Negyed századdal a rendszerváltozás után nem is lehet kérdés, hogy a magyar demokrácia politikai karaktere a 2010 előtti helyzethez képest megváltozott. A változást már jelezte az új alkotmány (Alaptörvény), s most mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 1939 óta először egy szélsőjobboldali párt egyéni képviselői mandátumot szerzett. Átléptek egy politikai Rubicont. Akárhogy is nézem, ez egy jel. Értelmezés kérdése, hogy minek a jele. Jelentőségét sem eltúlozni, sem lebecsülni nem érdemes.

Bizonyos értelemben a modernitás történelmének közhelye az, hogy a politikailag szélsőjobbra pozicionált erők tartalmilag és logikailag ugyanazt a szerepet tölthetik be, mint a szélsőbal. Az 1920-as években Bethlen István miniszterelnök – mintegy figyelmeztetve a szélsőjobbra tartó képviselőket – azt mondta: „Maguk addig mennek jobbra, míg egy napon észreveszik, hogy megérkeztek balra.”

De nemcsak Bethlent idézhetjük, hanem azokat a politikai gondolkodókat is, akik a 20. század tapasztalata nyomán sok vonatkozásban egyenlőségjelet tettek és tesznek a bolsevizmus és a nácizmus közé. Nézeteiket kritizálhatjuk, de nem tekinthetünk el attól, hogy az elmúlt század két nagy autoriter ideológiája igen sok strukturális és politikai hasonlóságot mutat.

Úgy vélem, hogy közelebb jutunk a demokrácia politikai karaktere megváltozásának okaihoz, ha tartalmilag releváns minősítést találunk a magát nemzeti radikálisnak tartó pártnak, s ha ez a minősítés helytálló, akkor ez részben rámutat azokra az okokra is, amelyek következtében a politikai jelenség előállhatott.

A mai magyar, 2002 óta folyamatosan megerősödő szélsőjobb esetében én kevésbé a nácizmussal, mintsem a bolsevizmussal való hasonlóságot emelném ki – annak ellenére, hogy mindkét autoriter gondolkodásmód forrásvidékként szolgál számára.

Nemzeti bolsevizmus

A magyar szélsőjobb legnagyobb politikai alakzatát én nemzeti bolseviknak tartom, s az általuk ajánlott politikai árut nemzeti bolsevizmusnak nevezem. (A nemzeti bolsevizmus itt felsorolt ismérveit már megírtam a 168 Óra 2010. március 14-i számában.)

Az első és legalapvetőbb eszmei vonulatuk a tőkeellenesség, a piaci verseny kiiktatása. Erről tanúskodik, hogy szívük szerint a több százezernyi embernek munkát adó multinacionális vállalatokat kitiltanák az ország területéről, s mindezt nemzeti érdekként kívánják láttatni. A „Magyarország a magyaroké” jelszó nem pusztán etnikai vagy faji értelemben értendő, hanem úgy is, hogy lehetőleg nagy, államosított elosztóközpontok működjenek a különféle multinacionális kereskedelmi cégek helyett, illetve hogy a termelés tőkehátterében ne legyen nemzetközi komponens. Természetesen az Európai Unió körülményei közepette ez tökéletesen irreális követelés, de tartalmilag arról szól, hogy a tőkének ezt az elemét ki kell iktatni. Így tehát a követelés alapvetően a bolsevizmus „proletár” eszmevilágához közelít; az államkapitalizmus képzetét idézi fel – pontosan azt, amit a proletariátus nevében a bolsevikok létrehoztak.

A második fontos elem az illuzionizmus. François Furet, a jeles francia történész a kommunizmus történetét egy illúzió történeteként láttatta – és illuzionizmusban a mai szélsőjobb híven követi a kommunista logikát. A kommunizmus egy olyan országot és társadalmat vizionált, amely soha nem valósult meg, s minél inkább építették, annál inkább pusztult.

A mai szélsőjobb kíméletlen EU-ellenességével (az EU-ellenesség nem összekeverendő az Európai Unió kritikájával) egy olyan világot vizionál, amelyben az 1301-ben kihalt Árpád-ház szimbolikája az önazonosság-teremtő erő (szemben a polgári szabadságot is magában foglaló piros-fehér-zölddel, amely 1848 óta a modern magyar nemzetet azonosító színkombináció), s egy olyan országot tekint mértékadónak, amely 1918-ban megszűnt, s vélhetőleg vissza nem is állítható. A Nagy-Magyarország-szimbolika egyfelől igazi illuzionizmusról tanúskodik, másfelől – tényleges olvasatában – semmi mást nem mond, mint azt, hogy a magyar nacionalizmus azon formája, amelyet képviselt, pont olyan vesztessé vált, mint a nagyszerb Milošević bolsevik, azaz kommunista ihletettségű nacionalizmusa. (Lásd e tekintetben a nemzeti bolsevik párt 2014-es programjának kultúrpolitikai részét.)

A harmadik és – szerintem – ugyancsak a bolsevizmussal rokonítható sajátosság az, hogy a szélsőjobb nemcsak külső, hanem belső ellenségképekben is gondolkodik. Nem ellenfélben, hanem ellenségben. Az ellenségképnek van egy rasszista vonulata (ez teljes mértékben rokoníthat és rokonít is a nácikkal): elsősorban cigányok, zsidók és persze homoszexuálisok ellen irányul. De ha valaki belső ellenségképben gondolkodik, akkor a határok módosíthatóak, s ma már teljes mértékben beleértődik az a politikai osztály is, amely az elmúlt huszonöt évben Magyarországot különféle időszakokban irányította. A teljes politikai elitet fajilag nehéz stigmatizálni, de ez pusztán retorikai kérdés. (Annakidején ellenfelei a Fideszt „Zsidesz”-nek hívták, s az SZDSZ története során számtalanszor megkapta a zsidó minősítést.)

Mondanom sem kell, hogy akár a náci, akár a szerintem meghatározó bolsevik eszmei vonulatot emeljük ki, ez a logika ténylegesen és mélyen nemzetellenes. Abban érdekelt, hogy a nemzetet mint politikai közösséget csonkolja, a „belső Trianon” világképét érvényesítse. Saját gondolatmenetéből következően folyamatosan és egyre táguló mértékben akar kizárni a nemzet fogalmából, és nemzetellenesnek láttatni mindenkit, aki nem ő – pont úgy, ahogy a bolsevikok is kényük-kedvük szerint rekesztettek ki bárkit a munkásosztály igaz ügyének képviseletéből.

A világ harcban, illetve osztályharcban van elgondolva.

Talán ezt tekinthetjük a negyedik sajátosságnak. A mai magyar szélsőjobb olyan retorikai mezőben él, amely verbálisan is az általa ellenségképnek tekintettek dehonesztáló megbélyegzését szolgálja. A retorikai mezőnek van jelentősége, merthogy minden tett a szavakkal kezdődik. Ha megbélyegzünk csoportokat, embereket, akkor ezzel intellektuális és erkölcsi legitimációt nyújtunk ahhoz, hogy kiiktathassuk őket. A kiiktatás módja lehet alternatív: a megbélyegzéstől a jogfosztáson át a fizikai likvidációig terjedhet. De ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, előbb mindezt a szavakkal kell előkészíteni. A nemzeti bolsevikok éppen ezt teszik (lásd Kurucinfó).

S itt elérkeztünk az ötödik sajátossághoz. A politikai ellenfél pondróvá silányításának szókultúrájával együtt egyre több jel mutat arra, hogy a nemzeti bolsevikok ténylegesen is nyitottak az erőszak kultúrájának irányába. Erről tanúskodott az állami erőszak monopóliumát megkérdőjelező Magyar Gárda, illetve azok a militáris csoportok, amelyek a Magyar Gárdához hasonlóan ma is léteznek, és hol nyíltabban, hol burkoltabban kötődnek az adott politikai formációhoz. (A pártprogram része a betiltott Magyar Gárda újbóli aktiválása, legalizálása.)

A verbális terrorizmus és a tényleges terrorizmus szervesen össze tud simulni. A bolsevizmus egész története – akár hatalom nélkül volt, akár hatalomban – erről szólt.

De van még egy dimenzió, ami miatt a nemzeti bolsevizmus kifejezést elfogadhatónak, mi több, találónak gondolom. S ez arra az okcsoportra utal, amely miatt a magyar szélsőjobb képes volt és képes nagyon sok embert maga mellé állítani. Anélkül, hogy itt ennek részletes taglalásába bocsátkoznék, szeretnék utalni a főbb összetevőkre.

Az elmúlt huszonöt év politikai rendszerváltással indult, és korszakká vált. Politikailag ez a változó minőségű demokrácia kora lett, de közben az az időszak is volt, amikor Magyarország gazdasága és társadalma átalakult. Létrejött egy olyan piaci gazdasági rendszer, amely politikailag jó néhány, a változásokból előálló társadalmi problémát elégtelenül vagy egyoldalúan kezelt. Megszűnt a szocialista nagyipar, és nagyjából-egészében homogén módon az emberek számára ellehetetlenültek azok a munkaalkalmak, amelyekből addig éltek. Teljes területek lakossága került perspektivikusan kilátástalan helyzetbe, ahol is a perspektívátlanság éppúgy jellemzett és jellemez magyart és cigányt. Lehetőség van kijátszani őket egymás ellen, mert ugyanazokból a segélyforrásokból, szociális rendszerekből élnek, s e tekintetben igazi versenytársai egymásnak.

S miután a magyarok sokkal kevesebb előítéletet társítanak magukhoz, mint a cigányokhoz, a cigányok sokkal stigmatizálhatóbbakká válnak ebben a versenyben. Egyetlen, kizárólag fehérbőrűek által elkövetett sokmilliárdos csalás esetében sem hallottam a „magyarbűnözés” kifejezést, ezzel szemben a „cigánybűnözés” szóösszetétel napjainkra sokak számára megszokottá vált. A cigányszervezetek vezetői sok esetben pont olyan korruptak, mint a magyar politikai közösségek vezetői (egyébként ez is azt jelzi, hogy milyen nagymértékű az asszimiláció), s ez még inkább megkönnyíti az elfogultságok politikai tőkévé tételét.

Nézhetjük más nézőpontból is a mai magyar társadalmi valóságot. Mindegyik magyar kormány – népboldogító és szavazatszerzési okból – érdekelt volt abban, hogy egyre tágabbra nyissa a felsőoktatás kapuit. Ez persze önmagában helyes cél, de senki nem gondolt arra, hogy aki bejut a felsőoktatásba, annak igényei, vágyai is lesznek, például képzettségének megfelelő állást akar. Mondanom sem kell, hogy ma e tekintetben sok százezer emberre csalódás vár, amitől fogékonnyá válhatnak mindarra a tömény intellektuális ostobaságra és illúzióra, amelyet a nemzeti bolsevizmus ajánl.

Írásomnak nem az elmúlt huszonöt év társadalompolitikai hibáinak felsorolása a tárgya. Nem rossz szándékból követték el ezeket a hibákat, de elkövették őket. Felvillantásukkal csupán az volt a célom, hogy jelezzem: alapvetően a magyar kapitalizmus, a piacgazdaság, a magyar polgárosodás felhalmozódó diszharmóniái hívták és hívják elő azt a politikai jelenséget, amely előítéletektől és illúzióktól terhes megváltást ígér a tömeges társadalmi reménytelenségre.

A tömeges, tömegesedő és állandósuló kilátástalanságra huszonöt év alatt a magyar politikai elittől nagyrészt olyan válaszok tellettek, amelyek vagy az emberi jogok tiszteletben tartására, vagy a kádárista ihletettségű szociálpolitika folytatására, vagy a nemzeti nagyképűségre ösztönöztek. Ahogy a bolsevizmus is a politikailag, eszmeileg kezeletlen vagy félrekezelt, társadalmi diszharmóniákból született, a nemzeti bolsevizmus is ennek a terméke – szemben a nácizmussal, amely az akkori válság ellenére aligha tudott volna hatalmi helyzetbe vergődni, ha a vesztes háborút követő, megalázó és kizsákmányoló béke következményei nemzeti sérelemként nem uralták volna el a húszas és harmincas évek Németországát. Kétségtelenül igaz azonban, hogy Hitler is a huszadik század két leghatásosabb eszmerendszerét, a nacionalizmust és a szocializmust akarta ötvözni – ezért lett mozgalmának önminősítése a nemzetiszocializmus. Így tehát nem teljesen félrevezető nemzetiszocialistának tartani a magyar szélsőjobbot, csak – éppen a fent elmondottak miatt – én találóbbnak gondolom a nemzeti bolsevizmust.

Felületi politikai kezelés

2010-től egy darabig úgy tűnt, hogy a nemzeti bolsevizmus limitált, állandó kisebbségi létre predesztinált keretek között tartható. A hatalomra került és elsöprő parlamenti többséggel rendelkező középjobb úgy gondolta, hogy ő lehet a centrális ereje annak a politikai erőtérnek, amelynek egyik oldalán a szétszabdalódó szociáldemokrata és enyhe zöld árnyalatú baloldal, a másik oldalán a nemzeti bolsevikok vannak.

2015-re nyilvánvalóvá vált, hogy az eddig működő politikai viszonyrendszer felborulóban van. Nagyon úgy tűnik, hogy az unióellenes, kapitalizmusellenes, rasszista és antidemokrata nemzeti bolsevizmus életképes, mert társadalmi felhajtóerői továbbra is működnek, mert a centrális politikai erőtér koncepciója tartalmilag nem tudott tényleges társadalomtörténeti áttörést elérni. Nem sikerült a magyar polgárosodás diszharmóniáinak felhalmozódását megállítani. Az okok sokrétűek, de egyszer érdemes lenne őket feltérképezni, már csak azért is, hogy ne csak politikailag, hanem más dimenziókban is el lehessen apasztani a nemzeti bolsevizmus forrásait.

A politikai világ még nem fordult fel teljesen, de magam részéről nem a jelenben, hanem a jövő lehetőségében gondolkodom; nem csak azon, ami van, hanem azon is, ami lehet.

Innentől viszont szükségessé válhat, hogy legalább politikai értelemben a mellényt újra kelljen gombolni. 

Ennek az első lépése az, hogy megállapítsuk: mi ma a magyar politika elsődleges és fő törésvonala. Ha úgy döntünk, hogy ez az elsődleges törésvonal a nemzeti bolsevizmus és az összes többi legális politikai erő között húzódik, akkor el kell vetnünk a centrális politikai erőtér – egy szűkebb pártszövetségre korlátozódó – koncepcióját, illetve a belőle következő gyakorlatot. Jelenleg teljesen egyértelmű, hogy a baloldal szétdaraboltsága és politikai fantáziátlansága okán – egy vezető jobboldali politikust idézve – „még felvizezett formában” sem tud visszatérni. A politikai hatalomra nem veszélyes, viszont a nemzeti bolsevizmus ellen folytatott küzdelemben potenciális szövetséges. A sokfejű baloldal némely koponyájában viszont szükségessé válhat az a felismerés, hogy nem a mostani politikai hatalmat gyakorlók a patás ördögök, hanem azok, akik szívük szerint kivinnék az Európai Unióból és a NATO-ból Magyarországot, és igazi államkapitalizmust hoznának létre – mindezt megfejelve az osztály- és fajellenség változó egyvelegével. Identitásszempontból a középjobbnak meg kellene szabadulnia attól, hogy ő a nemzeti, a baloldal viszont nem az; a baloldalnak pedig attól kellene megválnia, hogy ő a demokrata, a középjobb viszont nem az.

Mindebből az következik, hogy a hatalmon lévő jobboldal és a parlamenti ellenzékben lévő baloldal politikai kooperációjára van szükség. Nem kiegyezni, az eltérő politikai identitásokat feladni, de megegyezni kell. S ehhez mindkét fél belátására szükség van. A megegyezés a politikailag felismert szükségből adódik, és konkrét tartalma nagyon sokirányú és sokféle lehet. Itt ezt azért nem részletezném, mert ez valójában a politikusok dolga és felelőssége.

Idő kell ahhoz, hogy egy ilyen lehetséges megegyezés normavilága és tartalma eljusson a választókhoz. Éppen ezért már most el kellene kezdeni. A cél az, hogy a jelenlegi totálisan kommunikációképtelen állapotból eljussunk oda, hogy a jobb- és baloldali szavazók a nemzeti bolsevikok és az általuk felkínált nemzeti bolsevizmus ellen átszavazzanak egymás – az adott választókerületben – esélyesebb jelöltjeire. Ehhez hosszú út vezet, ami nem oldja meg a magyar polgárosodás problémáit, de azt képes elérni, hogy garantáltan megálljt parancsoljon a nemzeti bolsevizmusnak. A kezelés felületi, de hatékony. Lehetséges hatékonysága azonban ne tévesszen meg minket: sok korrekcióra van szükség a magyar polgárosodás menetében. Persze ehhez előbb valamilyen koncepció is kellene, ami jelenleg átfogóan nem fellelhető, részleteiben azonban – főként a jobbközépen – létezik.

Ha az elsődleges törésvonalat továbbra is az úgynevezett jobb- és baloldal dichotómiájában látjuk, akkor megkönnyítjük a nemzeti bolsevizmus térnyerését. Ezt is meg lehet tenni, de ez nagyon sokba fog kerülni a magyar társadalomnak.