„A függetlenség a középosztály blaszfémiája.

Mindenki függ a másiktól.”

G. B. Shaw

Desmond Child dalt írt, egy tíz évvel ezelőtti szerzeményét dolgozta fel újra, hangszerelte át, látott el új szöveggel. A dal nem tetszik Stumpf Andrásnak, sőt, miután tudomást szerez arról, hogy az opus magnum első verziója tíz évvel ezelőtt született, miniszter urat, emlékbizottságot utasít: határolódjon el, vonjon vissza, inkasszózon stb., mert ha nem, elveszik minden, legfőképp a hitelesség! Keserű felállás. A rosszindulat hermeneutikája lengi körül Stumpf vonatkozó szövegeit, miközben – a humorérzékre apellálva – nyilvánvaló, hogy a magyar rockzene „Gadamerje” (az igazság és módszer birtokosa), a riffek mestere független, ami legkésőbb a XX. század óta a hivatásos értelmezők legkecsesebb fügefalevele.


„Látok itt néhány apró problémát” (copyrigth by Charlie Wilson háborúja), ezért röviden ecsetelem az immáron kibontakoztatott konfliktushelyzetet. Az, hogy a balliberális sajtó élcsapatai abban érdekeltek, hogy minden hullámhosszon kárhoztassák a kies nemzetállamnak kontextust adó fenoménokat (konkrétan 1956-ra gondolok), teljességgel érthető. Számukra egy széles spektrumú célcsoportra szabott rockhimnusz afféle „gefundenes Futter” (sváb toposz). Ilyenkor a nemzetköziség jegyében minden megengedett, jöhet a lábra támadó és nem az intellektuális tartalomra reflektáló bolsevik tempó. Ebbe simán belefér a legendás gender studies-fanok „inverz homofóbiája” (nem eléggé meleg, nem elegendő mértékben nembináris, csak csekély szinten crossdresser stb.). Ilyenkor az arisztotelészi logikát és a római jogot meghazudtolva még az sem kizárt, hogy a pellengérre állított, kivégzésre kiszemelt áldozat saját magától lopott, azaz „öntolvaj”. Az „öntolvaj” művész olyan személy, aki újrahasznosít valamit, amit már egyszer kipréselt magából. De! Minden magára adó művész csak egyszer présel (egy prés mind fölött!), enyhén ferdítve: „négyig ne számolj hát ezért, sem pediglen kettőig – hacsak nem folytatod a számolásodat háromig. Az ötöst szádra ne vedd.” Szóval lehet „nem eléggé melegezni”, tolvajozni, halszagúzni, nekimenni minden egyes előadóművésznek, aki hazaszeretetből énekelt, sőt, akinek lába remegni kezdett egy Desmond Childtól (mégiscsak a világ egyik legmenőbb komponistája). Amúgy is, a szerzemény plagizáltnak ítélt dallamképlete fos (szakértői fügefalevél), a slágergyáros Orbán Tamás szövege pedig sehol sincs az izlandi Nobel-díjas Halldór Guðjónsson stilisztikai bravúrjától, szóval fos az is (újabb szakértői fügefalevél). És jön a közpénz, az utolsó és döntő érv! Mert hiába, hogy Desmond frissen bimbózó hazaszeretetből honort nem kér, ami járna (a polgári erkölcs következetes: munkáért fizetség jár, még puszta névért is, ha az súlyos, lásd Clinton- vagy Gorbarcsov-haknik J), itt már semmi nem elég! Ha Desmond Child ötven lélegeztetőgépre fizetne be az államháztartásba (lehet inkubátor is), akkor sem nyerne megbocsátást, mert az a washingtoni kézfogás Orbán Viktorral megbocsáthatatlan. A cél ugyanis egyértelmű: nincs az a szentség (sem ’56 hősei, sem Magyarország függetlensége, szabadsága), ami ne lenne beáldozható.

Hogy egyszerűvé formáljam: e fenti, kötelékben repülő véleménycsoport nem kedveli sem a nemzetállami konstrukciót és szuverenitást, sem a teljesítményen alapuló tekintélyeket, de mindenekfölött ellenszenv ébred szívében, ha erős nemzeti jelképeket, Orbán Viktort vagy ezek valamilyen, bármilyen, akármilyen kombójából születő sikersztorit szimatol. Ezen nem csodálkozom, tiszta képlet, ahogy személyes elfogultságom is az (áldozzunk a magyar panaszkultúra oltárán is), hiszen szellemi és fizikai erőforrásaimat immáron jó ideje elvonva szeretteimtől méretes katarzis élmény „megalkotásán” dolgozom (nem egyedül!), mert „kell ez nagyon, igen nagyon…

És ekkor olvasom Stumpf András mandineres kritikáját, majd facebook-posztját és azon tűnődöm, mekkora hatalma van az egónak (jobban szeretem a Selbstverlorenheit-ot)! Miközben a kitűnő szerző éveket szentelt annak, hogy józanságot és együvé tartozást kombinálva hiteles arcélet adjon önmagának, nem elcsúszik egy banánhéjon? Oscar Wilde szerint csak két tragédia eshet meg egy emberrel élete során. Az egyik az, ha nem kapja meg, amit kíván, a másik az, ha megkapja. Je signe triste, itt kérem, mindkét tragédia megvalósulni látszik: a tapintat és mértéktartás nem adatott meg, a függetlenség viszont már az övé.