fordulással, a fejlődés elvetésével vagy elítélésével akarja azonosítani. Ugyanakkor Prohászkának éppen az volt a tragédiája, hogy saját kora egyházi vezetőinek is megakadt a torkán a fehérvári főpap munkásságának több emblematikus darabja. A modernizmusnak hadat üzenő X. Pius pápa vezette Apostoli Szék 1911-ben elítélte és a tiltott könyvek jegyzékére helyezte három, az egyház korszerűsítését is szorgalmazó írását, s Prohászka minderről a hivatalos sajtóból szerzett tudomást. A sors iróniája, hogy a huszadik század első felének óriási hatású avantgárd költője Guillaume Apollinaire 1912-ben született nagyívű költeményében, az Égövben így írt Piusról: „Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába / A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa”.

Elek Imre szobrászművész alkotása

Mi, kései utódok mindezért vállaljuk a vitát, s megküzdünk Prohászka életművéért, tudva, hogy ami emberi, soha sem lehet teljes és tökéletes, de egykori püspökünk esetében a mérleg pozitív serpenyőjében ezerszer több van, mint a másik oldaliban. Ráadásul mai politikai küzdelmeinkhez is számos érvényes iránymutatást találhatunk nála, különösen is megvédendő keresztény kultúránkra vonatkozóan. Szerinte ugyanis az európai kultúra alapjait, gondolkozásunknak s érzéseinknek az alapelveit „az Evangélium adta, de a tudományos, gazdasági, állami, társadalmi fejlődés további szakaiban az Evangélium iránt változik az érzés s a befogadási képesség. Néha ez nagy, máskor meg alig van belőle, főleg amikor az érdeklődés egész az elkeseredésig földi célok elérésére irányul. Ilyenkor e belső kultúrának csendben kell tovább dolgozni, s meg kell várnia a maga idejét, tudván azt, hogy »még nem jött el az én órám« (Ján. 2., 4.), de azt is, hogy majd megjön.”

Úgy érezzük, éppen itt van az ideje.

 

(Elhangzott a kápolnásnyéki Halász-kastély kertjében 2018. október 12-én Elek Imre szobrászművész Prohászka-domborművének avatásakor. Az alkotást Prohászka Ottokár születésének 160. évfordulóján a Fejér megyei közéleti panteon részeként helyezte el a Velencei-tavi Kistérségért Alapítvány. Felavatta s megáldotta: Spányi Antal megyéspüspök.)