Beszólni kúl, menő, trendi, király, kafa, állat, pöpec és még sorolhatnám. Főleg, ha a papnak szólhatunk be, az még bizsergető is, mert érezzük, hogy tiltott terület. 2017 februárjában indult el a Szólj be a papnak! mozgalom három debreceni gyülekezet összefogásával. A kezdeményezés célja egyfajta „kocsmai evangelizáció”: alkalmat adni olyanok számára, akik nem járnak templomba vagy gyülekezetbe, de vannak kérdéseik a nagybetűsről, ezért a bevett egyházak képviselőivel saját biztos közegükben (kocsmák, kávéházak, fesztiválok) találkozhatnak, sőt bátran provokálhatják is őket.  A legutóbbi, az egyház és a szex témájában tartott budapesti vitaesten minden kérdező ingyensört kapott, akár a papírra írt kérdésért is. Azt tökéletesen értem, hogy a lelkes debreceni baráti társaság ötletéből kinőtt mozgalom, sőt mára már egyesület tagjai, szervezői miért hisznek egyre népszerűbb kezdeményezésük sikerében, azt viszont annál inkább nem, hogy az Anyaszentegyház papjai miért vesznek részt benne, rajta. Miért ülnek ki  a vendéglátóipari helyiség rögtönzött porondjára és miért válaszolnak az alkoholtól, a miliőtől felbátorodott fiatalok maszturbálással kapcsolatos kérdéseire? Mennyire használ a fiatalnak, ha erre eltérő választ ad a katolikus pap és az evangélikus lelkész? Ez tényleg közelebb visz bárkit Jézushoz? És tényleg olyan rossz a helyzet, hogy a 21. századi evangelizációnak ez lehet az egyik módja?


Nem felejtem el a szalézi tartományfőnök szavait, amikor az egyik fiatal megkereste, hogy beszélgessenek a hitről, ő meg elküldte azzal, hogy „az Egyház tanít, nem beszélget, majd ha ezt megérted, gyere vissza”. Pedig ő igazán tudja, hiszen mint minden szalézi a legvagányabb fiatalok igaz és jó útra vezetésére tette fel az életét. Mégsem áll le jófejkedni; tudja, miért szükséges a tekintély, a tisztelet, mitől van súlya a szavának. A jegyesoktatást sem kezdi el addig, amíg a két szerelmes fiatal arról beszél, hogy boldog akar lenni a másikkal és nem arról, hogy a másikat akarja boldoggá tenni.

Kétségtelen, hogy nem abban a korban élünk, amikor nemünktől függően kalapot emelünk vagy szemet lesütünk egy pap előtt, de hogy kocsmai pódiumbeszélgetéssé silányuljon a tanítás, hogy tálcáról válogathassanak a különböző keresztény felekezetek eltérő álláspontjai közül az amúgy hitkérdésekben tájékozatlan fiatalok, az minden jó szándék ellenére inkább távolít, mint közelít, felszínesít és nem mélyít. Korunk egyik kórtünete a betegítő jófejkedés, a vulgáris trollkodás, amelyek következménye a beszólás kultúrájának terjedése. A beszólás hangos, a kocsma zajos – Isten a csendet szereti, mert a hit csendben fogan.

Beszólni nem kúl, nem menő, nem király, hanem rendkívül tapintatlan, olykor bántó dolog, a társas érintkezés csődje. Erre felhívni, vicces és frappáns szlogennek vélni fiatalos, bocsánatos tévelygés. Ugyanakkor nem lehet nem meglátni a mozgalom mélyén rejlő hitterjesztő szándékot. Az eddigi debreceni, miskolci, budapesti, pécsi, szentendrei rendezvények telítettsége a kíváncsiságot és a nyitottságot jelzi. A fiatalok választ akarnak kapni létezésük alapvető és nagy kérdéseire. Életpéldák és példaképek kellenek nekik, valódi hitvallók  ̶  talán manapság sokkal jobban, mint bármikor. Horváth Árpád jezsuita atya arról értekezik szerzetesi magazinjuk, A Szív májusi számában, hogy a mai fiatal felnőttek jönnének a templomokba, csak éppen nem nagyon van, aki behívja őket.

Amikor az Egyház a húsvét utáni ötvenedik napon a nagy nyilvánosság elé lépett, a tanítványok ereje megsokszorozódott és kiáradt a higgadt értelem, a mindenhol jelen lévő élő lelkiismeret: a Szentlélek. Pünkösd hava, május bővelkedik hitet és reményt adó példaképekben, akiknek életét Jézus tanítása és a belőle forrásozó szeretet vezérelte. Életüket adták hitükért és a másik emberért: Boldog Brenner János, Boldog Salkaházi Sára, Boldog Scheffler János és Boldog Apor Vilmos. Ők nem békés Isten- és emberszolgálatukkal, hanem erőszakos diktatúrák alatti életáldozatukkal vívták ki az üdvözülést. Azok közé a 20. századi vértanúk közé tartoznak, akikről II. János Pál pápa azt mondta, hogy helytállásuk olyan erőforrást jelent hívőnek és hitetlennek egyaránt, amitől morális és mentális értelemben ma régiónk jobb állapotban van kontinensünk nyugati felénél. Érdemes lenne a fiatalok figyelmét rájuk is irányítani, tetteikről beszélni, beszélgetni, kultuszt teremteni köréjük, hogy egyszer majd a beszólási hóborttól megszabadult fiatal értse a boldogok nyelvét.

Értse, hogy miért mondta pünkösd szombati szentbeszédében Marian Adam Waligóra atya, a pálos rend legnagyobb, Jasna Góra-i kolostorának házfőnöke a somlyói nyeregben, hogy a barbár világ (a Nyugat) elfelejtette a szeretet parancsát. Az emberség tesztjén megbukott, amikor pár hete a liverpooli kisfiút, Alfie Evanst a halálba küldte. Ahogy tavaly nyáron a szintén angol Charlie Gardot is, miután levették a lélegeztetőgépről szülei akarata ellenére. Értse és tudjon valódi kérdéseket feltenni, akár a papnak is.

Isten működését nem lehet a kocsmában észrevenni, egyszerűen azért, mert nem az a „működési területe”. A spiritualitást sem lehet „megszervezni”, nincs szüksége különösebb hírverésre. A legfontosabb feltétele egy hiteles személy, akitől tanulni lehet, mert a világ legjobb tanításának hűséges követője. Olyan, akinek életszentségét már igazolták, akinek boldoggá avatásában hiszünk és aki életét mások szeretetének szentelte. Olyan, mint a májusban elhunyt hitvalló néprajztudós, a „legszögedibb szögedi” Bálint Sándor, vagy a május végén égi születésnapját ünneplő Marton Boldizsár Marcell karmelita atya, Budapest gyóntatója, akinek az igényes lelki vezetésére órákat vártak még a legsötétebb pártállami időkben is – aki Mindszenty bíborost gyóntatta 1956 után, az amerikai követségi „házi őrizet” alatt. És maga Mindszenty József, a május 6-án elhalálozott leghűségesebb pásztor. Mindnyájan jól ismerték és cselekedték az evangéliumi tanítást. Példaképek, hitvalló életpéldák.

Legújabb boldogunk, a május elsején oltárra emelt Brenner János rábakethelyi káplán öccse, a szintén pap Brenner József nyilatkozta minapi pünkösdi interjújában: „Túléltük a kommunizmust, túléljük a liberalizmust is.” (Figyelő, 2018. évfolyam 20. szám) Szerinte az egyház nincs komoly aggodalomra okot adó válságban. Személyes és hivatásbeli történetét ismerve, neki elhihetjük. Az Egyház a látszólagos gyengesége ellenére is erős, hiszen a Lélek vele és benne van. Nincs szüksége rá, hogy beszóljanak neki.