„Ki városunkból a heréket, rontják a pesti levegőt”. Kónya Lajos kétszeres Kossuth-díjas (1950, 1953) költő szóhasználata is árulkodik a kitelepítés ideológiai okairól. Az osztályharc szükségszerűsége mellett már Marx, majd Sztálin is érvelt, a legjobb tanítvány Rákosi pedig lehetőleg mindenben igyekezett másolni mesterét. Ez az újabb, immáron társadalmi helyzettől függővé tett megkülönböztetése állampolgárnak az állampolgártól, magyarnak a magyartól nem csak Budapesten eredményezett kitelepítéseket. A vidéki városok „élősködőit” ugyanúgy „szociális táborokba” zárhatták, mint a fővárosiakat.

A kitelepítettek új lakóhelyükön szörnyű körülményeket tapasztaltak. Kisgyermekes családokat – a nagy hidegre való tekintettel a valamivel melegebb – műtrágyás kamrákban szállásoltak el. Egy kamrában négy családot. A sorakozók, számolások, és a büntetések a koncentrációs táborok képét idézhették fel a kitelepítettekben. Akár a személyes érintettség okán is: Dachau a példa az átfedésekre az 1944-es „kitelepítések” és az 1950-1951-esek között. A kommunisták természetesen igyekeztek elfedni a hét évvel korábbi eseményekkel való párhuzamot: marhavagonok helyett lefestett ablakú vagonokat használtak. Erről természetesen sokáig tilos volt beszélni.

Vessünk egy pillantást a Budapestről kitelepítettek névsorának foglalkozási rovatára, hiszen a foglalkozás ebben az esetben egyszerre jelentette a kitelepítés okát és célját: ezredes, ügyész, takarékpénztári főigazgató, gyárigazgató, bőrnagykereskedő. Figyeljük meg lakcím rovatot is: polgári kerületek polgári, nagypolgári lakásai sorjáznak a belvárosban, a budai kerületekben, hogy a városi elit rózsadombi villáiról ne is ejtsünk szót. Az 5400 lakásból tulajdonosaik meg ingóságaikat sem vihették magukkal, fejenként hivatalosan 250 kg-ot csomagolhattak össze.

Véletlen egybeesésről lett volna szó? Beszédes, hogy az 1951. július 18-i kitelepítés után három nappal a lakások majdnem felét, 2400-at máris kiigényeltek. Államvédelmisek, pártfunkcionáriusok, adott esetben szeretőik juthattak így ingatlanhoz. Bútorral, festményekkel, ágyneművel – sőt, az éléskamrákban hagyott befőttekkel és lekvárokkal. Az „elhagyott javakat” már a háború után is az Államvédelmi Hatóság vette kezelésbe, a kitelepítések után pedig szintén a „párt ökle” lépett elő az állampárti funkcionáriusok – Majtényi György történész szavaival élve – reprezentatív ingatlankezelőjévé. S hogy mit szólt ehhez a fent idézett osztályharcos költő? Rögtön igényelt egy villát Rákosi szomszédságában, a Svábhegy lábánál.

Tizenegyezer. A statisztika mögött azonban emberi sorsok vannak. Családoké, családi fészkeké – és a fészekrablóké. A kommunista elitnek járó juttatások közül az igényelt lakás csak az első lépcsőfokot jelentette. A rabolt műkincsek, festmények, szobrok mellett bútorokat is igényelhettek az állampárt bútorraktáraiból.

Dédapám, Lászlo Kálmán volt grazi magyar királyi konzul 1947-ig Németország területén, az amerikai zónában tartózkodott, amikor úgy döntött, magyarként családjával Magyarországon akar élni. Nem volt háborús bűnös: a nácikat és a nyilasokat is megvetette. Hazatérvén első élményük Kelenföldön az államvédelem „fogadóbizottsága” volt. Lakást vásárolt Budán, de hiába beszélt a magyaron kívül öt nyelven, B-listára került és nem kaphatott munkát. 1951-ben teherautó jött érte és családjáért. A határozatban ezt olvashatták: „Lakhelyéül Békés megye Tanya 157 községet jelölöm ki.” Kényszerlakhelyüket 1953-ban elhagyhatták, de veszélyes osztályidegenként egészen a ’80-as évekig nem költözhettek Budapestre. Sógora és anyósa nem élték túl a 157-es tanyát.

1994-ben, az első szabadon választott kormány szerény lehetőségeihez képest fontos gesztusként, ám sok szempontból csak szimbolikus jelentőségű kárpótlást tudott adni: „minden eltöltött hónapért tizenegyezer forint kárpótlást ítélek meg a politikai okból jogtalanul szabadságelvonással sújtott kérelmező számára”. A lefoglalt lakásokat, az elzabrált vagyontárgyak, az ellopott éveket azonban nem kaphatták vissza.