„A tudomány gyorsabban fejlődött, mint a lelkiismeret.”

Albert Einstein

 

Ma, az all inclusive lehetőségek korában a fogyasztói szabadság üzletté tette a temetést is. Otthonról pár kattintással elintézhető minden. A zöldek örömére még lebomló biourna is rendelhető, a délnyugat-kínai metropolisz, Csungking koporsópróbás szolgáltatásáról nem is beszélve (a temetkezési vállalat szalonjában a megrendelők a minél körültekintőbb választás érdekében maguk feküdhetnek bele a nyitott koporsókba). Itthon még „csak” ott tartunk, hogy előszeretettel hamvasztunk és szétszórunk Dunába, Tiszába, szökőkútba, gyászhirdetéseinkbe pedig a típusszövegek mellé bekerült a „részvétnyilvánítástól tartózkodjanak” kérés. Kegyeleti ékszert is vehetünk, bőrbarátot és rozsdamenteset, amelyben őrizhetjük szerettünk hamvainak jelképes mennyiségét – amennyi belefér. A cégek hirdetéseikben ígérik, hogy segítségünkre lesznek, ezért forduljunk hozzájuk bizalommal. Miközben a szomszédos Ausztriában – nagyon helyesen – a temetés nem üzlet, hanem Bécs városának és a tartományoknak hatósági feladatköre, nálunk az az abszurd helyzet állt elő, hogy maga az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület indít kampányt az egyre romló kegyeleti kultúránk felvirágoztatásáért. Terveik szerint jövőre meghirdetik a „Keressük Magyarország leggondozottabb temetőjét!” versenyt.

Hogyan jutottunk egy negyedévszázadnyi jólét alatt, után ide, amikor határon túli székely testvéreink még faragják a kopjafákat, elődeiktől megtanulták, hogy a fejfa az ember kinövekedett képe, és faluhelyen még itthon is szokás gyertyát gyújtani azokért, akiknek sírjához nem tudnak elmenni? Miért viszolygunk a hagyományos temetéstől, miért áltatjuk magunkat, hogy a szórással, hamvasztással a családtagokat kíméljük a pénzkiadásoktól, sírgondozástól? Tényleg nem értünk annyit, hogy ennyit megérjünk valakinek?


Kölcsönösen szükségünk van egymásra halálunkban és azután is. Ahogy a hívő ember azért megy be a templomba, hogy Jézussal találkozzon, a temetőbe is azért megyünk, hogy az elhunyttal találkozzunk – ott a sírnál. Egyiket sem pótolja a szívbéli kapcsolat, sem az, hogy tennivalóink közben vagy elalvás előtt gondolunk Rájuk.

Pár évszázada még fontos volt az embereknek, hogy imádkozzanak a jó halálért. A 19. század egyik legnagyobb szentje, a Torinóban szolgáló, szalézi szerzetesközösséget megalapító Giovanni Bosco atya követőinek „jó halálgyakorlatokat” írt elő havi egy alkalommal. Tudta, hogy azáltal, ha a halálra tekintünk, felszólíttatunk, hogy helyesen és tudatosan éljünk. A halál erősíti az életet. Mozart a halált a „boldogság kulcsának” nevezte. Zenéjében összekötötte egymással az időt és az örökkévalóságot, azaz az életet és a halált. Jung úgy vélte, hogy éppen azok halnak meg a legnehezebben, akik sohasem éltek. A nem megélt élet akadálya a jó halálnak.

A megéléshez szorosan hozzátartozik, hogyan bánunk halottainkkal, hol és hogyan veszünk búcsút tőlük. A régiek a temetés után a templomajtóban vagy az elhunyt sírjánál osztották ki a rászorulók részére (koldusok, betegek) a megholt üdvösségéért szóló imádság fejében a gyászoló család ajándékát: kenyeret, kalácsot, bort, gyertyát. Még ismerték a templomi katafalkot. A 19. század derekán Makón az aradi vértanúk titkon őrzött emlékét azzal fejezték ki, hogy két héttel Széchenyi István halála után, 1860. április 23-án a templomi gyászünnepélyen tizenhárom fekete fátyolos kandelábert állítottak a holttest ünnepélyes fölravatalozásához használt díszes állvány – katafalk  ̶  köré.

A halottak napját Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, majd a 11. században a bencések hatására széles körben elterjedt Európában. Évszázadokon át sírok domborultak mindenütt. A halhatatlanságot megérezni a sír csendjében lehet. Meghatározó élményem volt a párizsi Père-Lachaise temetőben a Jim Morrison sírjánál üldögélő, iszogató és könnyező fiatalok látványa. Elkápráztatott a The Doors 27 évesen elhunyt frontemberének hatása, és megérettem valamit az öröklétből. Pedig Balzac, Molière, Champollion, Chopin és Oscar Wilde miatt mentem oda; Morrison sírjához a fiatalok vonzottak. Ez a sír ma Párizs negyedik leglátogatottabb nevezetessége az Eiffel-torony, a Louvre és a Notre-Dame után.

A gépkultúra zűrzavarában hánykolódó embernek rajongó turista mivoltjában is fontos ideálja sírja. A liberális individualizmustól megfertőzött ember is érzi, hogy a temető ad valamit; a szeretteink sírja mellett megtapasztalható valami abból a spiritualitásból, amit egyébként másutt előszeretettel megvásárolnak. Bár sokak világnézete, különösen a rendszerváltoztatás után született generációké, kimerül abban a könnyű megoldásban, hogy nem szólok bele az életedbe, te se szólj bele az enyémbe, mégis közös ügyünk az egymással törődés, jóban és rosszban, temetésben és azután is. Ez a szeretet és tisztelet valódi jele. Ezért kellene tanítanunk világhírű zeneszerzőnk, Kodály Zoltán maga fogalmazta megrendült sorait szeretett felesége, Sándor Emma gyászjelentésében: "Élete útján áldást hozott minden vele találkozóra. Ahova ragyogó szemének egy sugara elért, ott világosság, melegség, élet fakadt. Mert szeméből végtelen jóság és szeretet áradt. Gyászolja mindenki, aki szeretete melegéből valamit is megérzett. De legjobban az, akire a legtöbbet pazarolta, akinek életét földi paradicsommá tette." 

Hagyjuk, hogy a halottak napján fellobbanó mécses átszínezze szavainkat, hallgatásainkat és emlékezésünket!

 

(Kép forrása: itt)