A magyar miniszterelnöknek a közelmúltban Tusnádfürdőn tartott beszédében olyan fogalmak, mint a demokrácia, a szabadság, a liberalizmus és a kereszténység viszonya is szóba kerültek, amelyek visszatérő témái nem csupán a politikai közbeszédnek, de a katolikus társadalomteológiának is. Orbán Viktor hazánk, sőt a nyugati világ kívánatos jövőjeként egy olyan lelki, eszmei és politikai irányvonal követéséről beszélt, amelyet szabadulni akarva korábbi illiberális demokrácia szóhasználatának sokak, hisztérikus ideológiai megmondóemberek és médiaguruk számára negatív kicsengésétől, a liberális demokrácia alternatívájaként keresztény demokráciának nevezett.

A keresztény demokrácia mint társadalmi modell sem a miniszterelnök, sem a társadalomteológia értelmezésében nem azonos a kereszténydemokrácia bő száz esztendeje egy politikai közösséget, pártcsaládot jelölő fogalmával, még ha az utóbbi az előbbi eszméi mentén igyekszik is értelmezni önmagát. Hiszen a mai politika világában a magukat kereszténynek nevező mozgalmak is sodródhattak távol attól az értékrendtől, amelyet a keresztény hit, hagyomány és kultúra hordoz hitelesen. Orbán Viktor ezért is emlékeztetett arra, VI. Pál pápa bő fél évszázados elemzését is idézve, hogy a közelmúltig a nyugati kultúra alapértékének számító demokrácia értelmezésében három, egymással rivális alternatíva létezett, a kereszténydemokrata, a szociáldemokrata és a liberális demokrata interpretáció.


A szóban forgó világnézeti, politikai értelmezések közös alapja és kerete maga a demokrácia, mint az emberi együttélés modellje, amelyről sokféle vélemény van forgalomban, ám számunkra aligha kétséges, hogy némi nosztalgiát keltő antik előzmények után Robert Schuman szavával „az igazi demokrácia a kereszténységnek köszönhető”. Ma, különösen liberális oldalról, sokan vitatják ennek az állításnak az igazságát, maguknak vindikálva a fogalmat, pontosabban a humanizmusban, a felvilágosodásban, a modern kapitalizmusban, a liberális eszmék kibontakozásában vélve felfedezni a modern demokrácia egyedüli előzményeit. A liberalizmus mai ágensei szerint ember, sőt egyénközpontú szemléletük eredete a humanizmusra, az ember autonómiájának felismerésére megy vissza, csak azt felejtik el, hogy ez a humanizmus az embert még két világ polgárának, a földön élő, de az égre tekintő lénynek látta és igyekezett meglelni azt a pontot, ahol ég és föld összeér. Csak a felvilágosodás, annak ateizmusa és a születő klasszikus liberalizmus igyekezett száműzni Istent mint téveszmét, az emberi szabadság kerékkötőjét a világból, az emberek pillantását kizárólag a földi dolgokra, az üzlet, a vagyon, a polgári szabadság, az egyéni, másokkal csak az életüzlet érdekkötelékében értelmezett létezés felé fordítani.

Nagyon pontos, a 20. századi katolikus társadalomteológia által vallottakhoz illő az a diagnózis, amit erről a folyamatról Orbán Viktor mond. Vitathatatlan tény ugyanis, hogy a liberális világszemléletben nem pusztán Isten és az ember, hanem a közösség és az egyén viszonya is változott, nyugodtan kimondhatjuk, torzult, hogy a liberalizmus szöges ellentettje az általa gyűlölt és lenézett kereszténység. A liberális vízióban a társadalom már nem organikus közösség, hanem egyének puszta sokasága, akik féltékenyen őrizve magánszabadságukat legfeljebb valamilyen távoli, fiktív közösséghez, politikai párthoz, államhoz, gazdasági érdekcsoporthoz, a számukra definiálhatatlan emberiséghez tartoznak. Ebből valóban az adódik, amiről Orbán beszél: az egyéni létezés magánügy, nyűg a család, felesleges a nemzet, a haza, az erkölcsöket, ha vannak, az érdekek és a mindig nekem van igazam igénye vezérli, ha erről gazdasági, ideológiai, média erőfölénnyel meg tudom győzni a többieket. Az utóbbi fél évszázadban azután ennek a liberális demokráciának a szószólói, akik két évszázada igyekeznek a szekularizáció, a gyűlölet és a lenézés lángpallosával kiűzni hitet, vallást, egyházat a maguk megálmodta világból, ma már teljes szellemi (mondhatnánk, hogy lelki, de ez számukra értelmezhetetlen fogalom) hegemóniára, a liberális demokrácia egyeduralmára törnek. Ezért történt, hogy a közelmúltra bedarálták a korábbi kereszténydemokrata és szociáldemokrata gondolkodásmódot, diadalt ültek felettük és megfogalmazták azt a megfellebbezhetetlen tézist, hogy a demokrácia csak liberális lehet.

Ennek a tézisnek, dogmának mond ellent a magyar miniszterelnök, amikor úgy fogalmaz, hogy demokrácia igen, liberalizmus nem. Utalva arra, hogy demokráciánk gyökerei éppen arra a keresztény hagyományra és kultúrára vezetnek vissza, amelyről a liberális eszmék hívei negyed évezrede igyekeznek megfeledkezni. Mert miként is értelmezi ma a liberális közbeszéd az emberi történelem értelmének és végcéljának tekintett demokráciát? Olyan intézményrendszernek, amelynek középpontjában a korlátlan gazdasági szabadság, az egyéni érdek és az egyén jogai állnak. Ebben az interpretációban a jog kerekedik az erkölcs, az érdek az érték fölé, egydimenziós az önmaga alkotójaként felfogott ember és az a világ, amelyben él, amely tőle függ és egyedül érte van. Ebben az eszmekörben a társadalom egyének halmaza, a nemzet nem identitásközösség, hanem merő politikai fogalom, amitől a globális világállam víziója jegyében mielőbb érdemes megszabadulni. De hasonló a helyzet minden más kötelékkel is, ami béklyóba veri az egyént: ilyen a vallás, de a család, az anyaföld, az anyanyelv, a hagyomány, a kultúra, legutóbb már a nemi identitás is. A liberális demokráciában minden szabad, ami nem tilos, a cél az erősen paranoiás reklámszlogent idézve a „légy önmagad” andalító valósága. Egy ilyen világban nincsenek eszmék, eszmények és normák, vagy ha vannak, egy olyan magánszabadság szolgálatában állnak, ami nem a szépre, a jóra, az igazra, hanem a korlátoktól való gátlástalan, értéksemleges megszabadulásra jogosít. Ettől a ponttól pedig már nem pusztán politikai vagy ideológiai, hanem világnézeti az a vita, amely a liberális és a nem liberális, az illiberális, közösségi és értékalapú demokrácia hívei között zajlik, az pedig aligha kétséges, a magyar miniszterelnök világosan ki is mondja, hogy az utóbbi oldalon alapként maga a keresztény hit és értékrend áll.

Hiszen keresztény, kivált katolikus értelmezésben a valódi demokrácia eredendően keresztény és a kereszténység számtalan történelmi vargabetűje ellenére demokrácia, a hit, a remény és a szeretet demokráciája. Ennek a meggyőződésnek a kulcsa, ha tetszik, bibliai alapja az emberi személyről, annak méltóságáról alkotott kép, míg VI. Pál pápa bölcs megfogalmazása szerint az ellentábor, „a filozófiai liberalizmus eleve, már eredeti formájában is az ember autonómiájának – tevékenységére, cselekvéseinek motivációjára és a szabadság gyakorlására vonatkozó autonómiájának – hamis értelmezése”. Ebből adódik, hogy a liberális, az értéket az érdekkel, a közösségi kötelékeket a magánboldogulással és magánszabadsággal felcserélő szekuláris demokrácia nem más, mint a kereszténység tagadása, az ember világának dekonstrukciója, történelmi zsákutca.

Szent István király Szent Imre herceggel (18. századi ábrázolás)

De hogyan is állunk ezek után az emberi jogokkal és a szabadsággal? Ami az emberi jogokat illeti, azok alapja a liberális nézet szerint egyfajta társadalmi szerződés, alanya pedig az egyén. A keresztény erről egészen másképpen gondolkodik, és erre hivatkozik a miniszterelnöki beszéd is. A hazánkban Szent István óta jelen lévő keresztény tanítás szerint az emberi jogok forrása az emberi személy, minden egyes ember személyi méltósága, az, hogy az ember imago Dei, Isten képmása itt a földön. Ám ez a személyi méltóság messze nem magánügy és magántulajdon, hiszen ezt a méltóságot egyrészt az ember a teremtésben kapja, másrészt pedig közösségek tagjaként, bizonyos értelemben termékeként birtokolja. Ez utóbbi az alapja annak a keresztény meggyőződésnek, hogy az egyén jogai soha nem írhatják felül azoknak a közösségeknek, családnak, helyi közösségnek, társadalomnak, nemzetnek a jogait, amelytől nyeri őket, másrészről ezekkel a jogokkal kötelezettségek is társulnak, olyanok, mint a közjó szolgálata vagy a szolidáris szeretet. Erről mondja nagyon világosan II. János Pál pápa, hogy „az emberi együttélésben minden, az egyes személyt megillető jog magába foglalja a megfelelő kötelességet az összes többi személy irányába, azt ugyanis, hogy ugyanazt a jogot a többiek esetében is elismerjék, és tiszteletben tartsák”, hiszen „a jogok feltételezik a kötelességeket, és azok nélkül önkénnyé lesznek”. Szabadságról, szolidaritásról mint értékmentes magánszabadságok együttműködéséről vagy koordinált rendszeréről persze a liberális tábor is beszél, csak arról feledkezik meg, hogy a szolidaritás nem pusztán egymás megsegítése, hanem jó ügyek, közös érdekek együttes szolgálata, míg a rossz, ártalmas, magunknak, másoknak ártó dolgokban való szabadság nem szabadság és nem is demokrácia, hiszen ismét János Pállal az „lényege szerint rend, és mint ilyen, eszköz, nem pedig cél”. Ugyanő fogalmazta meg azt is, hogy „valódi demokrácia csak egy jogállamban és az emberi személy helyes értelmezése alapján lehetséges”. A liberalizmus hívei erre azt vágják rá, hogy csak a liberális demokrácia lehet a valódi jogállamiság alapja, de ha az emberi személy helyes értelmezése hiányzik, ez a pőre jog mit sem ér. Egy demokratikus jogállam, ha liberális elvek szerint működik, ugyanis szavatolhatja formálisan, részben a mások jogait korlátozva minden egyén számára az őt megillető jogok teljességét, némi kötelességeket is előírhat, a személy méltóságát azonban nem a jog, hanem az erkölcs világában, a társadalmi szeretetben, a miniszterelnök által is hivatkozott bibliai elvben, az „azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek, és ne tedd másokkal, amit nem szeretnél, hogy tegyenek veled”, a keresztény demokrácia államában, társadalmában, II. János Pál víziója szerint a szeretet civilizációjában lehet, lehetne hosszú történelmi küzdelmek árán valóságossá tenni. Az ilyen keresztény eszméket dédelgető politikát persze liberális ellenfelei azonnal populistának nevezik, demokratikus természetét vonva kétségbe. Ám vegyük észre, hogy a populizmus nem szitokszó, aminek sokan látni szeretnék, hanem a demokrácia lényegének pontos kifejezése.

A keresztény demokrácia öntudatosan és büszkén populista, hiszen végső célja a demosz, a populus egészének, a közjónak a szolgálata és minden egyes tagja személyi méltóságának egyenlő elismerése. Vele szemben a liberális demokrácia egészen más, valójában elitista demokráciának nevezhetnénk. A liberális elvek által vezérelt, hívei által egyedül lehetségesnek mondott társadalomban ugyanis nem a nép, hanem az azt uralni és megvezetni képes elit gyakorolja a hatalmat, formálja, manipulálja a véleményeket. Egy olyan leplezett timokrácia, befolyás- és pénzuralom kerekedik az emberek fölé, amelyet valódi értékek helyett a vagyon hatalma irányít. Nagyon is igaz rá II. János Pál szava, aki szerint „ha egy demokrácia nélkülözi az alapvető értékeket, akkor a történelem bizonysága szerint könnyen leplezett vagy leplezetlen diktatúrává változik”, amely ellen csak egy szép, szabad, igazságos célok felé forduló keresztény demokrácia veheti fel a küzdelmet. Ebből az is következik, hogy a liberális és a keresztény demokrácia egymást kizáró alternatívák, amelyek élhetnek ugyan együtt vagy egymás mellett, de nem békélhetnek meg egymással. Már csak azért sem, és ezt is ki lehetett hallani a tusnádfürdői beszédből, mert a keresztény demokráciának önmagán túlmutató forrása és tartalma van, ez pedig nem más, mint olyan szilárd erkölcsi értékek rendszere, amelyek nem viszonylagosak, nem plurálisak, nem tetszés szerint átírhatók, XVI. Benedek szóhasználatával „nem alkuképes értékek”.

A hiteles keresztény demokrácia erkölcsi értékközösség, amelyet nem pusztán az emberek egy része által megélt eleven hit, hanem a társadalomtestet a zsigerekig átjárni képes hagyomány és kultúra is közvetít. Az ilyen társadalom messze nemcsak hívő embereknek lehet az otthona, hanem mindenkinek, aki a magáénak fogadja el mindazt, ami szép, jó és értékes, de hajlandó és képes is hátat fordítani annak, ami rossz, csúnya vagy káros, messze nemcsak e fogalmak sajátosan vallási, hanem általános emberi értelmében.

Keresztény demokrácia megteremtésére, túl a politikai akaraton vagy a hívő emberek jámbor buzgalmán, ott van esély, ahol természetesen van jelen a társadalmi szeretet, a szolidaritás és szubszidiaritás, ahol az embereknek nem pusztán jelene, de tudatosult múltja és remélt jövője is van. Az a politika dolga, hogy erejéhez mérten igyekezzen ilyenné formálni vagy ilyenként megmaradni engedni a társadalmat. Hitnek, egyháznak, vallásosságnak pedig egy ilyen demokratikus közeg megőrzésében vagy újraélesztésében az a szerepe, mint Krisztus példázatában a kovásznak, hiszen olyan alapértékeket kell képviselnie, melyek nem csupán az övéi, hanem minden jóakaratú emberé. Nem más ez, mint egy sajátos etikai minimum elfogadása, amelynek olyan alapelvei vannak, mint az egész világért vállalt felelősség, a haza, a nemzet tisztelete, a környezet megóvása, a munka megbecsülése, a munkából való közös részvállalás, az egymás iránti türelem. Bár ez soha nem könnyű, de szép és nehéz küldetés azok munkája, akik mindezek a politika nyelvére történő lefordítására vállalkoznak, meg- és kiérdemelve minden felelősen gondolkozó hívő, keresztény ember támogatását. Azokét, akiknek tudniuk kell, hogy a kereszténység sajátos küldetése a világban szellemi, lelki, anyagi és cselekvő értelemben sem más, mint a szeretet parancsa által vezérelt emberszolgálat.

És erre Tusnádfürdő idei üzenete is lehetőséget, el nem szalasztható esélyt kínál.

 

(A kép forrása: itt)