Páskándi Géza szinte gyerekfejjel tűnt fel az irodalmi életben, 16 évesen jelentek meg első versei.  Pár év múlva már a bukaresti Ifjúmunkás lap munkatársa lett, s ekkor már rendszeresen publikált folyóiratokban is. 1953-ban elkezdte a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakát, de befejezni már nem tudta, mert síkraszállt az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mellett. Egy év múlva letartóztatták.

A vád: állam és közrend elleni izgatás

Három év zárka Szamosújváron, további három év kényszermunka a Duna-deltában – ez várt Páskándira. Letartóztatására évekkel később, curriculum vitae-jében így emlékezett vissza: „Tudtam, így is, úgy is le fognak tartóztatni, mert legalább ’56 szeptembere óta érett a »priuszom«. (…) Nem volt ugyan vasálarcom, ám helyette pofonok borították a képemet. Hátamba, bordámba ütések, bokámba rúgás. Sokszor nem is én voltam a düh címzettje, hanem mi általában. Csak tán épp A Valószínűség Játékos Szelleme engem szemelt ki erre. Lehetett volna más is.” Nemcsak ő maga, az irodalomtörténészek is úgy látják, az ’56 előtt írott verseiből látni lehetett, a lázadó ifjú képtelen behódolni az ideológiának és szembekerül majd a rendszerrel. Erről tanúskodik a letartóztatásakor megjelent első verskötete, a Piros madár is. 

A bűnbak mindig az ifjú állat

A börtönben, kényszermunkatáborban töltött éveket szinte magának is próbálta magyarázni, egyfajta öniróniával tekintett vissza a történtekre későbbi írásában.

„(…) Szóval kint a deltában (Duna), a kényszermunkán más volt a helyzet. Ott – szinte akkurátusan – mindig megokolták a veréseket. Például: nem teljesítetted az embertelen normát. A munkacsoportból – lévén a legfiatalabb – engem választottak. Ez már a ráció munkája volt, nem bízták véletlenre a dolgot. A bűnbak az ősi társadalmakban mindig az ifjú állat. Ott persze más okból, mint itt. Itt: ez kibírja, s egyben a példastatuálás megrémíti a többit, az idősebbeket. (…) Szóval arc helyett: ülep, vasálarc helyett: vizes lepedő a fenekemre, és gumibot helyett huszonöt egy (»gumírozott«) kábeldarabbal. Csak később, a veszély elmúltával (mindig így van) tudtam humorosan »kezelni« a dolgot. (…) írtam az első nagy verésről, mondván: nincs méltóbb, illőbb helyzet, mint az, hogy az ülepem és a verő őrmester feje egymásba nézzen. Ha meg nem parancsolja, sosem tudtam s mertem volna fenekemet arca irányába emelni. Észre sem vette az ostoba, hogy vakmerő pimasszá tett azzal, hogy huszonötöt mért alsó hátsó felemre.”

„A vers persze azonnal jött, hiszen csak folytattam, amit ott benn fejben írva, elkezdtem”

1963 februárjában, a hat év letelte előtt egy hónappal, amnesztiával szabadult Salciáról. A következő években fizikai munkát végzett, majd egy bukaresti könyvlerakatban raktári beíróként dolgozott. Publikálni 1965-től tudott újra, s ezekben az években, verseiben, esszéiben egyaránt egy öntörvényű világot teremtett. Megalkotta a merőben új – általa abszurdoidnak nevezett – színpadi jelrendszert. A ’70-es évek elején aztán elfogyott körülötte a levegő: a Ceauşescu-rezsim alatt egyre élesebb támadások érték, több műve indexre került. A Kérjük a lábat letörölni című abszurdoidját keményen megtorolták, állandóan megfigyelték, már-már fizikailag is veszélybe került, amikor végül úgy döntött, hogy Magyarországon él tovább. Budapesten a Kortárs rovatvezetője lett, nyugdíjazásáig főmunkatársként segítette a szerkesztőséget, közben a Nemzeti Színház irodalmi tanácsosa volt. Sokoldalú íróként egyaránt kedvelte a verset, a drámát, a novellát, az esszét, a regényt. Számos film- és televíziós forgatókönyvet, valamint hangjátékot, több mint háromszáz képverset alkotott.

Letartóztatásának körülményeiről, börtönélményeiről több kötetben, jegyzetben, darabban írt, a legdrámaibb időszakról, a vallatásokról, a kihallgatásokról azonban nagyon keveset szólt műveiben. Életműve nemcsak a diktatúra feldolgozatlanságáról tanúskodik, talán arra is ráirányítja a figyelmet, hogy egy író sohasem adhatja fel intellektusát, sohasem engedhet abból, hogy minden körülmények között joga van az alkotás szabadsághoz.

 

(Forrás: pim.hu, kortasronline.hu, epa.oszk.hu; Tófalvi Zoltán: A Páskándi Géza – dosszié. Korunk, 2007. szeptember, 18. évf. 9. sz.)


(Fotó: mma.hu; pim.hu)