„Amikor visszajöttem az afgánoktól, tudtam, hogy élni fogok.

Csernobil után minden fordítva volt…”

 

Nem tudhatjuk, hogy 150‒200 év múlva mire emlékeznek déd- és ükunokáink a XX. századból. Érdekes lesz-e itthon még valakinek a Gulag, a hazai kényszermunkatáborok, Recsk, Tiszalök vagy Dachau, az első, vagy a legismertebb, ma még legelborzasztóbb koncentrációs megsemmisítő- és munkatábor, Auschwitz? Azt viszont a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” nemzedékeként minimális hibaszázalékkal megjósolhatjuk, hogy az HBO ötrészes, május 7-én startoló minisorozata Csernobil címmel és „parádés szereposztással” tarolni fog. Még akkor is, ha közben izgatottan várjuk hétfőről-hétfőre a Trónok harca befejező évadjának epizódjait.


1986. április 26-a, Csernobil. Olyan dátum az ukránoknak, oroszoknak, „szovik”-nak, beloruszoknak és a világnak, mint nekünk Mohács vagy 1956.

A Hazát szolgálni szent dolog! Az Afganisztánban  szolgáló száz-százhúszezres szovjet kontingens hazatért katonáit billenőplatós teherautó várta és sok szép ígéret: oklevél a hőstettért és ezer rubel a havi négyszáz helyett. És fehér köpeny, fehér sapka, gézmaszk, Isztrjakov-kendő, amit a népnyelv csak szájkosárnak nevezett. Kényelmetlen, tökéletlen holmi, amiben nem lehetett levegőt kapni, így inkább belélegezték a port, miközben vödörbe lapátolták, söpörték az atomerőmű hulladékát. A fa- és betondarabokat, a fóliacafatokat, a fertőzött földet. Lapáttal az atom ellen a szuperfegyverektől hemzsegő hidegháború vége felé. Hadgyakorlatnak hazudták a vezetők. Amelyik kiskatona kiejtette a Csernobil szót, hadbírósággal fenyegették pánikkeltésért. „Aki sorsára hagyja a Hazát a bajban, az áruló.” Végrehajtották a parancsot; tisztára „mosták” a várost, húsz centi mélységig homokra cserélték a talaj felső rétegét. Miután leszereltek, rögtön második kategóriás rokkantnak minősítették őket. Huszonévesen. Jobb lett volna az afgánoknál meghalni – vélték többen közülük. A számadatok máig ismeretlenek… Szvetlana Alekszijevics szerint a Szovjetunió nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatra behívott ún. likvidátort küldött a katasztrófa helyszínére az évek során. Csak Fehéroroszországban 115 493 személy neve szerepel a likvidátorok névsorában. 2003-ig naponta ketten haltak meg közülük… 

1986-ban húzódozó óvatossággal, a lojális szövetséges tanácstalanságával számoltak be a szocialista béketábor pártlapjai a „csernobili balesetről”. A magyar napilapokban három nappal az esemény után, április 29-én tűnt fel ugyanaz az MTI-sablonszöveg. A Népszabadság a 2. oldal közepén, a Népszava a 2. oldal bal alsó sarkában, a Magyar Nemzet pedig a 8. oldalán közölte: „szerencsétlenség történt a Szovjetunióban, a csernobili atomerőműben: megsérült az egyik atomreaktor". Elsőként, 1986. április 28-án a Magyar Rádió mondta be a hírt a csernobili atomkatasztrófáról. Ezt később letiltotta a rádió vezetése. Az első nyugati híradások szintén április 28-án érkeztek a skandináv országokban mért megnövekedett légköri radioaktivitásról. Az első kép a katasztrófáról május 12-én jelent meg a Pravdában. A fotót három nappal korábban készítette Vologyimir Repik, a szovjet napilap fotóriportere. Repik előtt Igor Kosztyin, a Novosztyi hírügynökség fotósa fényképezett először, néhány nappal a robbanás után. Kosztyin engedély nélkül közelítette meg a veszélyzónát egy katonai helikopter fedélzetén. „Ötven méterre lebegtünk a sérült reaktor felett… Kinyitottam az ablakot és fotózni kezdtem. Ez hülye ötletnek bizonyult. A képek teljesen feketék lettek.” 

Abban az időben a csernobili atomerőmű volt a legnagyobb a világon. A szovjet hadsereg stratégiai katonai programjának szánták. Magát a robbanást több tényező véletlen egybeesése okozta. Amellett, hogy a reaktor nem rendelkezett korszerű biztonsági rendszerrel, az automatizálás is alacsony szintű volt. A radioaktív gőz és a hidrogén kombinációja felrobbantotta a reaktor tetejét, néhány másodperc múlva jött a második robbanás. Ez a második már a nukleáris robbanás jellemzőit hordozta magában: csaknem 0,3 kilotonna erejű volt, nagyjából 300 tonna TNT-vel megegyező. A szemtanúk az első után piros, a másodikat követően világoskék lángokat láttak, majd egy gombafelhőt emelkedni a reaktor fölé. Az április 29-i mérési adatok szerint magas háttérsugárzást tapasztaltak Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Romániában, április 30-án Svájcban és Olaszország északi részén, május elején Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Nagy-Britanniában, május 3-án Izraelben, Kuvaitban, Törökországban. A globális terjedés május 5-ére Indiát, 6-ára az Egyesült Államokat és Kanadát is elérte. Csernobil bő egy hét alatt világméretű problémává vált. A baleset után csak pár nappal kezdte meg az amúgy kitelepítésben gyakorlott szovjet hatalom a város mintegy 12 500 lakójának elszállítását. Azt mondták, mint 1945-ben: csak három napra csomagoljanak, csak három napra kell elhagyniuk az otthonaikat, aztán visszatérhetnek… Az SZKP akkori főtitkára, Gorbacsov bő két hét után, csak május 14-én szólalt meg. Akkor még úgy gondolta, hogy a katasztrófa milliárdos költségeit nem kis részben a kelet-európai függő országok fogják viselni. 

Egy év múlva, 1987 júniusában ismét a szovjet és a külföldi lapok címoldalára került Csernobil. Egy elhagyott, négyemeletes ház ottmaradt bútorokkal, ruhákkal – a sajtótájékoztató helyszíne a katasztrófáért felelős személyek peréről. A Szovjetunió egyetlen és uralkodó pártjának központi bizottsága úgy döntött, hogy a „bűntény” helyszínén kell kivizsgálni az ügyet. Csernobilban, a helyi művelődési ház épületében hatan ültek a vádlottak padján: az atomerőmű igazgatója, főmérnöke, helyettes főmérnöke, műszakvezetője, reaktorüzem-vezetője és az állami atomenergetikai felügyelet biztonsági felügyelője. Csak a kirendelt újságírók voltak jelen. Tévékamerák, külföldi, nyugati újságírók nem. A vádlottakat többek között az ukrajnai büntető törvénykönyv 220. paragrafusa alapján fogták perbe. A paragrafus szövegében a következő szerepelt: „a biztonsági előírások megsértése robbanásveszélyes létesítményben.” Ezzel elismerték a biztonságosnak vélt RBMK-ról (реактор большой мошности канального типа, azaz nagyteljesítményű csatorna típusú reaktor), hogy robbanásveszélyes. Az igazgató, a főmérnök és a helyettese tíz-tíz évet kaptak. A többiek kevesebbet. A főmérnök-helyettes és az állami felügyelő még a börtönben meghalt az erős sugárzásból származó betegségben. A főmérnök megőrült. Az igazgató leülte mind a tíz évet. Szabadulása észrevétlen maradt, ahogy elkövetkező élete is egy kijevi cég egyszerű beosztottjaként.

Ma egy száz évre szavatolt, 36 ezer tonnás acélszarkofág borítja masszív fedélként az egész sérült energiablokkot. Közelében évről évre egyre több a turista. A 119 eurótól kezdődő és 429 euróig terjedő 1-5 napos túrákat felejthetetlennek ígéri az amúgy 2017-ben a TripAdvisor kiválósági tanúsítványát elnyert szervező iroda. A „nukleáris Mekkában” a turisták megtekintik az üresen maradt sokemeletes házakat, az erkélyre kiterített, megfeketedett fehérneművel és babakocsival együtt. Aztán az egykori kórházat, pártházat, rajta a kommunista idők jelszavaival – még a sugárzás sem fogott rajtuk. Aztán a felrobbant 4-es energiablokkot. Biztosítják őket, hogy kisebb dózist kapnak a zónában, mint mikor röntgenfelvételt készítenek róluk. Az út végén pikniket ígérnek nekik vodkával. És reaktorszagot…

Pár hónappal ezelőtt Artefact néven művészeti fesztivált szerveztek a csernobili atomerőműtől néhány kilométerre fekvő szellemváros, Pripjaty központjában. A védőruhás fesztiválozók tavaly november 22-én Tarkovszkij Sztalkerjéből vetítettek jeleneteket, a hangeffekteket pedig a korábban Csernobil területén felvett zajokból keverték. A rendezvényt az állami Ukrán Kulturális Alap is támogatta, a kormány ugyanis 2018 májusában a turisták számára biztonságosan megközelíthetőnek ítélte a ma már nem működő erőmű 30 kilométeres sugarú környékét. Manapság az emberek erős élményekre vágynak…

Lakni azonban még további 24 (mások szerint 48) ezer évig nem lehet a zónában. Az extrém tapasztalás helyett, az otthon biztonságos melegében marad az amerikai filmipar. Május 19-től magyar szinkronnal.

  

(A fenti írás Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima című, magyarul 2016-ban megjelent szépirodalmi könyvének felhasználásával készült.)

 

(A kép forrása: itt)