„Az átlagember számára minden probléma a II. világháborúval kezdődött.

A tájékozottabbak szerint az elsővel.”

Erik von Kuehnelt-Leddihn

 

Száz év távlatából nézve az első világháború, vagy ahogy az angolszász irodalom hívja, a „Nagy Háború” egy letűnt kor romantikus, távoli, furcsa háborújának tűnhet. Fekete-fehér, kezdetleges némafilmek peregnek le szemünk előtt, az emberek mosolyogva, szinte önfeledten indulnak a csatatérre, hogy „hősi helytállással, vitéz tettekkel gyors győzelmeket” arassanak. Ma már tudjuk, nem ez történt. „Beköszöntött a személytelen és gépesített öldöklés korszaka.”

Sajnálatos módon a magyar történelemtudomány nem kezelte megfelelő helyén az I. világháború jelentőségét és súlyát, hiszen mind a mai napig ugyanazt az idejétmúlt elbeszélésmódot tükrözi: győztesek és vesztesek, demokrácia és diktatúra, jók és rosszak, egy kis merénylet, egy kis gáztámadás, egy kis tömegmészárlás, egy kis béke és megvolnánk.

Schmidt Mária részéről bátor vállalkozás, hogy új könyvében más, magasabb értelmezési keretet ad a száz évvel ezelőtti történéseknek és kilép a „háborús logika” útvesztőiből. A kötet címe is világosan és egyértelműen fogalmaz: új világ született. Félelmetes és idegen világ, amely újrarajzolta Európa térképét, áthelyezte a világgazdaság súlypontjait, magában hordozta a második és a „harmadik” (hideg) világháborút, a diktatúrákat, a kommunistákat, a fasisztákat, a nácikat és a rövid, de annál véresebb XX. századot. Ahogy fogalmaz: „Az I. világháború a régi világot drámai erővel lökte át az újba. Egy olyan újba, amely a Nyugat önbizalomvesztésének századává vált.”


A szerző okos egyértelműséggel mutat rá, ahogy egy helyi háború „európai testvérháborúvá” duzzadt, amit „senki nem akart, de senki nem akadályozott meg”. Pillanatok alatt ledönti azokat a hamis illúziókat, amelyek a nagyhatalmakat lengték körbe, amikor húsba vágóan azt írja: „A négy éven keresztül tartó öldöklés valódi célja az volt, hogy eldőljön: ki lesz a 20. századi Európa ura.” A projekt olyannyira sikeres volt, hogy Európa és a világ a Szovjetunió bukásáig két alternatíva között vergődött: az amerikai álom és a szovjet ember között. Néhol csak felrajzol egy-egy fontos mozzanatot, amelyek épp arra elegendőek, hogy rájöjjünk: a divat demokratizálása, a női szavazati jog vagy épp a plasztikai sebészet mind-mind az első világháború termékei.

Mindeközben a szerző nem rest provokálni és tabukat döntögetni. Aki ismeri munkásságát, tudja, nem számíthat unalmas, szürke, PC-től túlfűtött megjegyzésekre, véleményekre. Bátran ír – nagyon is helyesen – soviniszta, bosszúvágytól vezérelt miniszterelnökről (Clemenceau), politikai haszonlesőről (Lloyd George), akiknek „… tehetségükből nem futotta többre, mint egy negyedszázadnyi fegyverszünetre, ami inkább egy hosszú víkendnek tűnt.” Ezen sorokat olvasva kényelmetlenül fészkelődünk a székünkben, hiszen nem vagyunk hozzászokva az ilyen nyers és őszinte mondatokhoz – főleg nem egy Széchenyi-díjas történésztől.

A béke sarokköveként aposztrofált Népszövetség, az ideológiák harca, a győztesnek kikiáltott franciák és britek, a népmozgalmak, a polgárháborúk, a németek, az osztrákok, a különféle izmusok mind-mind részét képezik az esszékötetnek, és a megfelelő polcra helyezi őket – az arról leírtakat pedig az olvasónak nehéz lesz megemésztenie.

A szerző külön fejezetet szentel Magyarországnak. Annak, hogyan váltunk „alanyaivá” és elszenvedőivé egy olyan háborúnak, amely nem a mi háborúnk volt. Száz év távlatából világosan látszik, hogy az egykori győztesek, ahogy akkor, úgy most is semmibe veszik a nemzeti szuverenitást és a határokat. Minden megpróbáltatás ellenére azonban talpra állt az ország, megmaradt és teljesítette történelmi hivatását. Véleménye szerint ehhez arra volt szükség, hogy a két háború közötti időszakban jól teljesítsen a politikai elit.

Az itt lefektetett gondolatok teljesen eltérőek a marxista történetírás hagyományaitól, hiszen Schmidt Mária zászlót bontva arra vállalkozik, hogy nézzük más szemszögből, a saját szemszögünkből a magyar történelmet. Hiszen, ha nem ismerjük azt, ami a miénk, hőseinket, múltbéli hibáinkat, akkor nincs tartásunk, identitásunk, szellemi örökségünk. A könyv ezen pontja vélhetően számos reakciót vált ki, hiszen olyan, máig vitákat gerjesztő kérdésekről ír egyértelműen, mint Horthy Miklós megítélése vagy a „zsidókérdés”.

A négy, jól elkülöníthető fejezet esszéi önmagukban is megállják a helyüket. Rendkívül erősek és olvasmányosak, amelyeket csak felerősítenek az „Új világ született” című kiállítás hátborzongató képei. Az esszéket összegyúrva kapunk egy olyan összefüggéshalmazt, és az események olyan megvilágításba kerülnek, amire csak kevesen képesek.

A kötet ráadásul az érzelmekre is hat – és ettől olyan meggyőző: a megszokott idillből pillanatok alatt magával ránt minket a milliók nyughelyéül szolgáló tömegsírba, ahol a kísértést, a kétségbeesettséget felváltja a remény és a bizakodás. Ahogy a szerző fogalmaz: „... túléltünk, megmaradtunk és végül győztesként léphettünk át a 21. századba. Győztesként, hiszen szabadok és függetlenek vagyunk. Újra.”

 

Schmidt Mária: Új világ született 1918-1923. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2019.