Hitével, tudásával és munkájával éltette a reményt abban, hogy mindaz, ami a XX. században szétszakadt, az helyreállítható és ismét összetartható: összetartható a nemzet eszméje és a demokrácia eszménye; összetartható az állam és a nemzet, akkor is, ha azok határai már nem esnek egybe; összetartható a polgári múlt bizonyossága és a polgári jövő lehetősége; és összetartható a század során egymással többször is szembefordított magyar és zsidó sors. 

Szabad György életútjának mérföldkövei XX. századi sorsfordulóinkat jelzik. Trianon után kétszeres kisebbségbe születik Erdélybe, majd a család 1932-ben történt budapesti áttelepülése után numerus clausus, a német megszállással munkaszolgálat, az orosszal kényszermunka vár rá.

Amikor XX. században a történelem pillanatokra rést nyitott a magyar szabadságnak, Szabad György mindenkor jelen volt. 1945-46-ban tagja a Független Kisgazdapártnak, és sokakkal együtt bízik a polgári demokrácia megteremtésének esélyében. 1956-ban tagja az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara Forradalmi Tanácsának. 1987-ben jelen van a lakiteleki találkozón, és a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója; 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal tagja; 1990-ben az első szabadon választott Országgyűlés tagja és elnöke lesz.

Történészként az önálló magyar államiság legjobb ismerői közé tartozott. 1983-ban akadémiai székfoglalójában „Magyarország önálló államiságának kérdését” elemezte.  Példaképe, Kossuth Lajos szavaival rendületlenül hitt abban, hogy „minden polgárt egy közös érdek szép kötele kapcsol együvé”, s hogy „szerencsétlen ellenben azon társaság, hol egy tagnak boldogsága másnak boldogtalanságán, egynek szabadsága másnak elnyomásán alapul.”

Szabad György tanár úr nevét a mi generációnkból a politikába sodródott későbbi fideszesek még a rendszerváltozás előtti időkből ismerhették. Történetesen én – az ELTÉ-n nem történelmet, hanem jogot hallgatva – későbbi feleségem egyetemi felvételijén elnöklő professzorként hallottam róla, aki miről is tehette volna fel a lenti gimnáziumból az egyetemi polgárság felé pályázó diáklánynak a sikeres vizsgát megpecsételő kérdést, semmint a ’48-49-es szabadságharc zalai vonatkozásairól.

Aztán nem csak hallhattunk róla, de néhány társunkkal – pusztán érdeklődésből – át is jártunk a bölcsészkarra, meghallgatni egy-egy élményszámba menő előadását a magyar történelem talán legnagyszerűbb – XIX. századi – fejezetéből.

Így az Ellenzéki Kerekasztalnál történt megjelenésekor már nem hatott az újdonság erejével kissé régies, bonyolult körmondatokban elidőző, azokban mégis soha el nem vesző, bölcsész létére (ezt a szót: „bölcsész”, akkoriban egy magára valamit adó végzett joghallgató némi ajakbiggyesztő lesajnálással, a földtől elrugaszkodott, zilált gondolkodásmód szinonimájaként volt csak hajlandó használni) nagyon is jogászias fegyelmezettségű gondolatainak formát adó stílusa.

Ha meglepetést nem is okozott, némi bosszúságot igen. A gyorsbeszédű, és a problémák gyors megoldására, a kérdések gyors megválaszolására törekvő fideszesek néha kissé türelmetlenül várták, hogy tanár úr – gyakran a kedvenc történelmi korszakából vett példázatokkal ékesített – mondandója végére jusson. Nemrég mondta egy beszélgetésben egyikünk: egy-egy EKA ülés felért egy politika- és alkotmánytörténeti szemináriummal, melyek valódi értékére csak később jöttünk rá.

De nemcsak a történelemről, alkotmányosságról, hanem a népfelség tiszteletéről, a szimbólumok erejéről is sokat tanulhattunk tőle. Ha jól emlékszem, ’89. június 13-án a háromoldalú nemzeti egyeztető tárgyalások megnyitó ülése előtt történt. Egyszerre érkeztünk az Országházba. Jómagam a nonkonformizmus tüntető, „elvtárspukkasztó” lazaságával: farmernadrágban, kék vászoningben, hosszú hajamat összefogó pánttal. A mosdóban mellettem állva tanár úr rosszallóan végig mérte az öltözetemet. „Kérlek, legalább a hajpántot vedd le! Ez mégis csak az Ország Háza, akkor is, ha most még ők vannak itt. Nemsokára visszavesszük.” – mondta csendesen. Kissé elrestellve magamat, hajpánt nélkül léptem be a Vadászterembe. Ha lett volna kéznél, tán még nyakkendőt is kötök.

Minden, a részletekben megnyilatkozó véleménykülönbség, s a választások utáni kormánypárti-ellenzéki szembenállás, minden részünkről elkövetett, türelmét próbáló bosszantás, néha méltánytalanság dacára, az Ellenzéki Kerekasztal küzdelmei során kialakult kölcsönös megbecsülés soha nem múlt el – sőt, az évek során úgy éreztük, hogy tanár úr tiszteletbeli tanítványai közé fogadott bennünket.

Személyiségének és érveinek súlyát, az Ellenzéki Kerekasztalon belül egy-egy – a világlátások és történelmi élettapasztalatok különbségeiből fakadóan elakadt – vitát a kátyúból kiemelő, elvszerű kompromisszumot teremtő hozzászólásainak jelentőségét akkor is éreztük.

Ma már azonban pontosan tudjuk, hogy a rendszerváltoztatás korszakalkotó munkájában Szabad György pótolhatatlan volt. Összetartó erejével nemzedékeket is össze tudott kötni, nemcsak a katedrán, a tudományban, hanem a politika világában is.

A rendszerváltoztatást megelőző évtizedeken keresztül a pártállam teljes propagandagépezete dolgozott Magyarországon azért, hogy a fiatal magyar nemzedékek lehetőleg politikailag ne szerveződjenek, és ha mégis, akkor semmiképpen ne a nemzeti tudatosság és a polgári értékek jegyében tegyék.

A rendszerváltoztatás idején a politikai porondra kilépett fiatal nemzedéknek, a FIDESZ nemzedékének Szabad György személye nemcsak erkölcsi példa volt, hanem tudása, lényeglátása és tapasztalata révén egy olyan nemzeti és polgári politikai iránytű, amely mindig megmutatta a biztos kiutat a liberális és konzervatív, a népi és urbánus, a politikai jobboldal és a politikai baloldal szellemi labirintusainak sűrűjéből.

Hogy nem tévedtünk el ebben a sűrűben – így, negyedszázad után ezt már pontosan tudjuk –, abban nagyobb szerepe volt Szabad Györgynek, mint ahogyan akkor akár ő, akár mi gondoltuk volna.

Összetartó ereje éltette a reményt mindaddig, amíg az valósággá nem válhatott. 

Az országgyűlés elnökeként soha nem szerette, ha közjogi méltóságnak hívták, mindig helyesbített: „én választott tisztségviselő vagyok”. Minden bizonnyal, ő volt az egyik legtermészetesebb szerénységgel, ugyanakkor méltóssággal rendelkező választott tisztségviselője az 1990 utáni új magyar politikának.

2011-ben, a magyar Alaptörvény elfogadását megelőzően a 87 esztendős Szabad György összefoglalta és rendelkezésünkre bocsátotta közjogi javaslatait. Első javaslata az volt, hogy a magyar Alaptörvény kezdődjön nemzeti imánk első sorával: „Isten áldd meg a magyart!”

Amit Antall József halála után egy nappal Szabad György az elhunyt miniszterelnökre emlékezve mondott, az rá nézve is igaz: „Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat.”

Segítsen a Jóisten bennünket, hogy mindig méltónak bizonyuljunk nagyjaink reményeihez! 

Elhangzott december 4-én, a Szabad György emlékére rendezett A polgári átalakulásért című konferencián.