Aszan Kajgi, hová mentél?
Árvalányhaj tán az ágyad?
A varázsos hegyek táján
Táborhelyed megtaláltad?

Aszan Kajgi, hol vagy, szóljál!
Merrefelé bujdosol már,
Őrzi emléked a kantár,
Őrzi a nyereg, a csótár,
Hol a süveg, amit hordtál,
Csupa folt a köpönyeged,
Hova hajtod a fejedet?

Te a világot bejártad,
Árvalányhaj volt a társad,
Soha-soha nem nevettél,
Jóllakásig nem ehettél!
Árván jártál, egymagadba,
Zsebedben nem volt egy batka,
Mint a kerék, csupasz voltál...
Mit tehettél - álmodoztál.

Az a föld volt a reményed,
Hol jól élnek a szegények,
Nekik virulnak a rétek,
Nekik buzog minden forrás,
Hol a jószág szaporodik,
Szegényeknek sokasodik.

Jártad sokáig a pusztát,
A Kizil-tu kihalt útját, -
Hát mintha csak álmot látnál,
Egy varázsmagot találtál!
Fény gyulladt ki szemedben,
A Darjához mentél sebten,
Ott a magot földbe ástad,
Ahol rá ködök vigyáztak.

Hej, azóta nem aludtál,
Bár azóta sok hold telt meg...
Kobzod húrjához se nyúltál,
Nem kerested álomtelked,
Gondját viselted a magnak,
Mint az anyja, ápolgattad.

Hát egyszer csak őszre kelten,
Megnyílt a föld szája csendben:
»Látom Aszan, szeretsz engem,
Mint a sas a kék eget fenn.
Ajándékot érdemelnél,
Amit adok tiéd mától!«
S mint két ékes leánytestvér,
Ime, két hatalmas hegy kél,
Lábtól csúcsig - gabonából.

Aszan Kajgi megnémult ám,
Fia szó se jött ki ajkán,
Állt csak a hegyek tövében,
Fény ragyogott fel szemében.
Aztán szája dalra nyílva
Puszták rongyos népét hívta:
Hagyják a nyomorúságot,
Üssenek a hegynél tábort.

De jött, mint a vihar, dúlva,
Kara kulák, Burgán mullah,
Kozák pribék korbácsával,
A sapkáján kokárdával.
Csontfehéren állt a gazdag,
Az erei kidagadtak,
Ujját ott Aszanra bökte,
És dühét szemébe köpte:
»Milyen ördög fajzott téged,
Semmiházi hitvány piszkot?
A gabonát csak úgy nézed,
Mint a csillagot a disznók!«
Jó Aszan, a szíj suhanva
Vágott akkor a nyakadba.
Aztán tovább oldalogtál.
Verten, mintha tolvaj volnál.
A gazdag rút házanépe
Tódult hegyed dús tövébe,
Hogy vadul cibálja, tépje,
Mohó kézzel nyúlva érte,
Fosztogató gaz pribékje.

Hozzád jött a piros hajnal,
Megmosdatott hűs harmattal,
Törülközőt a nap adott,
A föld nyugasztaló padot,
Lelked új erőre kapott,
Messze földre elragadott,
A nagy ismeretlen útra,
Hol nekünk virít a puszta!

Aszan Kajgi, hol vagy, szóljál!
Merrefelé bujdosol már?
Őrzi emléked a kantár,
Őrzi a nyereg és a csótár!
Jöjj Aszan és tekints végre
A te népedre, a népre!

Él a néped, Aszan, látod?
Neki nyit a föld virágot,
Nyergéből már le nem húzza,
Isten, kulák, kufár, mullah.
Mint kengyel nyeregre húzva,
Úgy miénk a földünk újra.
A nyáj gyapját nekünk hordja,
Szaporodik ménes, csorda!
Nem láthatod soha ezt meg,
Pedig mindig ezt kerested,
Azt forgattad az eszedbe,
Hogy bekötöd köpenyedbe,
Felakasztod a nyergedre,
Hazahozod a földedre...
Hol vagy, merre, szegény Aszán,
Akit szívünk jaj, szánva szán?
Hogy szökött szárba a virág,
Nézd, hogy ragyog édes hazád!
A sivatag kivirágzott
S velünk él a hős, az áldott,
Hétszáz évig kit kerestél
Pusztaságban, nagy hegyeknél.
Ennek a nagy hősnek ökle
Törte a bilincset össze,
Amit a sok gazdag ember
Veretett a pribékekkel,
Mitől senyvedt a szegény nép,
Az a bilincs széttörve rég!
Ő is szegény volt, ezért lett
Hű istápja a szegénynek.

Évszázadok gyötrődése,
Évszázadok szenvedése,
Évszázadok bölcsessége,
Évszázadok hősi vére,
Gyűlt össze az ő szívébe.
Úgy kél, mint a hajnal pírja,
A világ Sztálinnak hívja.