A kommunista vezér – politikai értelemben mindenképp – Európában szocializálódott, mérnöknek tanult Párizsban, ott ismerkedett meg a kommunizmus eszméjével. Diáktársaival a helyi kávéházak teraszán fellelkesülve elmélkedett a gyilkos eszméről, s szilárdan hitte: vezér lesz belőle hazájában. Szavait tettek követték: 1949-ben belépett a Francia Kommunista Pártba, ahol szervezési tapasztalatokra tett szert, majd az 1960-as évek elején történt hazatérését követően a helyi kommunisták fő szervezője, irányítója lett. Embereivel, kihasználva az ország földrajzi adottságait a dzsungelből irányította a gerillaharcot a kormányerők ellen, mígnem 1975-ben a fővárost, Phnompent sikerült is elfoglalnia. A városban – zömében tizennyolc-húsz éves suhancokból – állomásozó egységei terrorban tartották az ország fővárosát. Egymást érték az utcai igazoltatások, vegzálások és a letartóztatások, a kambodzsai népnek hamar rá kellett döbbennie arra, hogy Pol Pot szemtelenül fiatal, fekete inget viselő katonái, akik robogókkal, dzsipekkel, vagy gyalog járták az utcákat és vadásztak a vélt ellenségre, a terror katonái.

Az egyre kegyetlenebbé váló Pol Pot – aki igen vonzónak találta a párizsi szalonok baloldali légkörét – meg kívánta valósítani saját kommunista államát, amit Demokratikus Kambodzsának nevezett el. Támogatóinak legnagyobb része a helyi őslakosok, a khmerek közül került ki; az ország lakosságának több mint 91%át jelentő népcsoport kommunista tagjait – akik feltétel nélkül követték a vezért – Vörös Khmereknek nevezte el.

A vezér céljai közé tartozott a nem kommunista elemek teljes likvidálása, a mezőgazdaság kizárólagosságának biztosítása, – ami az amúgy sem fejlett országot középkori fejlettségi szintre taszította – a pénzforgalom megszűntetése, illetve az értelmiségiek, egyházi személyek üldözése. Követendő mintaként a nagy Kína állt, bár a Vörös Khmerek központi vezetősége szerint Mao állama nem tudta megvalósítani a teljes forradalmat, így ők minden addiginál radikálisabb lépésekre szánták el magukat: létre kívánták hozni az osztályok nélküli társadalmat, ahol nincsenek szegények és gazdagok, nincs szabad piac, nincsenek polgári iskolák és a vallás sem létezik.

A totális hatalomátvétel 1976-ra megtörtént: beiktatták miniszterelnöknek Pol Potot, majd az ezt követő három évben a legsötétebb terror pusztított az ázsiai országban. A városokból kivezényelt lakosság százezer számra pusztult el a rizsföldeken, kínlódott haláltáborokban, vagy zuhant jeltelen sírba, miután a Vörös Khmerek szadista tagjai kivégezték őket.

Pol Pot – vagy, ahogy magát nevezte – az Első Számú Testvér, leghírhedtebb börtönbe a korábban iskolaként működő Toul Sleng volt a főváros központjában. A Vörös Khmerek az évek során mintegy húszezer ember tartottak itt fogva, és több ezer emberen hajtottak végre halálos ítéletet. Sokakat agyonlőttek, másokat elektromos árammal kínoztak halálra, míg megint másokat halálra éheztettek. Ebben az utópisztikus terrorállamban a kivégzések közül a legbrutálisabbnak az a módszer bizonyult, mely során az áldozatnak csákánnyal verték szét a fejét. Ez a sors jutott osztályrészül a hírhedt Gyilkos Mezők nevű síkságon több tízezer szerzetesnek. A mészárlást követően az áldozatokat – az életben hagyottakkal és a saját pribékjeikkel – tömegsírokba temették, sírkövet természetesen nem emeltek hantjuk fölött.

Pol Pot diktatúrájának cinizmusa nem ismert határokat, sokszor annyi is elég volt egy halálos ítélethez, hogy valaki szemüveget viselt, esetleg puha volt a tenyere, ezáltal „bizonyított volt”, hogy nem végzett fizikai munkát. Az országban dúló terror csak fokozta Pol Pot étvágyát, így nem volt meglepő, amikor csapatai 1977-től kezdve be-betörögettek Vietnámba, megpróbálkozva uralmuk kiterjesztésével. A szovjet támogatást élvező Vietnám ezt a helyzetet megelégelve 1979-ben katonai invencióra szánta el magát, csapatai előrenyomultak a fővárosig, kiszorítva onnan a Vörös Khmerket, akik kénytelenek voltak országuk nyugati végében menedéket keresni.

A bukott vezér az egyre inkább elszigetelődött helyről folytatott gerillaharcot a kambodzsai kormányok ellen, akik hosszú évek során sem számoltatták el bűneiért. 1997-ben egykori bizalmi embere tartóztatta le, s ítéltette el egy kirakatper során, talán azért, hogy saját személyes felelősségét elfedje. Mindezek ellenére az egykori felső vezetés komolyabb számonkérése elmaradt, ugyan 2014-ben az egykori Vörös Khmerek vezetőinek két tagját ítélték életfogytig tartó szabadságvesztésre, ám rajtuk kívül csak egy egykori börtönparancsnok felett mondtak ítéletet még 2011-ben.

A XX. század egyik leggonoszabb, legbrutálisabb kommunista diktátora 1998 tavaszán halt meg elkerülve a tényleges, valódi, földi számonkérést. Áldozatok millióit emésztette fel a kegyetlen, gyilkos ösztönöktől vezérelt rendszere, olyan emberekét, akik nem követtek el bűnt, egyszerűen csak egy beteg ideológia áldozatai lettek. Az emberiség közös felelőssége, hogy többet ez – és ehhez hasonló – ne történhessen meg.