„Egy férfi kellene, kinek szívében / Jóság, agyában gondolat terem. /Aki megáll a balsors ellenében /S mint Krisztus, átvezet a tengeren. // Egy férfi kellene, ki az időnek / Igéjét érti és jövőbe néz / S míg intésére falak égbe nőnek / Földön szavára érik a vetés. // Egy férfi kellene, ki nem habozva / Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád, / Előre vinne új, nagy századokba, / Kiküzdve a magyarság igazát. // Egy férfi kellene, ó add, te végzet! / Ki nem csak múlton kérődző tanítvány / S eszembe jut, hogy most száz éve lépett / Örök pályára ő: Széchenyi István!”

Juhász Gyula 1925-ben született versét azért idéztem, mert szeretnék rámutatni arra, hogy a számomra oly fontos kápolnásnyéki kastély parkjába nem véletlenül került egymás mellé Széchenyi István, Klebelsberg Kuno és Magyary Zoltán mellszobra. Az évfordulók az alkalmakat teremtették meg: Pető Hunor Klebelsberget ábrázoló alkotását a kultuszminiszter születésének 140. évfordulója alkalmából Rétvári Bence, Pogány Gábor Benő Széchenyi-portréját a legnagyobb magyar világra jöttének 225. évfordulóján Gulyás Gergely avatta fel, s ma, Magyary születése után 130 évvel Navracsics Tibor ajánlja az érdeklődők figyelmébe a jeles tudós Blaskó János készítette portréját.

A három alkotás felállításával olyan politikusi krédót szerettünk volna bronzba öntve összefoglalni, amit mindannyian büszkén vállalnánk. Egyben a jövő nemzedékeinek szeretnék üzenni: olyan fontos példaképeink szobrai ékesítik a park e szegletét, akiknek talán sohasem fogunk a nyomába érni. Akiknek az életpályái és művei arra figyelmeztetnek bennünket, amit Széchenyi írt, s amit a legnehezebb betartani: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.”


Három történelmi jelentőségű személlyel nézhetünk farkasszemet. Az első a nagy álmodozó, aki nagy terveket szőtt, aki a közember számára elérhetetlennek tűnő távlatos célokat tudott maga és nemzete elé tűzni, s a haza sorsát új irányba kormányzó reformokat javasolni. Aki ugyan tudta, hogy „a képzelet mindent nagyobbra fest, mint a valóság lenni szokott”, ám az ő esetében az elképzelt újítások többsége mégis megvalósult.

Klebelsberg Kuno (jobb oldalon) és Magyary Zoltán (bal oldalon) két tudós társukkal Galyatetőn, 1926

A második a kultúrpolitikus, aki tudta, mit sem érnek a nagy tervek, a távlatos célok, a szárnyaló fantázia, ha mindeközben nem figyelünk az identitásunkra. Tervek és célok, fejlesztések és gazdasági újítások akkor is kellenének, ha a haza a nemzet számára elveszne, ha más nyelven álmodó emberek laknák be őseink földjét, ha egyszer nem magyarok élnének a Kárpát-medencében. A megmaradás záloga az identitás: a kultúra és a nyelv megőrzése és tovább örökítése. Kornis Gyula így vallott a nagy politikusról az 1933-ban megtartott emlékbeszédében: „Klebelsberg nem a pillanatnak, hanem a messze jövőnek dolgozott. Művei messze túlélik ennek a nemzedéknek történeti epizódját: iskoláiban századok múlva is tanulnak, klinikáin akkor is majd gyógyítanak, laboratóriumaiban akkor is majd kísérleteznek, amikor ez a nemzedék, amely a kritikának annyi mérges nyilát lőtte rá, már régen elporladt.” Klebelsberg világosan látta, hogy „a kultúrát nem az önmagát boncoló ész, a kritizáló elmélet teremti, hanem az öntudatlanul feltörő alkotóerő, amely ösztönösen hisz az életnek magasabb értelmében, a kultúrának: vallásnak, erkölcsnek, tudománynak, művészetnek értékeiben és eszményeiben.”

A harmadik személy pedig pontosan tudta, hogy mit sem érnek a nagy politikusi álmok és tervek, a semmibe hullanak a gigantikus kulturális ambíciók és programok, ha mindezeket valakik nem valósítják meg. A tervekből, koncepciókból, papírra vetett célokból valakiknek jogszabályokat kell írniuk, s az elfogadott törvényeket, rendeleteket végre kell hajtani, s a végrehajtást ellenőrizni is szükséges. A politikusok terveit és ígéreteit a közigazgatás szürke eminenciásai viszik sikerre. Ahogy Magyary írta: „A közigazgatás nem az egyes emberek hatalma a többiek fölött, hanem a nemzet szervezete közös céljainak megvalósítására, közös szükségleteinek kielégítésére.  A közigazgatásnak nincs más létjogosultsága, nincs más mértéke, mint az emberek és a nemzet szolgálata.” A közszolgák nélkül nem működik az állam, ma is érvényes tehát Magyary gondolata: „az emberek számára azt a tudatot és szilárd bizalmat kell megadni, hogy az állam egyrészt erős, másrészt, hogy az állam az övék.”

A Magyary-szobor felállításával, illetve a második Orbán-kormányban a Magyary Zoltán Közigazgatás-fejlesztési Program kidolgozását irányító Navracsics Tibor felkérésével nem csupán a nagy magyar tudós előtt tisztelgünk, hanem fejet hajtunk a mindenkori kormány- és köztisztviselők áldozatvállalása és teljesítménye előtt. Mert Magyaryval együtt valljuk, „a magyar köztisztviselő épp oly kitűnő emberanyag, mint a magyar katona. Jó vezetés mellett a legnagyobb teljesítményre képes.”

 

(A kép forrása: itt)