A Commentary első évtizedeinek idején az amerikai szellemi élet szereplői döntő mértékben, szinte kizárólagosan a politikai spektrum baloldaláról érkeztek (megemlítendő kivétel William F. Buckley és magazinja, a National Review), és ez jellemezte az amerikai zsidó értelmiséget is. A Commentary egyértelműen amerikai értelemben vett liberális, azaz balközép politikai szemléletet vallott. A szerzők lehettek liberálisok vagy szociáldemokraták sőt, akár korábbi kommunisták és trockisták is, ám a magazin mindig is antikommunista volt.

Valójában Amerika maga is csaknem egyöntetűen antikommunista volt a hidegháború kezdetétől, a késői negyvenes évektől egészen a hatvanas évek végéig. A vietnami háború miatti általános amerikai kiábrándultság miatt és egy új, radikális mozgalom megalakulása következtében megváltozott ez is – és ezzel együtt sok minden más. Az úgynevezett Új Baloldal (New Left), bár sohasem élvezte a diákság többségének támogatását, mégis vezető szerepet játszott a politikailag aktív rétegek körében, és a ’60-as évek generációjának szócsöveként tekintettek rá. Olyan neves amerikai politikusok voltak a mozgalom aktív tagjai, mint például Hillary Clinton és John Kerry.

Az Új Baloldal nem volt klasszikus értelemben véve kommunistabarát. Nem volt szüksége a Szovjetunióra, amit merevnek, konzervatívnak és unalmasnak tartott. Csodálta viszont a kínai, a kubai és a vietnami kommunista rendszereket. Mi több, teljesen beleszerelmesedett a fejlődő országok „nemzeti felszabadító mozgalmaiba”, amiket gyakran uralt, és amiknek mindig irányt szabott nekik a kommunista tábor.

Bár az Új Baloldal rossz véleménnyel volt a Szovjetunióról, még rosszabb véleménnyel volt az Egyesült Államokról. Ronald Reagan később a „gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót, de az Új Baloldalon sokan inkább az Egyesült Államokra vonatkoztatták ezt a kifejezést. Amerika volt ugyanis a kapitalizmus bástyája és az Új Baloldal által világszinten körülrajongott „felszabadító mozgalmak” elszánt ellenzője. Az újbalosok az ország nevének németes írásmódjával nyomatékosították ellenséges érzelmeiket: „c” betű helyett „k”-val írták „Amerikát”, hogy ezzel sugallják a náci Németországgal való párhuzamot, és úgy beszéltek magukról, mint akik a „fenevad gyomrában” élnek. Elmondható, hogy az Amerika-ellenesség az Új Baloldal ideológiájának központi eleme volt.

Mindennek ellenhatásaként azonban az 1970-es években egy liberálisokból, sőt szociáldemokratákból (magam is az voltam) álló ellentétes erőtér alakult ki: azoké, akik a lázadás ellen lázadtak. Minket, akik ezt az ellenpólust alkottuk, „neokonzervatívoknak” neveztek. Ez nem a mi döntésünk volt. Abban az időben a középtől balra állóként tekintettünk magunkra, példaképünk a liberális amerikai elnök, Harry Truman volt, aki hősiesen védelmébe vette „a kisembert”, és aki Kelet- és Közép-Európa szovjet leigázására válaszul Amerikát a hidegháborúba vezette. Szoros szövetségben álltunk azokkal az amerikai munkásszakszervezetekkel, akik szociális jóléti szabályozásért és magasabb bérekért harcoltak, de közben rendíthetetlenül antikommunisták voltak. A neokonzervatív címkét hiteltelenítésként aggatták ránk: a konzervatív jelző értelmiségi körökben – nálunk is – gyűlöletes jelzőnek számított akkoriban.

A baloldal erősebb médiabefolyással rendelkezett, így a kifejezés állandósult, mi pedig végül egyenként beadtuk a derekunkat, és elfogadtuk a neokonzervatív címkét. Számunkra, akik neokonzervatívok lettünk – köztük azok, akik elfogadták e jelzőt és azon kevesek is, akik nem – két központi kérdésben kristályosodott ki a szembenállás az Új Baloldallal. Az egyik, amit határozottan elutasítottunk: az Új Baloldal Amerika-képe volt. Mi – akik jó néhányan a polgárjogi mozgalom veteránjai voltunk, és a ’60-as években Amerika legsúlyosabb hibája vagyis a faji diszkrimináció eltörléséért kampányoltunk – Amerikát tökéletlennek és megreformálandónak véltük, de alapvetően jó országként tekintettünk rá. A demokrácia valamennyiünk számára nagyszerű vívmány volt. Az Új Baloldallal szemben mi az amerikai demokráciát nagyon is valódinak láttuk, olyannak, amely felülírja az ország hibáit. Lehet, hogy Amerika nem teljesítette be álmainkat és ideáljainkat, de minden más akkori vagy korábbi országnál jobban megközelítette őket. A másik, hogy nem osztoztunk az Új Baloldal csodálatában az ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai kommunisták iránt. A kommunizmusra gyűlöletes, diktatórikus, gyilkos rendszerként tekintettünk, és amennyire láttuk, a köztük levő különbségek dacára ez minden kommunista mozgalomra igaz volt a világ bármely táján. Némelyik még a Szovjetuniónál is kegyetlenebb volt. Lehetett vitatni az Egyesült Államok politikáját Vietnamban vagy máshol, de a kommunisták sosem álltak a jó oldalon.

Felfogásunk nemcsak az Új Baloldallal állított minket szembe, hanem például az 1972-es demokrata elnökjelölt, George McGovern által fémjelzett új liberalizmussal is. Utóbbi az Új Baloldaléhoz hasonló elveket vallott, kevésbé radikális formában hangoztatva azokat (például a forradalmi elképzelések népszerűsítése terén nem csatlakozott az Új Baloldalhoz), hogy ne tűnjék szélsőségesnek.

A végzettségét tekintve irodalomkritikus Norman Podhoretz 1960-ban, mindösszesen harmincévesen vette át a Commentary szerkesztését. A magazin kormányrúdjánál töltött első években még közel állt az Új Baloldalhoz, de Amerika-ellenességük miatt gyorsan kiábrándult belőlük, és a Commentaryt az Új Baloldallal szembeni ellentámadás és a neokonzervativizmus zászlóshajójává tette.

A neokonzervativizmus tulajdonképpen két irányzatot font össze. Az egyik az Amerikán belüli ügyekre összpontosított, különösen a Lyndon B. Johnson elnök által bevezetett „Nagy Társadalom” programjainak és a jóléti állam egészének felülvizsgálatára. Ez az irányzat az Irving Kristol által alapított és – kezdetben Daniel Bell-lel közösen – szerkesztett, negyedéves Public Interest című folyóirat köré összpontosult. A másik irányzat a Podhoretz vezette Commentary körül csoportosulva a nemzetközi ügyekre és a hidegháborúra fókuszált.

A külpolitikai érdeklődésű irányzat mindvégig és egyre szenvedélyesebben vállalta azokat az ideológiai csatákat, amelyek elsősorban a vietnami háborúval kapcsolatos vitákból nőttek ki. Nem minden neokonzervatív számított héjának ebben a kérdésben: néhányan, köztük Podhoretz is inkább galambok voltak. A neokonzervatívok erős ellenállását elsősorban az váltotta ki, a háború ellenzői egyre inkább amellett kezdtek érvelni: a vietnami háború egy mély, amerikai betegség tünete. Tegyük hozzá: a pacifisták eredeti kiindulópontja még az volt, hogy a délkelet-ázsiai beavatkozás egy alapvetően helyes stratégia rossz alkalmazása volt, de ettől az állásponttól aztán jócskán elmozdultak. Bármilyen problémát okoztunk is magunknak Vietnamban – mondták ezzel szemben a neokonzervatívok –, a konfliktus eredete nem az amerikai imperializmusban vagy Jimmy Carter elnököt idézve „a kommunizmustól való ésszerűtlen félelmünkben” keresendő, hanem a kommunizmus eredendő dominanciavágyában és terjeszkedési szándékában.

Carterrel és a háborúellenes baloldallal szemben a neokonzervatívok úgy vélték: a kommunizmust nagyon is félni, megvetni és ellenezni kell. A Szovjetuniót az általa már birtokolt területekkel szemben kimondhatatlanul kegyetlennek, a még meg nem kaparintottakkal szemben pedig könyörtelen ragadozónak látták. George Orwell 1984-ének üzenetére alapoztak, arra a könyvre, amely James McNamara és Dennis J. O’Keeffe ír származású tudósok szerint a gonosz fogalmát „politikai kategóriaként” támasztja fel. Magukévá tették Alekszandr Szolzsenyicin ellenzéki orosz író figyelmeztetését is, hogy nehogy teret engedjünk a kommunistáknak abbéli vak hitünkben, hogy „a farkas egyszer talán majd jóllakik”.

Történelmünk során sokan, államférfiak és tudósok egyaránt, különbséget tettek az amerikaiak érzései és Amerika érdekei között. A kommunizmussal kapcsolatban a neokonzervatívok e kettőt egybefonódni látták. A kommunizmus ellen küzdeni kell, azért is, mert erkölcsileg rémisztő, ám azért is, mert veszélyt jelent az országunkra – gondolták. A kommunizmussal szembeni szenvedélyességük miatt a neokonzervatívokat „megszállottsággal” és fekete-fehér gondolkodással vádolták. Erre egy neokonzervatív így felelt: „mi egy fekete-fehér valósággal nézünk szembe”. Ez pedig a kommunista világ és a Nyugat közötti harc, egyik oldalon a valaha volt legártalmasabb, gyilkos rezsimek egyike, a másik oldalon pedig a leghumánusabbaké. Az erkölcsi következmények óriásiak voltak.

Ez a hozzáállás volt az egyik megkülönböztető jegy a neokonzervatívok és a tradicionális konzervatívok között. Persze, volt néhány jobboldali értelmiségi, mint William F. Buckley és Whittaker Chambers, akik osztoztak a neokonzervatívok kommunizmus iránti gyűlöletében. De a fősodorba tartozó konzervatívokra inkább Richard Nixon és Gerald Ford elnökök és azok külpolitikai mentora, Henry Kissinger megközelítése volt jellemző. Eszerint a Szovjetuniót inkább egy másik nagyhatalomnak, mintsem egy halálos ideológia megtestesítőjének kell tekinteni. Ezen alapult a détente vagyis az „enyhülés” stratégiája, amely a Szovjetunióval való „békés egymás mellett élés” jegyében a két nagyhatalom egymást egyensúlyban tartó elképzelésén alapult. A megközelítést olyan konzervatív ikonok tették magukévá, mint Billy Graham tiszteletes, aki bízott az oroszok megtérésében vagy a szabadpiacpárti Donald Kendall, aki hitt abban, hogy Pepsit tud majd nekik eladni – mindkét esetben megszabadulva meghódításuk nyomasztó terhétől.

Amerika Vietnam-stratégiájának végső bukásával és Saigon 1975-ös eleste utáni visszavonulásával a neokonzervatívok felvetése jóval hangsúlyosabbá vált. Az Új Baloldal ekkortájt már leszállóágban volt, és McGovern megsemmisítő választási vereségével az új liberalizmus is jelentősen meggyengült. A vietnami vereséggel azonban az amerikai közhangulat keserűvé vált. Az Egyesült Államok ötvenezer fiát vesztette el Vietnamban, még több volt a sebesült, s mindez eredmény nélkül.

Az amerikaiak eltökélték magukat, hogy ezt nem akarják még egyszer megismételni. A kommunizmus külföldi térnyerését megakadályozni kívánó feltartóztatási stratégia vitt minket a vietnami háborúba – gondolták sokan. Az az elv, hogy meg kell akadályozni a kommunizmus terjedését olyan országokban, ahol az még nem vette át az irányítást. A széles körben ismételgetett mantrából (Soha többé Vietnamot) az következett, hogy fel kell adnunk a feltartóztatási stratégiát. Azzal érveltek akkoriban, hogy a feltartóztatás nemcsak túlmutat a lehetőségeinken, mint Vietnamban, de felesleges is. A kommunizmus talán nem is olyan rossz, mint ahogy eddig elhitették velünk – mondogatták. Persze, a kommunisták diktátorok, de sok nem kommunista vezető is az – hallhattuk annyiszor. Miért is lényeges annyira, hogy az egyik vagy egy másik fajta diktátor uralkodik egy országban? Dél-Vietnam diktátora jobb volt, mint Észak-Vietnamé, Tajvané jobb-e, mint Kínáé, Dél-Koreáé, mint Észak-Koreáé? Amerika, ahogy akkoriban mondták, túlzásba vitte az antikommunizmust és a demagóg Joseph McCarthy szenátor által megtestesített neurotikus megszállottság kerítette hatalmába. Ezekben az években, különösen a fiatalok körében, az antikommunista ideológia elmaradottnak, régimódinak, szűklátókörűnek tűnt.

Emellett idővel az amerikai hadsereg presztízse is megkopott. A hadsereg megbukott Vietnamban, ráadásul hazugnak látták. Katonai szóvivők éveken át heti rendszerességgel festettek rózsás képet a háborúban elért eredményekről – és e sok optimista jelentés végül hazugságnak bizonyult. A népszerű sztereotípia a katonai vezetőket úgy mutatta be, mint akik saját szerepük felnagyítása érdekében akarnak háborúzni, hogy erős, ütős, hősi pózban tetszelegjenek, és közben jelentős erőforrásokat szereztessenek. Ez a vélemény túlélte a háborút, és továbbra is tartotta magát a hiedelem, hogy a katonai kiadások túlzóak és egyben szükségtelenek.

Az amerikai hadsereg megítélésének zuhanása kéz a kézben járt a bezárkózás egyre népszerűbbé válásával. Sok amerikai úgy érezte, hogy nem vagyunk elég jók a világnak és a világ sem elég jó nekünk. Mi szükség volt ennyi külföldi szerepvállalásra? Elrettentő nukleáris erőnkre hagyatkozva nem őrizhetjük-e meg biztonságunkat úgy is, ha tartózkodunk attól, hogy mások dolgaiba üssük az orrunkat? Meg egyébként is: miért kellett nekünk ennyi nukleáris fegyver? Nem elegendő-e bőségesen az a bombamennyiség, amivel „elpusztíthatjuk a világot”? Mi okunk van arra, hogy fegyverkezési versenyben mérkőzzünk meg a Szovjetunióval? Mellesleg, nincsen elég olyan sürgető belföldi feladatunk, amire a kormányzati forrásokat fordítanunk kellene, ahelyett, hogy olyan fegyverekre pazarolnánk, amelyeket soha nem használunk fel? Nem volna fontosabb „itthon erősnek” lenni, mint külföldön? És így tovább. A neokonzervatívok számára ez a gondolkodás a Vietnamban elszenvedett amerikai vereség értelmetlen túlreagálása volt. Éppen a Commentary lett az elsőszámú eszköze annak, hogy felvegyék a kesztyűt az országszerte elterjedt újkeletű izolacionista hangulattal és a nemzeti önváddal szemben. Küldetésük volt, hogy az amerikai nyilvánosságot újra megismertessék olyan tényekkel, amiket egykoron tudott. Igazságokkal, amiket elhomályosított a vietnami csalódás.

Először is ott volt magának a kommunizmusnak a természete. A neokonzervatívok ragaszkodtak hozzá, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok nem egymás tükörképei. Nézetük szerint óriási különbség volt köztük, bármilyen emberi értékmérőt vegyünk is. Valójában nem csak Amerikánál volt lényegesen rosszabb a Szovjetunió, de a többi kommunista rezsim is sokkal rosszabb volt, mint a másféle diktatúrák többsége. Rászolgáltak, hogy a totalitarizmus különleges kategóriájába kerüljenek, vagyis egy olyan kategóriába, ahol nem a többi diktatúrával osztoztak, hanem csak a már letűnt náci rezsimekkel.

Ezentúl azt állították: a Szovjetunió és a többi kommunista rendszer nemcsak saját alattvalóival szemben viselkedik brutálisan, hanem természetéből fakadóan terjeszkedő. E terjeszkedés nem a hitleri agresszióhoz hasonlóan, hanem annál fokozatosabban és tudatosabban haladt előre. A szovjeteket ugyanis olyan ideológia vezeti, amely szerint az egész világ kommunistává fog válni, és azzá is kell válnia. Ha óvatosan is, de a kommunisták mégiscsak szüntelenül ennek a célnak az eléréséért dolgoznak. Ha Amerika ezt nem akarja végignézni, akkor vezető szerepet kell vállalnia az ezzel szembeni ellenállásban, mert más ország ezt nem tudja megtenni. Vietnam talán arra tanított bennünket, hogy Amerika nem képes mindig és mindenhol eredményesen ellenállni, de egy széleskörű ellenállási stratégia, így például feltartóztatási politika kialakítása létszükséglet. És ami a katonai eszközöket illeti: Amerikának nem kell a Szovjetunióéval megegyező számú hadsereget, tankot és rakétát előállítania. A hadseregünk nem úgy épül fel, mint a szovjet hadsereg. Vakmerő bolondok lennénk ugyanakkor, ha nem biztosítanánk, hogy katonai erőnk összességében véve a szovjetekével egyenlő súlyú és méretű legyen.

Így történt, hogy a Commentary lapjain egy értelmiségi csoport nekiállt ellensúlyozni a Vietnam-szindrómát, amely olyan bénítóan hatott Amerikára. Mondanivalójuk egy része már jóval a vietnami háború előtt megfogalmazódott, néhány üzenetük pedig a hidegháború után is érvényben maradt. A hidegháború kimenetele és a folyóirat mondanivalója szempontjából a döntő időszak egyaránt az amerikaiak Vietnamból való 1973-as kivonulása (vagy Saigon 1975-ös eleste) és a berlini fal 1989-es leomlása, a hidegháború vége közt eltelt, nagyjából tizenöt év volt.

A karmester Podhoretz mindössze néhány muzsikussal számolhatott (éppen ezért nevetséges volt, amikor pár évre rá elterjedt, hogy a neokonzervatívok átvették a Bush-kormányzatot: valójában sosem volt elég neokonzervatív ahhoz, hogy bármit is bármilyen mértékben átvegyenek). Ám az előadott darabok erőteljesek és hatásosak voltak. Segítettek, hogy Amerika visszataláljon céljaihoz, visszaszerezze önbizalmát, és ellenálljon az önfeladás ötletének.

Joshua Muravchik írása a most megjelenet Szabadság/harcosok című kötetben is olvasható.