Úgy tartják, az ember sikerének, sőt, egyenesen egészségének az a titka, hogy ne felejtsük el a boldogság és a siker pillanatait, és úgy őrizzük őket, ahogy az első csók, az első szerelem emlékét.

 

Tisztelt Honfitársaim! Kedves Barátaim!

 

A nemzetre is igaz ez. Erőt és reményt nem meríthetünk a kudarcból, a balsorsból, a sötétségből, csakis a büszkeségre okot adó pillanatokból. Például abból a büszkeségből, amit a hatvankét évvel ezelőtt forradalom és szabadságharc eseményeire emlékezve érzünk. Ami akkor történt itt, velünk, Magyarországon, máig reményt és erőt ad. Százezrek álltak egymás kezét fogva városaink főterein, százezrek ölelték meg egymást ismeretlenül. Volt, akinek a szeme könnybe borult a boldogságtól, mert a nemzet közös szívdobbanása olyan erős volt, hogy még azok is megérezték, akik nem akarták.

Ennek a közös szívdobbanásnak a visszhangja hozott ma össze minket. Ha most egymás mellett megállunk és megnyitjuk a szívünket, azt tapasztaljuk, hogy ügyes-bajos dolgaink zsugorodnak, hogy egyre erősebbnek érezzük magunkat. Élesen látjuk egymás arcát, tudjuk: összetartozunk.

Jól van ez így.

Ma azért vagyunk itt, hogy közösen emlékezzünk azokra a 62 évvel ezelőtti napokra, amik máig mércéül szolgálnak a számunkra. A hazaszeretet, a haza iránti elkötelezettség a mércéje most és immár mindörökké, ami 1956. október 23-án történt.

Mi, itt mindannyian, a pesti srácok és lányok utódai vagyunk. Az ő élni akarásukból, szabadságvágyukból táplálkozunk ma is. Ha csak felidézzük hősi tetteiket mosolyra szalad a szánk, büszkeség és megújult életerő költözik belénk. Nekik köszönhetjük, hogy olyan erős az immunrendszerünk, hogy képesek vagyunk helytállni és megőrizni önmagunkat.

Isten áldja hőseinket!

És azokat, akik a hősök közül még itt vannak közöttünk! Tisztelet a hősöknek!


 

Barátaim!

 

Vegyük sorra, pontosan mit köszönhetünk az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak:

Először is, hiába próbálták felülírni nemzeti emlékezetünket, hogy egy mesterséges és emberellenes tanítás alapján megszüntessék, felszámolják a hazaszeretetünket, a haza iránt érzett elkötelezettségünket.

Kudarcot vallottak.

Hiába igyekezték kitörölni emlékezetünkből történelmünk megannyi nagyszerű alakját, a magyar szabadságért és hazánk függetlenségéért küzdő óriások emlékét, ebben is kudarcot vallottak. Hiába tettek meg mindent, hogy legnagyobbjaink egy részét a kommunista ideológia szolgálatába állítsák – elég, ha csak Petőfi Sándorra vagy József Attilára gondolunk – ez sem sikerült nekik.

Ebben is kudarcot vallottak.

Hiába irtották tűzzel-vassal nemzeti ünnepeinket vagy írták át őket, hiába alkottak hamis emléknapokat, megint csak kudarcot vallottak.

És hiába tettek meg mindent azért, hogy az ifjúság lelkéből kimossák a hazaszeretet, hogy a fiatalok agyát internacionalistává programozzák át, ez a vállalkozásuk is sikertelen maradt.

Ebben is kudarcot vallottak.

A kommunisták született lúzerek voltak, és ezt ők is tudták. Ezért kellett az erőszak, a terror, a szovjet megszállás és a megszálló hadsereg.

Mert nélkülük esélyük sem lett volna felettünk basáskodni.

1956-ban a magyar kommunisták és a megszálló szovjet birodalom azzal szembesült, hogy tízévnyi terroruralom sem volt képes megtörni a magyarok gerincét.

Ilyen a természetünk. Nyakasok vagyunk, őszinték, ragaszkodunk a múltunkhoz, nincs ínyünkre a rohanás, megfontolva haladunk, nem adjuk könnyen a szeretetünket, de ha igen, akkor tiszta szívvel szeretünk.

És mondjon bárki bármit, elég vidám, jó humorral megáldott nemzet a miénk, nemigen van olyan téma, amiről ne tudnánk seperc alatt ütős viccet formálni.

Ehhez persze bátorság kell, de annak sem voltunk híján sosem. Egy az ötvenes évekből származó pesti vicc jut az eszembe. Nagy bátorság kellett hozzá, többéves börtönbüntetést kockáztatott, aki továbbadta, így szól:

A régészek találnak egy múmiát. Először az amerikaiak kapják meg vizsgálatra, akik a következőt állapítják meg:

Ez a múmia megközelítőleg 2500 éves lehet.

Az angolok is megkapják a leletet, és kijelentik:

Ez a múmia megközelítőleg 2800 éves.

Végül a magyar ÁVH is megvizsgálja a múmiát, és megállapítja:

Ez a múmia pontosan 2786 éves, hat hónapos és két napos. Kétszer nősült, négy gyereke volt, az egyikből írnok lett, a többi építész. Az első felesége házsártos volt és titokban sok bort ivott.

Honnan tudják ezt ilyen pontosan a magyar államvédelmisek? – kérdezik a többiek. Mire az ávósok:

Bevallotta!

 

Kedves Barátaim!

 

Ilyenek vagyunk. A fájdalomból tréfát csinálunk, belekacagunk a legyőzhetetlennek tartott ellenfél arcába, hogy végül túléljük a rettenetet. Ez tartott életben bennünket évszázadokon át és európai társaink – ha egy picit is tudnának magyarul – ma is csodálkoznának azon, mi mindent mondunk el, írunk le, anélkül hogy megbéklyózna bennünket, ami őket: a politikai korrektség. Nem, mi nem vagyunk, soha nem is voltunk és remélem, hogy soha nem is leszünk politikailag korrektek. Mert az megöli a szabadságot, márpedig mi, magyarok, nem tudunk szabadság nélkül élni!

Ez a szabadságszeretet, ez a függetlenség iránti olthatatlan vágy olyan mélyen és olyan zabolátlan módon gyökerezik bennünk, hogy azonnal tettekre sarkall minket, ha helyzet van, vagyis, ha nemzeti létünk, megmaradásunk kerül veszélybe. Más szavakkal: minket, magyarokat, mindig csak erőszakkal lehetett megfosztani az önrendelkezésünktől, szuverenitásunktól és a demokráciától. Vagyis a szabadságtól.

Hogy mennyire igaz ez, azt lassan harminc évvel ezelőtt bizonyítottuk be újra, amikor 1956 hőseit újratemettük, 1956 nagyszerű példája újra útmutatást adott nekünk és a magyar ifjúság újra történelmet írt. Igen, ami 1989-ben és 1990-ben történt, az az én szememben az 1956-os forradalom és szabadságharc egyenes folytatása, sőt beteljesítése volt.

Voltak persze, akik akkor is megpróbálták elmosni a diktatúra és a szabadság közötti éles határvonalat, akik megakadályozták az igazságtételt, akik azzal kísérleteztek, hogy kisajátítsák október 23-át, de ők is kudarcot vallottak. Ahogy 1956 is az egész magyar nemzet közös sikere volt, úgy volt mindannyiunk dicsősége a kommunista rendszert eltakarító antikommunista forradalom 1989-ben is. Azt hiszem, itt az ideje, hogy rendszerváltás, rendszerváltoztatás helyett végre kimondjuk, ami akkor történt, antikommunista forradalom volt, amelynek hála Isten nem kellett véres szabadságharccá fajulnia.

 

Honfitársaim!

 

Mivel ma már négymillió olyan magyar állampolgár él hazánkban, akinek nincs személyes emléke a diktatúra idejéből, új feladatunk van. El kell nekik mondanunk, mennyire boldoggá és megelégedetté tesz bennünket a szabadság, a függetlenség, milyen jó, hogy részünk lehet benne, mennyi áldozatot hozott nemzetünk azért, hogy a szabadság ellenségei ne győzedelmeskedhessenek felettünk. Meg kell nekik tanítanunk, hogy a szabadságot és a nemzeti függetlenséget nem adják ingyen és nem adják örökbérletbe. Minden nap újra és újra meg kell küzdenünk érte. Tudniuk kell nekik is, hogy eljöhet az a pillanat is, amikor nekik is meg kell harcolniuk érte!

Vannak hőseink, akiknek a példája segít az eligazodásban. A pesti srácok és lányok önfeláldozó hősiessége világtörténelmet írt. Megmutatta a világnak és nekünk is, hogy a legnagyobb túlerővel is szembeszállunk, ha a szabadságunkról és a függetlenségünkről van szó. Mert ezzel tartozunk magunknak.

Hiszen mindannyian 1956 büszke örökösei vagyunk.

 

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

 

(Elhangzott 2018. október 23-án, a Terror Háza Múzeum előtt tartott megemlékezésen.)