A film amúgy lehetne egy romantikus történet is, hiszen minden motívum adott hozzá. A színésznő emberi, női tisztasága, fénylő tehetsége, a szeretett férfival kötött véd- és dacszövetsége a létüket kikezdő rontás ellen. A magát hű barátnak mutató beépített ügynök folyondár léte. Megmutatkozik a hatalom szolgálatában álló konspirátorok hol szánni, hol nevetni való buzgósága, silánysága, rafináltan buta gondolkodása. Fél évszázad távlatából mindenesetre ilyennek látjuk őket. Mégsem tudunk felhőtlenül nevetni rajtuk, mert ez a posványos világ valóságos volt, az általa kitermelt ma már nevetséges, de akkor másoknak ártani tudó, életükbe befurakodó figuráival. A színésznő vásznon megjelenített és valóságos élete (legalábbis egyik szakasza) erős szálakkal kötődik egy korszakhoz, a XX. század hatvanas éveihez, amit a kádári puha diktatúra idejének nevezünk. Ekkorra – az 1956 utáni megtorlásokhoz képest – finomodtak a rendszer „ellenségeivel” vagy „gyanús” elemeivel szemben alkalmazott módszerek. De ahhoz éppen elégségesek voltak, hogy a társadalom perifériájára szorítsák őket. Más technikát kívántak azok a személyek, főképp értelmiségiek, nevesebb emberek, akiknek szolgálatait szívesen vették volna a belügyi szervek, de ők nem álltak kötélnek, nem hódoltak be. E technikák egyik eleme az úgynevezett suttogó propaganda műfaja. Arra szolgál (szolgál?), hogy a nem tetsző személlyel kapcsolatban álhíreket, rágalmakat találjanak ki. Mindezt örök emberi gyarlóságra, kis körben elsősorban az irigységre, majd a sokakban jelen lévő pletykaéhségre, kárörömre építették. A célba vett embernek érdemi védekezésre, ártatlansága bizonyítására sem jogilag, sem a nyilvánosság útján nem volt lehetősége. Hisz mint tudjuk, mindezek az egypártrendszer irányítása alatt álltak. Így a „hírbehozás” tökéletesen megfelelt annak, hogy a tehetséges ember pályáját megroppantsák, szakmai világukban elszigeteljék, személyes, emberi kapcsolataikat megrontsák.


Aki csak kevéssé ismeri közelmúltunk hazai történelmi, közéleti és művészeti viszonyait, annak sem nehéz felfedeznie, hogy Vitézy László „kitalált” történetének hősnője Bara Margit színésznő. A film és színházi szakfolyóiratok az ötvenes-hatvanas évek ünnepelt művészeként tartották számon. A kritikák méltatták szépségét, intelligenciáját, színpadi alakításait és a filmvásznon különösen érvényesülő tehetségét. Az erdélyi származású színésznőnek áttelepülése után nem lehetett könnyű a színházi közegben elfogadtatnia magát, főképp riválisaival. Mégis tele volt bizalommal kollegái iránt és mint a filmből kitetszik, úgy érezte, nálunk jobb élni, mint  a Ceaușescu által kiépített besúgóhálózat mindent átszövő légkörében. A valóságban Bara Margit magyarországi pályája tíz sikeres, szerepekben gazdag évre szorítkozott csupán. Egy napon letiltották a Nemzeti színpadáról. Ami ezzel a nappal összecsengett, az őt hírbe hozó pletykahadjárat. Jól kitalálták „fenn”, még én is emlékszem egy, a nevével összekapcsolt, csúfolódó rigmusra, amelyet még a kamaszok is vihogva skandáltak az utcán.

Pályája kettétört, többé nem akart színpadra lépni. A nehéz éveken a szerelem szövetsége, Gyarmati Dezsővel kötött házassága vitte át. Mindezek az életrajzi elemek nagyon szépen, lélektől lélekig bontakoznak ki a filmkockákon. De megismerhetünk egy másik vonulatot is, amelynek az említetteken kívül nem csupán Bara Margit lehetett az áldozata. A létező szocializmus „kedves” arca mögött meghúzódó belügyi és úgynevezett hírszerzési hálózat hol izzadságszagú, hol nevetségesnek tűnő manipulációit. Azt az álságosságot, ahogyan mindezt a népért, a közérdekért teszik, holott akcióiknak semmi értelme nem volt.

1964-ben Bara Margit a legnépszerűbb színésznő Magyarországon. Ma úgy mondanánk, szinte sztárolta a szakma és a közönség. Nyilván voltak, akiknek ez „fájt”, de a puszta szakmai irigység kiaknázása még nem lehetett elég az országos botrányhoz. Kellett hozzá még valami. Bara Margitot egy Onódy Lajos nevű üzletember nevével hozták hírbe. Nevezetesen, hogy az ő általa szervezett orgiákon a nomenklatúra egyes embereit szórakoztatta.

Onódy Lajos azon kevesek egyike volt, aki a szocialista gazdaság kötöttségei között elképesztő ügyességgel és technikával bűvészkedett. Akik ismerték és élnek még, azok szerint a mai üzleti világban is a topon lenne. Abban a rendszerben ellenálló múltja és képességei miatt a felső párt és gazdasági vezetés zöld utat adott számára, legalábbis nem akadályozták. „Övé” volt a hajdani Büfé Nemzeti Vállalat, amely az egész ország éttermeire, presszóira kiterjedt, a főváros nevesebb szórakozóhelyei is irányítása alá tartoztak. A budapesti, vasárnapi családi séták egyik csúcspontja volt a belvárosi Jégbüfé sütemény és fagyi csodáival, nem szólva a Mézes Mackó büfé imbisz költeményeiről. A számos vállalatot igazgató embert olyannyira futtatták, hogy többször utazhatott tapasztalatcserére Amerikába. Azt is olvashatjuk Tischler János történész tanulmányában, hogy Moszkvában 1960-ban egy rendezvényen, személyesen szolgálta ki Hruscsovot. A szovjet vezetőt valósággal elkápráztatta a csoda, ahogyan a két hatalmas grillsütőben forogtak a csirkék. Kitüntetés is járt ezért, Onódy megkapta a Szovjet Kereskedelem Kiváló Dolgozója címet. Neki tulajdonítják, hogy a Balaton déli partján a szálloda és vendéglátóipar beindult. És erről a felsőbb körök minden rétegébe bejáratos, a szocialista gazdaságnak hasznot hozó személyről 1964 decemberében azt közli a Népszabadság, hogy több, a vendéglátóiparban vezető állást betöltő társával és minisztériumi felettesével együtt letartóztatták. Bűnszövetségben voltak évekig, négyszázezer forint kárt okoztak a népgazdaságnak, így a vád. Onódyra nagy kínlódással 32 ezer forint hiányt tudtak rábizonyítani, négy év és négy hónap börtönbüntetésre ítélték. A közvélemény előtt az egész ügy érthetetlen volt, Tischler János és Odze György író szerint is gazdasági koncepciós perről volt szó. A  következtetések szerint a „kreáció” összefüggésben állhatott a szocialista párt vezetésén belüli torzsalkodásokkal. Voltak, akiket nagyon zavart, hogy Onódy ekkora teret nyert s lejáratását, illetve megbüntetését figyelmeztetésként szánták azoknak az elvtársaiknak, akik a gazdasági életben netán új utakat keresnének. Amúgy közülük sokan, de az államapparátus vezetői is szívesen fogadták az ingyen lakomákat, egyéb összejöveteleket, extra, nyugati italokat és egyéb ajándékokat. Ez persze nem tartozott a köznépre, viszont nekik is juttatni kellett valamit a csemegéből. Kiszivárgott, hogy bizonyos dorbézolásokon az „egyéb ajándék” akár szép nők meghívása is lehetett. Persze nem mindenkit kellett arra kényszeríteni, hogy az elpuhult, szép nőkre vágyó kádereknek kedvébe járjon. De róluk nem is szólt semmilyen pletyka, ők nem voltak érdekesek. Nagyobb vad kellett, akire figyel az ország, akinek megrágalmazásával a köznép figyelmét el lehet terelni saját életének egyhangúságáról. Belföldi forgalomban semmiféle kapitalista magazinhoz, napilaphoz nem lehetett hozzájutni, tilos volt a kapcsolattartás a nyugati sajtó munkatársaival, de a bécsi Kronen Zeitung részletesen taglalta az Onódy-ügyet, meglehetősen primitív „tálalásban”, hogy stílszerű legyek. Aszpikos tálban felszolgált nőkről írtak, mintha ma olvasnánk a hazánkról kitalált blődségeket. A „szerveknek” nyilván megvolt a megfelelő emberük a Kronen Zeitungnál és a cikket sem átlagos tarifáért írták. Milyen ismerős…

És itt tennék némi kitérőt, egy másik magyar színésznő, Sólyom Ildikó személyével kapcsolatban, akit testvérével együtt árvává tettek, de még ez sem volt elég, a pályáját is meg kellett törni. Édesapját, Sólyom László altábornagyot hat társával 1950-ben koncepciós per alapján halálra, özvegyét  börtönbüntetésre, a nagyszülőket a kicsi gyerekekkel kitelepítésre ítélték. A Kádár-korszakban a részleges rehabilitáció után (ugyancsak részleges volt) a családnak megígérték, hogy a párt segíti őket. Annak viszont nem örültek, hogy Ildikó ezzel a névvel a színi pályát választotta. Zavarta őket, hogy szem előtt van, népszerűséget szerez. Megtörténhetett című könyvében (JATE Kiadó, 1988) részletesen beszámol arról, hogy a hazai  színháztörténet híres alakja, Gobbi Hilda hogyan csúfolódott kivégzett apja emlékén és dicsekedett előtte Péter Gábor barátságával. Hogyan alázta és keserítette meg az életét előbb a József Attila, majd a Nemzeti Színházban. Ezzel még úgy, ahogy megbirkózott volna, de hasonlóan Bara Margit történetéhez, az ő személyével kapcsolatban szintén kigondoltak egy olyan botrányt, amely a művészvilágban, a közönség körében, itthon és külföldön is alkalmas volt lejáratására. Róla nem kevesebb jelent meg a Spiegel című magazinban, hogy ő Czinege Lajos honvédelmi miniszter szeretője, akinek a miniszter közkatonák véres verejtékével építtetett fel egy luxusvillát. 1990-ben, édesapja teljes rehabilitálásának tárgyalásán ő is beszélt hírbehozásáról, tönkretételéről, arról, hogy Kádár János személyesen „óvta”, nehogy pert indítson a Spiegel ellen, mert ezzel a „tábornok” és az ország külföldi megítélésének ártana. A szisztéma tehát ugyanaz volt, csak az időpontok térnek el. Sólyom Ildikó megrágalmazása már a hetvenes években történt, Bara Margit hírbehozása pedig 1964-ben.

Kit érdekelt, hogy Bara Margit nem is ismerte Onódyt, az „orgiák” szervezőjét, nem vett részt ezeken az alkalmakon? Bár sokan tudták ezt róla, mégis elfordultak tőle. A hatalmi pozíciókban lévők nem fogadták, nem hallgatták meg. Egyetlen gerinces kollégája Görbe János volt, aki kiállt mellette.

Vitézy László gondolatvezetése szerint a filmben a pletykahadjárat oka éppen az lehetett, hogy a színésznő nem teljesítette a szívességet, amit a belügyisek kértek tőle: a kiemelt escort hölgy szerepét. Szép, híres és több nyelven beszélő nő volt, (akárkit csak nem szolgálhattak fel) – a fikció szerint – a Magyarországra látogató Fidel Castrónak. A film idevágó jelenetében a színésznőt figyelmeztetik, hogy a felkérésről senkinek sem beszélhet. Mégis, mit szólna a dolgozó nép, hogy hazai és külföldi fővezéreknek a titkosszolgálat kerítő munkát végez? Mégsem tudja magába fojtani felháborodását és riadtságát. Két emberrel osztja meg, hogy mit kértek tőle, az egyik a szerelme, a másik a színházi titkár, egyben legbizalmasabb barátnője. Profi, beépített ember, az egész folyamatnak részese. Szenvtelensége zavarba ejtő, s az az érdekes, hogy egyszerre szánjuk és viszolygunk tőle. Mert a hírbe hozott embert ugyan meggyötrik, de létének értelme van, míg az övé teljesen kiürült és értelmetlen. Mert a zseniális színészi játék által (Tóth Ildikó) megmutatkozik az a televény, ami a Mézes Mackó jelenség mögött volt, amit nem is lehetett igazán észrevenni, csak a rendszerváltoztatás után ismerhettük meg, máig nem teljes mélységében.

Egyetlen feltárt akta sem tudja visszaadni azt a fájdalmat, csalódást, amikor egyszer, tán évek múltán megtudja az ember, hogy barátjával, bizalmasával, rá állított ügynökével osztotta meg legbelsőbb érzéseit és gondolatait. Csaknem harminc éve tudjuk, hogy így volt másokkal is, más élethelyzetekben. Ez A színésznő című film valósága. Meg az, hogy az igazak – a Bara Margitok, Gyarmati Dezsők túlélték a rontást, sebekkel ugyan, de szép életet éltek és egy másik rendszerben megkapták a hazától a tiszteletet, megbecsülést. De óhatatlanul eszembe jut, hogy annak a méregnek az elemei, amelyeket évtizedekkel ezelőtt hintettek el, mennyire virulensek ma is.

Igaz, ma már nem kell sem profi, sem szívességi ügynöknek lenni ahhoz, hogy valakit, ismert személyt vagy ismeretlent ocsmány szavakkal illessünk, valótlanságot közöljünk tényként, női vagy férfi mivoltában kigúnyoljuk. Szeretem és önmérséklettel használom a digitális technikát, de minduntalan elámulok azon, milyen sokan, milyen könnyedén teszik ma mindezeket, sokszor arctalanul, névtelenül. Akár a nagyvilágot, akár a hazai terepet nézzük, egyre inkább az a tendencia, hogy a vélemény vagy állítás összemosódik, a hírbe hozott személy vagy tágabb közösség csak tovább gördíti a hógolyót, ha védekezni próbál. Vigasz talán annyi, hogy legalább teheti, mert van hol…

 

(A kép forrása: itt)